Reménytelenül ül és maga elé néz. Már kitombolta magát és most kiüresedett. Nem érez semmit és ez rosszabb, mint amikor Mari közölte vele, hogy szerelmes a legjobb barátjába és elhagyja őt. Évekig csalta és titkolta. Gyakorta jöttek össze, kártyáztak, kirándultak, vicceket meséltek, de mint haverok természetesen mindent tudtak egymásról. Mindent? Hogy tudtak úgy viselkedni, mint ha nem lenne köztük semmi? Zoli azt is tudta, hogy ő mikor éjszakás, nyilván akkor szeretkezett a feleségével a saját hálószobájukban. Mari meg úgy huncutkodott vele, mikor hazaért, mint aki semmi másra nem vágyik, mint hogy a hitvesi ágyba vigye. Ha jó volt Zoltánnal, akkor hogy volt képes vele? Ha pedig ő volt az igazi férfi, akkor miért kellett neki a másik?
Kinéz az ablakon, az őszi szél már csak itt-ott hagyott néhány falevelet, de talán holnap már azok is földre hullva várják az elmúlást. A szíve is olyan hideg-rideg és csupasz, mint az a bokor, amelyen most megakadt a szeme. Meztelen, vékonyka ágai az ég felé meredeznek, mintha onnan várnának segítséget. Szánalmasak és szürkék, akárcsak én – gondolja..
Esik, éppen csak szitál, vagy permetez? – sohasem tudta, hogy mi a kettő között a különbség, talán semmi, de most már olyan mindegy. Minden mindegy. Mennyit sétáltak Marival még az esőben is. Most egyedül indul el, és a kihalt utcán először csak dúdolja, majd észreveszi, hogy énekli a rég ismert sorokat: „arcomra hull az őszi eső, csendesen hull, csak permetező, néma az út, csillog a fény, senki se jár, csak egyedül él. Egyre csak hull, mint halk zokogás, homlokom így múlik a láz, épp olyan hűs, mint puha kéz, simogató, csak téged idéz” Német Lehel: Őszi eső című számát mindketten nagyon szerették, ahogy az esőt is. Bolondok vagyunk – mondta Mari és ki tudja miért, de ezen is jót nevettek. Volt, hogy a kihalt utcán az esőben is megkívánta, és az asszony nem bánta, sőt, határozottan kedvére való volt. Szerette az extrém dolgokat. Kezdetben még ő aggódott, hogy megláthatja valaki, de soha nem járt arra senki. Aztán folytatták a zuhany alatt és az ágyban. Soha nem hivatkozott fejfájásra, mint ahogy a kollégáktól hallotta, hogy az asszonynak már megint nem volt kedve, és ilyenkor úgymond mindig fáj a feje. Jó kifogás, mondták a haverok és harsányan nevettek rajta. Ő ilyenkor hallgatott. Egyrészt mindig úgy tartotta, hogy a házaséletük csak kettőjükre tartozik, másrészt, akár dicsekvésnek is vehették volna, hogy Mari nagyon is örömmel veszi az ilyen fajta közeledést, sőt gyakorta ő a kezdeményező. Igen, arra viszont soha nem gondolt, hogy mással is. Hiszen megvolt közöttük az összhang, semmi gátlás nem korlátozta vágyaik beteljesülését. Vajon Zolit is csalni fogja? Esetleg elhagyja egy újabb szerelemért?
Mindenről az asszony jut eszébe, ahogy viháncol, féktelenül táncol, tele életerővel, energiával, szenvedéllyel. Hogy tudott ölelni, csókolni, vajon volt idő, amikor valóban szerette őt, vagy mindvégig csak játszott vele, mint macska az egérrel? Ő meg azt hitte, hogy valódi gyöngy, olyan, amelyért a gyöngyhalászok az életüket is kockáztatják lemerülve a tenger fenekére. Egy hétköznapi ember számára szinte megfizethetetlen kincs. Annak látszott, vagy talán csak az ő szemüvegén keresztül volt az? Valójában egy hamisítványt kapott?
Hiszen neki is akadt volna más, de komolyan vette a hűségesküt, meg hát Mari mellett igazán nem volt szüksége holmi futó kalandra, amikor tőle mindent megkapott, amire csak vágyott, amiről kamasz korában még csak nem is álmodott.
Micsoda háziaszony volt, szinte – ahogy ő mondta – seperc alatt készült el valami finom falat. Mikor pedig szabadnaposak voltak kipróbálta és elkészítette az időigényesebbeket is. A húslevese az édesanyjára emlékeztette, hiszen egyedül ő tudta úgy elkészíteni, ahogy szerette, illetve később már a felesége is. Éget a keze alatt a munka, amit még csak annak se tartott. Többször is mondta, hogy egész nap az irodában ülök, végre magam lehetek, hiszen ott legfeljebb a fenekem fájdul meg és olykor a fejem, a sok értetlen ügyféltől, de itthon azt tehetek, amiben örömöm lelem. Egyébként is mihez érték én? Drágám, te nélkülem is megoldanál mindent, hiszen ezermester kezed nem ismer lehetetlent. Ételt bárhonnan tudnál rendelni, sőt, akár nőt is, de remélem, hogy azért egy kicsit hiányoznék neked? Ezzel a nyakamba ugrott, majd húzott magával, mint egy kisautót egy gyermek, hogy „játsszunk” egyet, hiszen a húsleves gyenge lángon fő, nem baj, hogy ha nem csak az ebéd ízlik nekünk. Mennyi szenvedély, játékosság, öröm, derű volt benne, miközben a felelősségteljes munkáját is hibátlanul látta el.
Nem fogja kibírni nélküle, hiszen hol talál ilyen asszonyt, aki ráadásul szép és elegáns is? Közömbössége elillant, hangosan zokogva kiáltotta, hogy miért? Miért van vége?
Minek van vége? – jutott el füléig, majd onnan az agyáig Mari hangja. Drágám csak nem valami titokzatos hölgyről álmodtál? – mert olyan keservesen sírtál és kiabáltál, hogy ha nem lennék a feleséged, még meg is sajnálnálak. Már lefőztem a kávét, behozom az ágyba, mert tervem van veled. Tudod, ma vasárnap van, ráérünk felkelni, ráadásul kint esik az eső.
*Kitalált sztori megadott szavakkal, melyek: reménytelenül, bokor, csupasz, viháncol, gyöngy.
4 hozzászólás
különlegesen szomorú…
szeretettel: túlparti
Kedves Túlparti!
Köszönöm a látogatást. Nem szomorú, hiszen az egész csak álom volt.
Szeretettel: Rita 🙂
Kedves Rita!
Nagyszerű írás, mégha álom volt csupán.
Szeretettel gratulálok:
Zsuzsa
Kedves Zsuzsa!
Egyértelmű, hogy Mari nem csalta meg, hiszen azt kérdezi, hogy minek van vége? Meg hogy valamilyen titokzatos hölgyről álmodott a férje? Azzal kezdődik, hogy Mari elhagyta és ő egyedül van, viszont a végén kiderül, hogy mindez álom volt, hiszen a szerető feleség már hozza is a kávét és “terve” van vele. Ez egy jó házasság.
Köszönöm, hogy olvastad és hozzá is szóltál.
Szeretettel: Rita 🙂