Eső

Minden reggel arra várt, hogy meghallja a kopogást az ablakon. A jéghideg esőcseppek halk, tompa kopogtatását. Imádta az esőt. Gyakran kapta magát azon, hogy kibillen az éppen olvasott könyv világából és az égre tekint. A felhők jó kedvűen néztek vissza rá, nem volt kedvük kibocsátani hűsítő csapadékukat. Elképzelte, ahogy az eső megérinti az első és egyben legmagasabb fákat, majd eljut a fűszálakhoz is. Reménykedve kémlelte az eget minden alkalommal, amikor a felhők egy picit is komorabbnak tűntek.
Megesett, hogy éppen aludni készült és meghallotta a cseppeket. Vágyakozása odáig fajult, hogy felöltözött és kiment a szabadba. Csak állt, állt és hagyta hadd ázzon teljesen el. Hallotta ahogy a cseppek hozzáértek a ruháihoz, a bőréhez és azt is, ahogy a víz molekulái teljesen eggyé váltak a hajával. Ha rápottyant egy esőcsepp valóságos vigyor futott át az arcán és érezte, ahogy a hideg csepp lehűtötte, majd lassan végigfolyt a homlokán. Ilyenkor teljesen beleolvadt a természetbe. Ő is szerves része volt a Mindennek.
Eközben az idő folyamatosan haladt, nem állt meg egy pillanatra sem. Rengetegen mentek el mellette, senki sem értette, hogy miért áll és mosolyog az esőben. Látták a szemét, a kábulatát, a mámorát, az imádatát.
Lassan elporhadtak a csöppek, de ő csak állt ott (és meghalt kicsit, hogy újra éljen). Már nem esett semmi az égből, de ő még mindig ott állt mámorosan. Tudta jól, hogy ezután mi fog következni. Csak várt és egyre csak várt. Egyik pillanatban a sötét ég kivirult. Az ég színes díszeként egy szivárvány jelent meg. Pompás eleven színeivel visszamosolygott rá. A szivárvány az eső koronája, a dísze, maga az Ék. Gyakran pirosas-piros árnyalataival tűnik fel, de leginkább a kék színt kedveli. Talán azért, mert ő az eső hű kísérője. Az eső színe pedig a köztudatban a kék.
A lány még mindig teljesen mozdulatlanul állt. Semmi sem zavarta, nem volt egyetlen gondolata sem. Az összes gondja elszállt. A harmadik dolog, amit az ilyen borongós időben szeretett az az illat. Eső után a levegőnek ellenállhatatlan illata van. Az emberek vagy nagyon szeretik ezt a jellegzetes illatot, vagy ki nem állhatják. Egy idő múlva már kezdett előbújni a nap. Úgy gondolta a lány, hogy ideje haza indulnia.
Mindenféle és fajta esőt szeretett. Rajongott a tavaszi, az őszi, a nyári, a hűvös, a meleg, a zuhogó, a csepegő, a szitáló esőért is. Legfőképpen langyosan és nyár idején kedvelte. A nyári forróságban sokkal jobban esik mindennek az égből jövő víz. Az egész felhevült emberi testet lehűti, a mezőket megóvja a kiszáradástól, a növények végre felfrissülhetnek és egy kis tápanyaghoz juthatnak. Számukra ez maga az égi ajándék. Lezúdul a fellegekből, és behatol a gyökerekbe, emellett a földet is táplálja.
Ebben az időben kizárólag egyetlen dolog nem nyeri el a tetszését, az pedig az, hogy a máskülönben gyönyörű világos kék ég ilyenkor sötétbe burkolózik. Dühöngő fekete fergeteges óriás, ami szétterjed mindenen. Ezüst szálakkal ostorozza a környéket, és iszonyatos dörmögő, néha morgó hangjával az összes élőlény figyelmét kivívja. A legtöbb ember szeméből rémület tükröződik, de a lány mégsem fél. Tudja jól, hogy néha mindenkinek és mindennek szüksége van egy kis mérgelődésre. Ez az állapot is mulandó akárcsak a többi. Hiszen egy apró víz formájában megjelenő esőcsepp is a perc töredéke alatt képes kámforrá válni. Minden egyes pillanat örök és megismételhetetlen. Törekedni kell arra, hogy a létezésünk valaki számára felejthetetlen legyen. Ez a lány tudta, hogy az összes pirinyó esőcsepp különböző és egyedi. Egyetlen cseppet sem akart elmulasztani belőlük, hiszen mindegyik másként képződött a felhőkben és mindegyik máshogy is ér véget.