Jó messzire utaztam ma, csak úgy, nézelődni, a Kika áruházba. Sejtelmem volt azért, mit akarok venni. Éjjel fejgörcs miatt aludni nem sikerült, valamikor reggel, vagyis hajnal tájt elájultam, én így nevezem a hosszas rosszullétek utáni elalvást, és 10 óra előtt pár perccel ébredtem. De úgy, mint akit a klinikai halálból élesztenek, aztán 11-kor indultam. Az útvonalat ismerem, a busz szörnyen soká jött, de amúgyis húsz percenként jár. Egy nő ült tőlem nem messze, megszólított, kérdezte, a busz merre felé kerüli ki a Lánchidat. Kedvesen válaszoltam, nem tudom, három éve nem jártam erre, megköszönte, majd én hülye, szokásos naív közvetlenségemmel még hozzá tettem, tényleg nem tudom. Erre cinikus gúnnyal, lekezelően mondta, jó. Egészen, míg le nem szállt, tisztázni akartam, engem ne kezeljen le, de tűnődtem, hogyan is lehetne ezt megfogalmazni. Úgy döntöttem, sehogy, de figyeltem a nőt, és bántott is a dolog. Hát igen, kb. harminc ezres hátizsák, lila drága divatos kabát, friss szőkére festett haj, műköröm, de a cipő se filléres, nézegettem arcát is, valóban, a gőg minden jelét mutatta. Jó volt, hogy hamar leszállt. Ezután egy fiatal kis csaj állt az ajtóhoz közel, őt is megnéztem alaposan. A sapkája egyszerű kis vékony kötött, fekete, de a nyakán körben egy vastag sál, többször megtekerve, picit a mellkasára is jutott, borzasztóan vastagon be volt bugyelálva, azt gondoltam, ez sem normális. Aztán pásztáztam tovább öltözékét, könyékig érő dzseki, alóla kilógó pulóver a csuklóig, buggyosan, szép drapp színben, de érthetetlen módon a kiskabát csak a csípőig ért. A hólyag és a vese teljesen kint volt, egy farmer naciban folytatódott, na, mondom, ezt lefotózom. Nehézkesen előbányásztam a mobilt, erre föl leült a mellettem levő ülésre. Mosolyogtam magamban, ez meg honnan tudja, mire készülök?
Szóval az előbbi kis cinizmus hatásának és a fura fiatal leány látványának kavargó érzetével lelkemben végre megérkeztem, leszálltam. És néztem, hol is van ez a Kika? Hát ott biztosan nem volt, pedig arra a megállóra emlékeztem. Egy pasi jött épp szembe, tőle tudtam meg, hogy még egy megállónyira van. Húsz perc sok, ezért elindultam gyalog. Sajnáltam magam, ilyen fájó térdekkel kell egy egész megállót gyalogolnom, mérges is voltam, de megmagyaráztam magamnak, kell ennyi mozgás, úgyis fekszel egész nap. Innen lelkesebben gyalogoltam, jó hosszú megállót, és figyeltem, hol is kellett volna leszállnom. Ja, tényleg, hiszen régen rengetegszer jártam itt, bosszanott kissé. De ekkor már pisilnem kellett, első dolgom ezt elintézni. A wc persze sehol. Két eladót kérdeztem meg, mutatták merre, és újra a buta naívsággal mondtam nekik, értem, szóval arra fele. Ridegen reagáltak ők is, mint a nő a buszon. Na, mondom, az emberek elfelejtettek kommunikálni, legalábbis idegenekkel, és ez a Kika dolog is milyen, hogy lesajnálják a vevőket. Már nem is érdekelt semmi, csak mentem az áruk, polcok közt, mintha ott sem lettem volna, mint aki süket és vak, nincs is itt semmilyen látni való. De járkáltam és reméltem, újra az itt és mostban leszek. Hát ez jó nehezen ment, végig mászkáltam mind a három emeletet, nem baj, ha már itt vagyok, gondoltam, mindent megnéztem, de semmi sem érdekelt. Újra lementem a földszintre, és erőltettem, nézzed csak, kell venni valamit, azért jöttél. Oké, akkor valami hasznosat! Lámpákat végig néztem, iszonyú jók voltak, de hát lámpám van bőven. Takaróm is, párnám is, a kisasztalt meg úgyse bírom el, nehéz, na de az ülőpárna! Hát az tényleg kell, a kissé labilis, lejtő székemre a konyhába szuper lesz, fogtam egyet, de még nem akartam ennyivel beérni. Innentől láttam is amit néztem. Kanyarogtam sorról sorra, ami megtetszett, mindre azt mondtam, minek? Valahogy kilyukadtam a takarító felszereléseknél. Ja, tényleg, kell egy felmosó fej! Most dobtam ki, a lefolyóm kipucoltatása után, felmostam vele a büdi részeket, és pont kell egy ilyen. Csak úgy eszembe jutott. De nem volt olyan, ami kellett a felmosófámhoz. Jó van akkor vegyünk felmosófát is! Elképzeltem, hogyan viszem haza, a buszon mit fogok kezdeni vele. Áh, ez így nem lesz jó. Nézd, milyen jó kis vödrök! És ekkor észre vettem a felmosó szetteket. Fej, vödör, benne a szűrővel, és lám, összecsukható felmosófa. Műanyag, de mindegy. És három darabban, össze szerelhető. Nem baj, lényegtelen, viszont tök jó, venni kéne. Még hezitáltam, a piros nem tetszett. Több féle szett volt, egy zöldet kiválasztottam, felnyaláboltam, egész közel volt a pénztár, de én még akartam valamit venni, járkáltam, nézegettem, hátha megszólít valami, itt vagyok, vegyél meg, jó leszek neked otthon. Két tálcára, üvegpoharakra, szép kanalakra mondtam nemet. Egy keskeny ruhaszárító oké volt, de a többivel már nem tudtam volna haza furikázni, viszont másnap visszajövök érte, és úgy döntöttem, fizetek mostmár. A kabátomat előtte felvettem, közben leraktam a cuccot, jó sokat vacakoltam a hátizsákkal, a szatyorral, pénztárca kereséssel, az agyam sem fogott már, étlen, szomjan, fáradtan álltam be a sorba. A pénztáros nő és az ott álló biztonsági őr beszélgettek, hogy milyen meleg van. Végre szóhoz juthattam, és elmondtam, teljesen leizzadtam, miért fűtenek ennyire, spórolni kéne, alig van vásárló, és aranyosan igazat adtak, kicsit még beszélgettünk is így hármasban. Aztán az őrrel beszélgettem, hogy alig működik a kezem, a gyulladás miatt, a lábaim is merevek, ő is mondta, neki is betegek a lábai. Mikor elköszöntem, azt mondta, “Viszlát kedves!”
Feltöltődve pozitív érzésekkel indultam, a buszmegálló haza felé már egyértelmű volt, tudtam, hol van. Többnyire behunyt szemmel utaztam hazáig. De az Andrássy úton megcsodáltam a gyönyörű palotának megépített házakat. Elképzeltem azt a kort amiben megépültek, az akkori miliőt és embereket. Melegség járta át szívemet.
Hosszú utamon már csak lazítottam. Utcánkhoz érve közeledtem a sarki patikához. Kérdeztem magamtól, kell-e onnan is valami? És igen! Tudtam, vannak ilyen gyógyvizeik is, a patikus előjött, egy ilyen harmincas kis új csaj, a régieket jól ismertem már… Köszönés, de mikor meglátta, “ki vagyok”, hát az az arc, az a reakció… Negatívba fordult, elővételezte, kinek tart, milyen lehetek szerinte. Bár rossz érzés volt, de tudtam, téved, rákérdeztem milyen vizet tud ajánlani refluxos tünetekre. Hát nem tudta, de bement a másik patikust megkérdezni. A főnök asszony kijött, jól ismerjük egymást, részben sajnos, készségesen segített, a Salvust ajánlotta, oké. Pénztár, fizetés. A kis nő elmodta, sósabb íze van, ne csodálkozzak, nem túl kellemes. Nem baj, szeretem a sós ízt, feleltem, fizettem, majd elköszöntem. Még nem jöttem ki, de hallottam, hogy mikor bement a többiekhez, ezt mondta: “Most aranyos volt.”
Hazáig agyaltam, mi a fenének fagyott le a kedvesség a csaj arcáról, mikor meglátott. Azt sem tudja, ki vagyok, milyen vagyok, de ő már biztos benne, kolleganői elmondásából, és bután eleve úgy fogad, meg sem várja, hogy épp hogyan viselkedem. Persze te butuska, én aranyos vagyok, mindig, kivéve, ha rondán bánnak velem. Te jó ég, miket gondolnak itt rólam! És ahogy tántorogva, szédelegve, nagyon nehezen, lassan, bizonytalan léptekkel felfelé jöttem a lejtős utcákon a házunkig, végig lepergett előttem, hogy mialatt anyám nyolc évig bántalmazott, itt, ebben a patikában is rossz híremet terjesztette, ahogy mindenhol, milyen rossz állapotban voltam. Úgy idegileg, mint külsőmben is, elhanyagoltam magam, depressziós voltam, súlyosan szorongtam, tömve voltam gyógyszerekkel, és az egyik kis patikai eladónő azt mondta rám, a mellette álló csajnak: “Megint itt van a koszos nő.” Aztán előttem volt a többi fájó emlék is, mikor a másik patikushoz lépve, undorral elfordult. Majd mikor email-ben írtam nekik itthoni helyzetemről. Az egyikük anyám barátnője volt, szintén egy idős nő, anyámhoz kétszer még fel is jött beszélgetni. Telefonálgattak is egymásnak, ez a nő javasolta anyámnak, intézze el, hogy fogyatékossá nyilvánítsanak engem. Na, persze, mert az plusz pénzzel járt volna. Anyám meg főleg azt panaszkodta rám mindenkinek, hogy ő eltart engem, ő alig tud enni miattam, mert mindenét rám költi. Ja, naponta vett két féle felvágottat, 30-30 dekát, hiába mondtam, nem eszem felvágottat. De ha már venni akar, akkor tejet vegyen, azt szeretem. Nem, azt nem vesz, mert az csak víz. Ha tudtad volna, te barátnő, hogy anyám valójában kicsoda, és hogy minden kaját, amit vett, kidobtam, a nyolc év pokol vége felé már amit hétvégén főzött, azt is kidobtam, illetve elvittem a hajléktalanoknak. És mit ügyeskedtem, hogy ne vegye észre. Bevezettem, hogy nem vele eszem az asztalnál, hanem az ágyamban, térdemet felhúzva eltakartam a tányért és mikor nem figyelt, egy műanyag dobozba beraktam, és addig, míg ki nem ment, a pléd alatt tartottam a főztjét. Hétről hétre. És milyen kínokat álltam ki már szombaton, hogy megint itt fog főzni, a konyhában, ami egy légtérben van a szobámmal, és tudtam, hogy nem fogom megenni, és azt is tudtam, hogy tehetetlen vagyok, elnyom, ural, dirigál, ellenőriz, markában tart, és súlyosan szenvedek. És nem enged csinálnom semmit, mert ő tudja, mit hogyan kell, én a bábja vagyok, mindezt tudtam, tehetetlenül tűrtem. Tudod, patikus barátnő, az édesanyám miatt szenvedek. Akit te kedvelsz, akit te sajnálsz, hogy milyen szar lánya van. Látod? – Mindezekkel a nyomasztó gondolatokkal jöttem fel a Menta utcán, házunkig elértem, kapun be, ügyeskedtem, a vödörre vigyáztam, nyögések, sóhajok közepette felmásztam a 3.-ra. A zsákmány boldoggá tett. Végre van egy marha jó felmosó szettem. Imádok felmosni! Csak jó felszerelés kell hozzá. Kibontottam, a csomagolást kidobtam, össze szereltem amit kellett. Nagyon szuper, egy cseppet sem kell hajolgatni, hosszú a nyél. A fürdőszobát kicsit átrendeztem, hogy legyen helye, még rendezkedtem az előszobában is, majd ezután ebédeltem. Délután 5-kor. A mákos tésztához nem nyúltam, de a húsgombóc levest megettem. A Salvusért is hálát érzek. Remélem, fog segíteni. Reggel 10-től megállás nélkül talpon voltam, délután 6-ig, állapítottam meg, majd eszembe jutott a szárító, és tudtam, holnap elmegyek érte.
4 hozzászólás
Kedves Felhö!
Csoda jó írás!
Szinte egy másodperc szünet nélkül olvastam!
Lekötött!
“Ez élet vagy maga a pokol”?
Nehéz lenne megmondani!
Léteznek jelenetek benne,amelyek annyira tipikusak ma!
“nem baj, ha már itt vagyok, gondoltam, mindent megnéztem, de semmi sem érdekelt. Újra lementem a földszintre, és erőltettem, nézzed csak, kell venni valamit, azért jöttél. ”
Különösen a patikában elhangzott:?Most aranyos volt.?csoda jó!
Gratulálok!
Írj sokat!
Legyen szép estéd:sailor
Kedves Sailor! 🙂
köszi, feldobtad az estémet,
Neked is legyen szép estéd!
Figyelünk és bennünket is megfigyelnek. Van, aki kedves, szimpatikus, van aki épp az ellenkezője. Ügyesen elboldogulsz. A járkálással én is úgy vagyok, mint Te, időnként erőltetem annak ellenére, hogy fájnak a lábaim, mert ahogy írod is: menni kell. Minél kevesebbet mozog az ember, annál nehezebb lesz. Örülök, hogy sikerült egy összeszerelhető szettet venned. Még nem is láttam ilyent. Ha mostani tönkremegy, keresni fogom.
Érdeklődéssel és szeretettel jártam nálad.
Rita 🙂
Kedves Rita! Örülök Neked, igen, a mozgás erősít, tényleg jó kis felmosó szett, szuper. Szép estét 🙂