Ez a beszéd 6/3

Nem tudom, hányat lapozhattam már, amikor észrevettem, hogy teljesen leégett a három hasábfa. Épp föl akartam állni, hogy dobjak egy-két darabot a parázsra, amikor valaki kedvesen visszatartott. ‒ Hagyd csak. Majd én – hallottam a már ismerős hangot. – Tessék, a kávéd.

Az imént nyomtalanul eltűnt nő állt fölöttem. Mosolygott, és egy csésze gőzölgő, illatozó kávét tartott felém. Érdeklődve pillantottam föl rá, és elvettem tőle az italt. ‒ Köszönöm – mondtam halkan, miközben ő a kandallóhoz lépett, fölpiszkálta kissé a parazsat és újabb fadarabokat küldött az előzőek után. Természetesen hármat.

Le kellett néznem a csészére; megismertem, a készletemből való volt. Bele kellett kavarnom az italba; olajosan fénylett, mámorítóan gőzölgött – valóságos volt. Ki kellett pillantanom a közlekedő felé; fényárban úszott. Vissza kellett néznem a nőre, s ő épp a két szép, fehér tenyerét tapsikolta össze.

Elkapta a pillantásomat, és rám mosolygott. Vállait jólesőn a nyakába húzta, tenyereit összedörzsölte és kissé a tűz felé tartotta. Mivel már korábban is úgy döntöttem, hogy bele megyek a játékba, belekortyoltam hát a kávéba, amit hozott nekem. Valamiért csalhatatlanul tudtam, hogy az íze fantasztikus lesz, fantasztikusabb, mint amilyet én valaha is produkálni tudnék. Pedig minden bizonnyal az én kávéfőzőmben készült, az én keverékemmel. Ha most fölállnék és kimennék, láthatnám a nyomokat a konyhában: a megbontott és hiányos kávészacskót, a használt kiöntőt, a még meleg falú kávéfőzőt. Mégis – és ezt már az illata megsúgta nekem – volt benne valami ismeretlenül csodálatos, vagy sokkal inkább valami csodálatosan ismeretlen, és azon már nem is tanakodtam magamban, vajon honnan tudja ez a nő, hogy én hány cukorral iszom. Tudja, és kész.

Ő eközben visszalépett a szemközti fotelhoz, játékosan belezuhant és újra kezébe vette a magazint. Mielőtt belelapozott, még rám pillantott és megkérdezte: ‒ Jó a könyv?

A fotel karfáján nyugvó, kitárt könyvre pillantottam. Oda tettem le, lefelé fordítva, amikor felkínálta nekem a kávét. ‒ Megjárja – feleltem összevont szemöldökkel.

‒ Remek – mosolygott helyeslőn, majd érdeklődve lapozta fel a magazint. Szótlanul figyeltem őt, miközben jólesőn kortyolgattam életem legjobb kávéját, és meg sem lepődtem, amikor – épp, mint aki elfelejtett valamit – fölkapta a fejét. ‒ Ne haragudj. Kérsz sütit a kávé mellé?

‒ Nem, köszönöm. Így pont jó – feleltem sietve. Egyszerűen nem akartam, hogy kimenjen. Azt akartam, hogy maradjon.

Az ő arcán azonban enyhe aggodalom kezdett elömleni. ‒ Talán mégis jólesne. Behozok egy tálcával, és majd eldöntöd, csipegetsz-e róla. – S már föl is állt, a magazint a kis asztalra dobva. Most azonban én is fölálltam. Bár úgy láttam, mintha ettől kissé megijedt volna.

‒ Nem kell behoznod semmit – mondtam. – A kávé fantasztikus, nagyon jólesik, sohasem ittam még ilyen finomat. Ez most épp elég. Ez az egész… így tökéletes. Mi lenne, ha csak ülnénk itt a tűz mellett és olvasgatnánk? Szépen, csöndben.

Ő most fázósan megdörzsölgette a karját, és feszengve pislogott a közlekedő felé. ‒ De talán… talán mégis megkívánod, ha már behoztam.
‒ Ebben biztos vagyok, mégis azt szeretném…
‒ Látod! Te is biztos vagy benne – csapott le a meggondolatlanul udvariaskodó kifejezésre. – Máris hozom. – Azzal kiviharzott.

Csüggedten néztem le a kezemben tartott kávéra. A csésze valóságos, a kávé is az, mi több, a három újabb hasábfa is, amelyek már javában lobogtak. Visszaültem a fotelomba, és letettem a félig kiürített csészét az asztalkára, a magazin mellé. Rámeredtem, rá is feledkeztem a színes lapra. Majd hirtelen a közlekedő irányába néztem. Természetesen haldokló félhomály uralta, azon túl pedig minden centiméterrel sűrűbb sötétség. Természetesen – gondoltam szomorúan.

„Ez az egész így tökéletes” – visszhangzott bennem. Ezt valóban én mondtam? Hátradőltem a fotelomban és behunytam a szemem. Tökéletes? Mitől? Arra kellett gondolnom, én mindig is erre vágytam. Amikor még senki sem voltam, amikor még nem voltam kitalálva, megvalósítva, amikor még sejtelmem sem volt arról, ki vagyok én és ki lehetek majd, amikor még nem volt semmim, se tegnapom, se holnapom és az élet elfért egyetlen hátizsákban, én mindaközben folyton valami ilyesmire vágytam. Arra, hogy kizárhassam a rosszat és jóval vegyem körül magam. S azt a jót megoszthassam valakivel, aki hozzám hasonlóan értékeli. Most néhány pillanatig minden tökéletesnek tűnt.