A bánat kiült az arcomra, az elválás fájdalma marcangolta a lelkem. Nem akartam hogy vége legyen, hogy elkeljen szakadnunk egymástól. Még nem…még szerettem volna ha a pillanat tovább tart. Ó hogy gyűlöltem akkor a világot! Ó mennyire vibrált még bennem minden csókja, ölelése. És ezek után menjek vissza a férjemhez, és éljek úgy mintha nem történt volna semmi? De hát történt, más lettem. Éreztem magamban a változást. Éreztem azt hogy már csak Jorgoshoz tartozok, soha nem is voltam másé. Az egész eddigi életem egy átmenet volt. Arra várva hogy végre megint az a földönkívűli boldogság fonjon körbe ami akkor régen. Hittem benne, mert hinni akartam. Azt hogy hogyan lesz majd ezután nem tudtam, és nem is érdekelt. Jorgost akartam csak ez dobogott a szívemben.
Közben lassan vissza értünk a buszmegállóba, eljött az elválás ideje. Erővel kellett vissza tartanom a könnyeimet. Nem akartam sírni, nem akartam, hogy Jorgos sírni lásson. Pedig olyan feldúlt voltam, olyan nagyon fájt, hogy el kell válnunk, hogy éreztem a szívem lassan megáll. Rémülten jutott eszembe az a réges-régi elválás, hogy akkor mennyire szenvedtem és mennyire bele haltam abba, hogy elment. Pedig most nem akart elhagyni, csak egy kis időre válunk el, ígérte. Jön ahogy tud. Addig is sokat gondol rám. De sokat kell dolgoznia, hiszen mesélte hogy a hét második felében kint játszik Ausztriaba. Állandóan úton van, és akkor még nem is beszélt a hét közbeni koncertekről. Állandóan járják az országot M-mel. Majd ha a közelben lesznek akkor szól és elmehetek megnézni. Tudja, hogy nehezen tudom megvalósítani, de megnyugtattam, hogy Susannal majd megoldjuk. Csak szóljon, hogy mikor lesz. Megígérte. Még annyi mindent akartam mondani, csak hogy húzzam az elválást, de hát a végtelenségig nem tudtam. Mennem kellet. Hosszadalmas búcsút vettünk egymástól és elindultam haza. Ő még egy utolsót intett és elhajtott.
Csak álltam az utcán és nem tudtam mozdulni. Elment…fájdalomtól meggyötört hörgés szakadt fel belőlem. Zaklatott lelkem nem talált megnyugvást. Csak néztem utána és azt hittem hogy vége a világnak. Vissza jön azt mondta…ebbe kapaszkodtam megint. Hittem neki, úgy mint régen. De akkor nem tartotta be, mi lesz ha most se fogja. Mi az az erő ami miatt mindig hiszek neki? Hogy mindent elhiszek amit mond? Mért nem kételkedek benne? Oly erős a szerelmem hogy az évek se tudták megtörni. Tehet velem bármit én akkor is úgy szeretem mint hajdanán. És tudom, hogy mindig is szeretni fogom. Nem történhet semmi olyan ami megtudná változtatni az érzéseimet. Ez egy olyan mélyről jövő szerelem amit semmi nem tud megváltoztatni. És nem is akarom, hogy megváltozzon. Nekem Jorgos jelent mindent. Miatta tudok még élni. Az éltet hogy egyszer vissza kapjam őt teljesen. Lassan megfordultam és elindultam haza. Várt az otthonom és várt a férjem. Gyűlölet ami lobogott bennem. Nem akartam azt az életet, de mit tudok tenni? Tudtam hogy semmit. Látszólag bele törődve abba hogy nem tudok mást tenni haza mentem.
Másnap alig vártam, hogy menjek dolgozni, hogy legalább Susannak elmeséljem hogy mi történt. Hogy eltudjam mondani a kételyeimet, a boldogságomat és mind azt ami nyomta a lelkem. Ott legalább kitudtam adni magamból minden felgyülemlett kínomat. Susan megértett, bátorított, segített ahogy csak tudott. Tudtam, hogy nem vagyok egyedül, mellettem áll és megért. Sokat beszélgettünk arról hogy mit tudok tenni és mit nem. Arra az elhatározásra jutottam, hogy nem érdekel, hogy családom van akkor is azt teszem amit a szívem diktál.
És mintha bizonyosságot akart volna adni Jorgos felhívott, arra volt kíváncsi, hogy minden rendben volt-e? Nem volt semmi baj? Én a boldogságtól kipirulva meséltem neki hogy semmi nem volt és minden rendben van. Megígérte hogy nem sokára lejön és akkor ha akarom megint találkozhatunk. Ó hogy kérdezhetsz ilyent, persze hogy szeretném ha találkoznánk. Állandóan azt szeretném. Olyan hosszúnak tűnik az idő mire letudsz jönni. Jó megértem hogy a te életed a fővároshoz köt nem is kívánom hogy ez másként legyen, csak kérlek gyere ahogy tudsz. Ezt megígérte és elbúcsúztunk. Susan örült velem a boldogságomnak. Látod hogy nem kell félned, jön ahogy tud. Ebben bíztam. Mámorosan dolgoztam, szép volt a világ és szép volt benne minden. Lebegtem az átélt csodától, amiben este volt részem volt.
Élet látod hogy kijátszottalak? Vagy azt hiszed, hogy tudsz még ártani nekem? Vissza kaptam Jorgost és most már csak is szép lehet minden. Hiába is akarsz ártani nem tudsz. Nem hagyom. Szeretem Jorgost és ő is szeret, ez ellen nem tudsz tenni semmit. Elvetted és elszakítottál bennünket egymástól, de látod hogy vissza találtunk. Ez az a szerelem ami ellen nem tudsz tenni semmit.
Mikor legközelebb hívott akkor elmesélte hogy eladták a lakást és vett egy kisebbet. Most nagyon el lesz foglalva. Kért hogy értsem meg, de most kevesebb ideje lesz rám. Mit mondhattam erre? Hát persze intézd az ügyeid, csak azért ne feledkezz meg rólam se. Ő persze mindent megígért amit csak kértem tőle. Furcsállhattam volna, de a annyira lázban égtem, hogy nem figyeltem semmire csak arra ami számomra fontos volt. Nehezen viseltem azokat az időket amikor nem telefonált, és nem jött. De megértettem hogy most más dolgok fontosak az életében. Így én se tehettem mást mint hogy dolgoztam és vártam. És megint csak ez maradt nekem. Várni rá, de most már tudtam, hogy van értelme és ha rendbe jönnek a dolgai akkor majd megint jön.
Ebben az időszakban hívott hogy jönnek le egy közeli városba koncertezni M-el. Ha tudok akkor menjek el. Boldogan ígértem meg. Legalább ott látom, még ha nem is tudok vele beszélni. De megnyugtatott, hogy ő itt csak vendég művész lesz és lesz idő arra, hogy tudjunk beszélni. Alig tudtam kivárni, hogy eljöjjön a koncert. Susannal mentem. Lebegtem a rám váró élménytől. Igen ez volt minden vágyam, hogy koncerten végre mellette állhassak. És eljött ez az idő is. Ezt is megéltem. Igaz hogy még csak távol az otthonomtól és valahol mégis titokban, de már közelítve a valósághoz. Az úton többször is rám telefonált hogy merre járunk, mert mindjárt fel kell menni-e a színpadra. Megnyugtattam, hogy pár perc és ott vagyunk. A művészbejáron mentünk be. Hihetetlen volt az érzés amit Susannal átéltünk. Neki ez teljesen új volt. Még soha nem volt ilyen koncerten és nem érezte ezt a felemelő érzést, amit az váltott ki, hogy ismerjük a zenészt. Na és persze az hogy M-et is láthatja élőben. Mikor beértünk Jorgos pont játszott fent a színpadon. Még két számot zenélt és vége lett a blokkjának. M. is játszott még három számot és jött a szünet. Nem indultunk el vártam, hogy Jorgos mit akar. De akkor csak feltűnt és oda jött hozzánk. Az előtérben minden szem minket nézett, Susan számára ez nagyon nagy szó volt. Élvezte. Én csak Jorgossal voltam elfoglalva, számomra ez már nem volt olyan fontos. Én már inkább csak egyedül szerettem volna lenni vele. De azért élveztem a felém irányuló figyelmet is. Sajnos nem tartott sokáig vissza kellett menni-e játszani és mi a nézőtérről figyeltük és hallgattuk. Csodálatos élmény volt. De mint mindennek ennek is egyszer vége lett. Kint még beszélgettünk kicsit. De indulnunk kellett haza. Hosszú út várt még ránk. De magunkkal vittük az este minden pillanatát. Gondolatainkba merülve tettük meg az utat hazáig.
Másnap bent a munkahelyemen mindent megbeszéltünk Susannal. Ő nagyon fel volt dobva az átélt élménytől. Nagyon örült hogy el tudtunk menni. Persze én is örültem de számomra az volt a fontos hogy tudtam találkozni vele. Most már nyugodtabban tudom kivárni azt mikor letud jönni.
Délelőtt felhívtam. Csak szerettem volna hallani a hangját. Elmondta, hogy tudott venni egy kis lakást. Most rendbe hozza és akkor be is tud költözni. Még két hete van arra, hogy a régiből kiköltözzön. Majd még beszélünk, ebben maradtunk, még annyit hozzá tett, hogy nagyon örül, hogy tegnap ott voltunk a koncerten.
Ezek a napok, sőt mondhatom hogy hónapok csodálatosak voltak. Az érzés, hogy megint részévé váltam az életének ez számomra maga volt a paradicsom. És megint figyelmetlen lettem. Megint csak az érzéseimre hallgattam, és nem vettem tudomást semmi másról. Akkor csak az érdekelt, hogy Jorgos itt van, és engem akar. Elhittem minden szavát. Pedig tudtam milyen, ismertem minden hibáját, gyenge pontját. Tudtam, hogy az évek alatt nem változhatott olyan sokat, még mindig ugyan az az ember volt mint régen. Csak talán kicsit megfontoltabb. De nem annyira hogy alapjaiban meg változzon. És azt hiszem hogy soha nem is fog. Feltehetném magamnak a kérdést, hogy mért pont Ő az akiért ennyire mély és önfeledt szerelmet érzek, de nem teszem, nem lenne értelme a választ úgy se tudnám. Csak érzem, hogy minden idegszálam kívánja minden percben mellette akarok lenni. Hallani akarom a hangját, látni szeretném az arcát. Fizikai fájdalom az amikor nem érinthetem, nem simogathatom. Hogy ő mit érez irántam nem tudom. Érdekes, hogy ő soha nem mondja, csak ha velem van akkor érzem azt amit talán szeretnék érezni. Túl elfogult vagyok? Igen mert azt érzem, amit szeretném ha adna nekem. Nem láttam tisztán, mert elvakított a szerelem. Az iránta érzett szerelmemet véltem benne felfedezni. Azt hittem, hogy neki is annyira fontos vagyok, mint nekem ő. Akkor így volt a legjobb számomra. És ebben a boldog tudatban éltem. Mert számomra így volt legjobb.
3 hozzászólás
Ha jól látom a következő részben jön egy fordulat. Felmerült bennem néhány kérdés, de akkor inkább várok velük.:)
A szívre hallgatni az ész helyett: ezzel egyetértek.:)
Kedves Arthemis
Hát a szívre hallgatni nem jó. Csak bánat van mögötte.
A fordulat még egy picit várat magára, de most már hamarosan vége és akkor megtudod, hogy mi történt.
Köszönöm olvasásod.
Kedves Liza!
Nagyon érdekes ez a rész. A nagy fellobbanás, de az kissé elgondolkodtat, hogy a végén kezdenek kétségeid támadni. Éppen ezért nagyon kiváncsi vagyok a következő részre.
Itt mást nem szeretnék írni, de külön levelemet is nézd meg a – javítások miatt.
Szeretettel: Kata