A haloványan megvilágított utcára ránehezedett az est és néma csend foglalt helyet az üres buszmegállóban. Az erdő szélénél lehetett látni, amint a denevérek ki-ki rebbennek a fák közül és részeges köröket leírva visszahúzódnak a sötéten integető lombok közé. Néha-néha idehallik a kutyák ugatása a távolabbi utcákból, egy macska elégedetlenül felmordul valamelyik udvarban.
Aztán a sarkon feltűnik egy alak, hosszú fekete ballonkabátban és kalapban. A hét óra ötvenes vonattal jött és lekéste az utolsó buszt, ezért gyalog indult hazafelé. Fényesre suvickolt cipője fáradtan ugyan, de ütemesen töri meg a nyugodt csendet, barna aktatáskája pedig néha nekiverődik az alak térdének és egy alkalommal a fiatalember fel is szisszen mérgében. Talán káromkodik. De csak halkan, hogy a cipő kopogását figyelmen kívül hagyva élvezhesse az este kellemes némaságát.
Polák Géza az egyébként, fejében kusza gondolatokkal és fáradtan, de valahogy mégis boldogan, hiszen végre hazaérhet, és mert tudja, otthon majd elé kocog fekete pásztorkutyája és buzgó farkcsóválással fogadja majd, összekoszolva kabátja alját.
Viszont valami még hiányzik. Géza értékeli a nyugalmat. Hogyne értékelné, végre elszabadulhatott az forgalmas Belvárosból, ahol sok az ember és sok a kérdés, de kevés a felelet és még kevesebb a pihenő. Itt pedig, ebben a kisvárosban csak mélyet szippant a fák által megtisztított, zamatos levegőbe, talán még az ízét is érzi és megnyugszik. Na de túl sok gondolat kavarog most a fejében. Már egy hónapja töri magát ezen-azon és ez már zavarja őt. Hogy hát tulajdonképpen minek is gondolkodik olyasmin, aminek végképpen semmi értelme sincsen – mert ilyesmin is gondolkodik – és miért nem hagyja, hogy kiürüljön a koponyája. A Kassai utca aljára ér és befordul.
Közben felerősödik a szél, megrázza az út mentén álló, vézna facsemetéket, azok pedig engedelmesen bólogatnak. Majd továbbszalad az üres utcán, és amikor az aljára ér belekap Géza kalapjába, aki egy „kurv’ anyád” kíséretében elvéti a mozdulatot, mellyel a repülő kalapot kívánta elérni. Így a kalap jó méterrel arrébb földet ér és békésen vár gazdájára, aki oda is megy és újra a fejére helyezi, nyugtázva, hogy a fejfedő jól van és tiszta maradt.
Aztán leesik egy csepp. Majd még egy. Aztán megszámlálhatatlan. Elered az eső, új frissességet hozva az egyébként is könnyed levegőbe, amelyben így szinte már lebegni lehet. Géza meglepődik, majd melegség árasztja el. Arcát az égnek emeli. Az eső cseppek finoman érik az arcát és eláztatják a kalapot, meg a kabátot. De emberünk végre könnyűnek érzi magát és zavaros gondolatai szépen kisimulnak, vagy eliszkolnak a fejéből, felszabadulást hozva a megterhelt, dolgozó értelmiség elméjének. Végre. És Géza most már tudja, hogy ez az eső kellett, a tökéletes érzéshez. Otthon majd tisztán és jóllakottan befekszik a puha ágyba, és a sötétben hallgatva a vízcseppek ütemes mormolását, kialussza magát.
De az eső nem tart sokáig. Tíz perc után elcsitul és a csend újra elfoglalja helyét az utcában. De Géza nem bánja. Nyugodtan tud majd aludni így is és már csak arra gondol, hogy az embereknek néha szüksége van egy záporra, ami mindent megtisztít vagy elmos…