…És bánom, nagyon bánom.

„Egész életemben sajnálni fogom…” – gondoltam, a márványtáblára meredve. Egy orvosprofesszor emlékét hirdette, aki a 30-as években itt, ebben az épületben nyitotta meg az első bábaképző intézetet.
„Hogy lehettem akkora barom, hogy ott hagytam…” – fagyim lassan a kezemre olvadt, s én csak álltam a megkopott, világháborús sebektől vert józsefvárosi utcán, és kis híján sírva fakadtam.
Egy hosszú évekkel ezelőtti hideg, tavaszillatú este rémlik fel előttem. Limlomok utcára dobált, rendetlen halmai. Romák, guberálók. Köztük én és az ex-szerelmem. Azonos célból, mint ők: találni valamit. Tört bútorok, penészes rongyok, s egy öreg katonaláda. Ezt elvisszük! Mocskos befőttesüvegek, dohos könyvek, közöttük a doboz, tele papírokkal. A nagy, pesti bérház padlásáról még mindig záporoznak a senkinek sem kellő, porlepte iratok.
A dobozban családi fotók bújnak meg, nagyszülővé érett gyermekek rajzai, anyák napjára, karácsonyra, a húszas évek végéről. Nyaralásról írt fakó képeslapok. Girbegurba gyermekírás. Makacsul visszatérő nevek: István, Mária, Mancika, Pisti!
…Na és a versek! A sima, megsárgult papír, a szenvedélyes, sóvárgó, bánatba ernyedő gépelt sorok. Egy asszony gondolatai, érzései, vágyai. Hogy jól vannak-e megírva, helyesli-e őket a verstan, nem tudom. Engem megérintenek.
Lecsüccsenek egy rakás, spárgával összekötött aktafélére, és beleveszek egy hajdan-volt család történetébe. Szerelmem faképnél hagy. Jobban csábítják az utca túlsó oldalán tornyosuló lomhalmok. Nem bánom.
Lassan kibomlik előttem a történet. Az asszonyt, kinek kincseit a pinceszagú doboz rejti, Máriának hívták. Jómódú polgárcsalád sarja lehetett. A férfi, István szülészprofesszor volt. Egy jó nevű szanatóriumot vezetett a 20-as, 30-as években. (Megtalálom az intézet elegáns levélpapírjára írt feljegyzéseit. Határozott kézre vallanak.) Két gyermekük született, akik szüleik nevét kapták. Átlagos nagypolgári-értelmiségi család, tágas, vízivárosi otthon, nyugodt hétköznapok. Mária mégsem boldog. Nyugtalan, valami többre, valami másra vágyik. Szinte látom magam előtt, könnyű, art deco bútorokkal berendezett, krémszín drapériás szalonjában: ernyedt, selyemharisnyás lábacska, merengő arc, rövidre vágott, elegáns frizura, keskeny, ápolt kéz, könyvvel. Mert Mária szeret olvasni. Mindent szeret, ami szép és művészi. És amikor reggel búcsút vesz iskolába induló gyermekeitől, az asztalra állítja apró írógépét… István már korábban elment hazulról, talán nem is aludt otthon. A szanatórium, ott tölti napjai nagy részét. A gyógyítás, a tudomány az élete. A magas ajtók mögött pedig nemcsak a hitvesi ágy várja, hanem egy férfias, sötét mahagónibútorokkal berendezett dolgozószoba is, kórházbeli szobája szakasztott mása: komor könyvek, hatalmas íróasztal, dohányszín bársonyfüggönyök, üveghengerben lebegő, borzongató preparátumok, szivarszag. Ide csak lábujjhegyen, suttogva mer belépni Mária. Ez nem az ő világa. Tiszteletet parancsoló, és idegen, akárcsak ő, a férje, akinek hűséget esküdött. S a két világot hermetikusan elválasztja egymástól a nagypolgári lakás súlyos, szárnyas ajtaja. Legalábbis így képzelem.
Szegény Mária! Féltett kincsei az utcára vetve végezték, értéktelen kacatként. Gondosan sorba rendezem a verseket, belesimítom a dobozba, a többi kép és irat mellé. Érdemes lenne ezeket elvinni, még ha nem is nekem íródtak… De hát mihez kezdjek velük? Szerelmemet kérdezem. Ő vállat von:
– Hozzad, ha akarod. Bár lesz épp elég cuccunk!
A dugig tömött katonaládára mutat: könyvek, egy régi szőnyeg, festésre váró palackok. Igaza van. Sóhajtva hagyom ott zsákmányomat, s a lelkem egy darabját. Alighanem a szeméttelepre kerültek.
A láda még mindig megvan. A többi a Nagy Ő tulajdonába vándorolt. (Róla később kiderült, hogy kicsi, gyér és nem a társam…)
A dohszagú, szakadt dobozra azóta is sokszor gondolok. Megíratlan elbeszélés, dokumentumregény, családtörténet kísértetei emelkednek ki belőle, és az arcomba nevetnek:
„Ezt elbuktad!”
Igen, elbuktam. És bánom, nagyon bánom.