Esőben

A lány fellépett a villamos lépcsőjén, és körülnézett. A zsúfolásig megtelt kocsiban nem számított ülőhelyre. Megállt az ajtó melletti ülésnél, és megkapaszkodott a hideg fogantyúban. Az eső reggel óta szakadt, és az úton keletkezett hatalmas víztócsák megnehezítették a közlekedést. Nem volt rosszkedvű, inkább kellemesnek nevezhető érzések járták át egész nap. Nem tudta az okát, de ma korán és vidáman ébredt. Még a szakadó eső sem tudta elvenni a kedvét a délutáni sétától.

Az ajtó melletti ülésen egy harminc év körüli fiatalember ült. Amikor a lány felszállt, a férfi felnézett, és nem tudta levenni a lányról a tekintetét. Hihetetlenül kék szemével fürkészte a szép, és fiatal arcot. A lány lenézett rá és észrevette a kitüntető figyelmet. A férfi tekintetéből csak úgy sugárzott a jóság, és a szelídség. Nem lepődött meg, amikor a férfi megszólalt.
– Kisasszony kérem, foglaljon helyet!
– Nem, köszönöm. Nagyon kedves, de inkább állok.
– Értem – mondta a férfi nyugodtan, alig emelve meg a hangját, ami az állandósult alapzajban indokolt volt. – Valójában nem is maga miatt engedném át a helyemet, de a gyerek…
– Milyen gyerek? – kérdezte a lány meglepetten.
– Kisasszony, ön egy fiút hord a szíve alatt, akinek szüksége van a biztonságra, és ez a zsúfolt villamos, ugye…
– Hogy merészel… – tiltakozott a lány nem túl nagy meggyőződéssel.
A férfi felkelt a helyéről, és az ajtó mellé állt. Szelíd mosolyát sokáig megőrizte emlékezetében, és ezt a napot sem felejtette el soha. Nem tudott róla, hogy teherbe esett volna. Szerette az élettársát, de nem terveztek még hosszabb távra. Furcsán érezte magát, de nem haragudott az iménti közjáték miatt. Nem ült le, nézte, ahogy a férfi leszáll a megállóban, és elindul a tömegben. Az eső változatlan hevességgel esett. Az emberek szitkozódva kerülgették a hatalmasra nőtt pocsolyákat, de a férfi nem tért ki előlük. Tudott járni a vízen.