Ez a beszéd 6/6

‒ Akinek megvan mindene – hallottam a hangját –, annak nincs szüksége semmire. Te elhiszed, hogy létezik ilyen ember?
‒ Nem is tudom – motyogtam.
Közelebb lépett. ‒ Tudod, miért vagyok én itt?
‒ Nagyon szeretném tudni.
‒ Mert neked – felelte lassan, tagoltan – nincs semmid. Semmid a világon.

A ránk hulló hosszú és mélységes csöndbe csak a sercegő fahasábok pattogása zajgott bele néha, az üvegfalon túl tomboló szél harsány hangja megtört a vastag, dupla ablakokon. Gondolataim elnémultak, kiüresedett fejjel álltam a semmiből jött nő előtt, és semminek éreztem magam.

‒ Ki vagy te? – kérdeztem nagyon sokára.
‒ Neked kell tudnod – felelte.
‒ Nem tudom – mondtam szomorúan.
A csönd tébolyító volt. Meg kellett törni.
‒ Mi a neved?
‒ Neked kell tudnod.
‒ Úgy érted, nincs neved?
‒ Adj egyet, és akkor lesz.
‒ Ki küldött?
‒ Senki.
‒ Honnan jöttél?
‒ Sehonnan.
‒ Akkor hol voltál eddig?
‒ Én mindig itt voltam. Benned.
‒ Bennem?
‒ Igen, benned. Én mindenkiben ott vagyok.
‒ Hát ez… ez elég ijesztően hangzik. Hogy érted azt, hogy…? Most komolyan! Mindenkiben?
‒ Mindenkiben. Űrök mindenkiben tátonganak.
‒ Űrök – ismételtem magam elé nézve. – Űrök mindenkiben tátonganak… – Fölnéztem az arcába. – Ezért volt a kávé, a sütemény? Mert mindig… mindig hiányzik valami, ugye? Néha csak apróságok, de néha… ez minden. A kávé és a sütemény… azt jelképezik, hogy te… el tudod hozni mindazt, ami hiányzik. – Nem felelt. Nézett rám okosan, várakozón. ‒ Ezekkel csak teszteltél – folytattam motyogva. – Csak fölmértél. Hogy én mit teszek, hogyan reagálok. És végül arra jutottál, hogy… jó ember vagyok?

‒ Az egészséges önzésed még nem egocentrizmus. Szeretted volna, hogy maradjak, de nem ejtettél foglyul. És kész vagy az áldozatra. Elvetted a kávét, pedig bármi lapulhatott volna benne, akár halált is ihattál volna belőle. De te bíztál bennem. Megvan benned az eredendő bizalom. Kész vagy az áldozatra, és nem féled az ismeretlent.

Roppant örültem neki, hogy ilyen bátor és egyenes jellem vagyok, noha addig mit sem tudtam róla, de éheztem a válaszokat, engem Ő érdekelt. ‒ Ha mindig itt voltál… bennem… miért nem láttalak soha?
‒ Talán most jött el az ideje.
‒ Talán? Ezek szerint te sem tudod?
‒ Én nem az vagyok, aki tud. Én az vagyok, ami hiányzik.
‒ Ami? Most akkor ami, vagy aki? – Valójában máris megbántam a kérdést, és őszintén félni kezdtem a lehetséges opcióktól. Vannak dolgok, amelyekről jobb inkább mit sem tudni. Hálásan lélegeztem föl, amikor válaszképp csak egy ismétlést kaptam.
‒ Én az vagyok, ami hiányzik.
‒ Mindenkinek?
‒ Mindenkinek.
‒ Ha tehát valakinek egy… tudom is én, egy kiskutyára lenne szüksége akkor… ‒ Összevonta a szemöldökét, én pedig ebből azt fordítottam le magamnak, hogy jobb, ha ezt a bugyuta mondatot most inkább nem fejezem be. Nyilvánvaló, hogy itt a végletekig komoly dolgokról van szó, és csakis azokról. ‒ Szóval te az vagy, ami hiányzik. – Arca mit sem változott, miközben az én arcom hol lángra gyúlt, hol falfehérre váltott. ‒ És most jött el az ideje. – Erre sem felelt. ‒ Meddig maradsz?
‒ Nem tudom, meddig maradhatok.
‒ Hogyhogy nem tudod?
‒ Úgy, hogy azt neked kell tudnod.
‒ Nekem?

Közelebb lépett. Hangja melegen csendült, a biztonság érzetével töltötte meg a levegőt. Jelenléte az élet értelmét kapiskálta bennem, egyre derengőbben. Újra föltette a kérdést, az ő eredendő, legfontosabb kérdését: ‒ Jó a könyv?

Ha játszunk, hát játsszunk nagyban. (Egyébiránt az igazat feleltem.) ‒ Ez életem legjobb könyve.

Ő egészen közel lépett, szinte rálépett a cipőm orrára, és onnan közelről az arcomra lehelt. Lehelete kókuszillatú volt és forró, átnyalábolta a homlokomat, ködöt vont a szemem elé, de e ködön át is végtelen biztonságot nyújtott a hangja: ‒ Ez a beszéd.

***

Idők teltek el, időtlen idők. Tudtam, hogy így lesz, de nem bántam meg semmit. Kimondtam, amit ki akartam mondani. Amit azért akartam kimondani, hogy igaz legyen.

Már megszoktuk a léptek koppanásait, a fölerősödő emberzajt, ahogyan naponta rázúdul a törhetetlen buborék gömbfalára, de csak, mint a záporverés az ablakon, zajában nincsen semmi tett, csak elméletek. Lecsorognak megfogantatás, ártalom nélkül.

Egy íves áttetsző fal előtt álltam. Ez nem a nappali üvegfala, hanem valami más, egy képlékenynek ható, mégis törhetetlen buborék fala. – Nézd – lépdeltem az érkezők közé. – Ma nyugdíjas csoporttal érkezett.

Ő mellém lépett, keresztülsétálva egy idős hölgy testén. Nem, mint egy kísértet, csak, mint egy interdimenzionális utazó. Átölelte a vállamat, a fejét is ráhajtotta. Azért tette, hogy meglegyen mindenem. Néha csak apróságok hiányoznak a mindenhez.

Körülöttünk emberek gyülekeztek, kíváncsian, mint megannyi nagyra nőtt gyermek. Intették egymást – Figyeljetek a kislányra! –, de ettől csak nagyobb lett a zsivaj. Mi csak mosolyogtunk, már rég megszoktuk ezt. Jönnek, néznek, de nem látnak, majd elmennek. A csoportot vezető elegáns ifjú hölgy angyali türelemmel irányította magára a figyelmet:

‒ És ez alatt az üvegbúra alatt láthatják azokat az emléktárgyakat, amelyeket a neves író utoljára tartott a kezében, azon az estén, amikor az aneurizma végzett vele. A nővérétől kapott híres toll, a tragikusan fiatalon elhunyt feleségétől származó olvasószemüveg, és a könyv, amelyet a kritikus percben éppen olvashatott. Utolsó erejével odaírt egy üzenetet a könyv lapjaira: Soha ne zárd be! Megrázó… ezek voltak az utolsó tollvonásai. Látható, hogy a rövid mondat vége már alig olvasható… Az író lánya tiszteletben tartotta ezt a kérést, és ezek a tárgyak most az emlékház legbecsesebb darabjaiként vannak katalogizálva. Nem tudjuk, miért írhatta oda a haldokló író ezeket a szavakat, de, amint látják, a könyv most is ugyanott van nyitva, soha senki nem zárta be, és nem is fogja. Az írónak, lánya ismeretei szerint, szokása volt az ujjára hajtani a könyveket, amikor szünetet tartott az olvasásban. Most a toll szemlélteti ezt, amely a kinyitott könyvön pihen, mint egy ajtótámasz, egy könyvjelző, egy őr. Azt jelképezi, hogy az apa még nem fejezte be az olvasást. És amíg a könyv nem zárul be, addig a történet sem ér véget. Annabell értelmezésében édesapja nem ment el, épp csak szünetet tart az olvasásban.

‒ Rendkívül szomorú – jegyezte meg valaki. – Egyedül élni, és egyedül halni meg.
‒ Robert Settler*, azaz Mályi Lajos nem volt szomorú ember – reagált az idegenvezető. – Cintya Odd** elvesztése után ugyan sohasem nősült újra, de így is teljes életet élt. Mindig azt nyilatkozta: a lánya személyében neki megvan mindene.
‒ Meglehet, hogy tévedett. – morgott egy idős úr.
‒ Vagy csak áltatta magát – csipogott rá egy pöttöm asszonyka.

Hallgattuk őket, és mosolyogtunk. Közben halk morajlás ismerős zaja lopakodott a fülembe. Hátranéztem, és egy széles terasz tágas ajtónyílásán át ott csillogott mesebeli kéklőn nem a tengerem, de az óceánom. Mások nem láthatnak ott egyebet, csak egy könyvekkel terhelt polcfalat. Mögötte, a ház falán túl, egy forgalmas út zajong. Pedig ott valójában egy tornác nyílik, éspedig egy édeni öbölre. Én és az óceánok… végre találkoztunk. Itt-ott zöld foltok csillannak meg a víz hullámain, jelezve az élet zsibongását, a fenék közelét. Az öböl homokja, mint egykor álmaimban, benne a lábnyomok csakis a miénk. Körül buja, zöld dombok emelkednek, és mindenre ráborul a derűs ég kékje. Elmosolyodtam. Cintya is velem mosolygott. Igen, ezt a nevet adtam neki. Hiszen ő volt az. Ő, aki örökre ott maradt bennem egy tátongó űr formájában, ami végül a kellő időben testet öltött. Épp akkor, amikor eljött az ideje.

A varázsbuborék körül tolongó, nyakukat nyújtogató, fényképezgető, kedves, idős emberek lassan tovább haladtak, hogy szemügyre vegyék a néhai nagy író utolsó otthonának többi részét is. Az emlékházat, amelyről senki nem sejthette, hogy egykor, a látszat ellenére, mindent nélkülözött, de egy napon valami belopózott oda, és azóta is ott van. Valami, ami nem jött sehonnan, mégis mindig ott volt, ahol a szívnek barangolni szokása. Ha egy szív a könyvekben barangol, akkor ő is ott várakozik. Várakozik, figyel, és egy napon előlép. Most pedig betölt és beragyog minden zugot a házban, és a ház falán túl is, a senki más számára nem látható teraszon és a senki más által el nem érhető öbölben. Amikor minden látogató elmegy, és bezárul a külső ajtó, én leveszem az üvegbúrát a könyvről, és a terasz átadja helyét a polcfalnak. Itthon vagyok, és Ő mindig ott van velem. Mert Ő addig marad, amíg szükség van rá. Napközben az óceán habjaiban, a parton időzünk, esténként visszasétálunk a házba, ahol mindig lobog a tűz a kandallóban, sosem fogy el a tűzifa, sosem ér véget az olvasmány, bármennyit lapozzak a könyvben, halk zene szól, kávéillat terjeng, a konyhában égnek a fények, sütemény sül a sütőben, és egy kedves, tiszta hang olykor megkérdi, jó a könyv? A válasz mindig ugyanaz: ez életem legjobb könyve. S lehet az bármelyik könyv. Ha elunjuk magunkat, leveszünk egyet a polcról, és máris utazunk. Nincs többé egyetlen üres, értelmetlen perc.

Ez itt a boldogság háza; már megvan mindenem. De ehhez előbb mindent el kellett vesztenem.