Fából faragott emlék

Kilenc éves lehetett Bori, amikor hazafelé sétált az iskolából és minden nap ábrándozva megállt az ajándékbolt előtt. Zöldeskék szemével hosszasan vizslatta a kirakatot. Fából készített nyakláncok kínálták magukat szépen sorban egy hosszú damilra felaggatva. Arról álmodozott magában milyen szép volna, ha az ő nyakában is tündökölhetne egy ilyen csodaszép fából faragott csüngő. Két év múlva beteljesült a vágya. Pár nap múlva a születésnapja közeledett. Apukájával éppen az ajándékbolt előtt haladt el az útjuk. A kislány hozzányomta orrát a kirakat üvegéhez és vágyakozva nézte a régóta kiszemelt nyakéket. Apja megkérdezte tőle, hogy mit néz annyira. Kapóra jött a kérdése. Lánya egyből rávágta, hogy azt a faláncot, amit már évek óta figyel a kirakatban. Hatalmas lett az öröme, amikor édesapja nyakába akasztotta a hosszú fából készült láncot. Ilyen leírhatatlan boldogságot még soha nem érzett, apja megajándékozta őt az oly régóta vágyott ékszerrel.

Évtizedek múlva könnyeit nyelve ült Bori apja halálos ágyánál. Eszébe jutott az a réges-régi fából készült ékszer. Életében ezt az egyetlen egy ajándékot kapta apjától. Az ajándékozást mindig édesanyja intézte, többnyire ruhát, cipőt és iskolaszereket kapott, ami feltétlen szükséges volt. Talán ezért volt ez a legszebb holmi, amivel valaha is megajándékozták őt. A kórházi ágy szélén ülve – az azóta már felnőtt lány – rákérdezett apjára, emlékszik-e még arra a csodás napra. Apja már csak bólintani tudott. Mindkettejük szeméből egyszerre eredtek el a könnyek. Annyi minden történt az elmúlt évtizedek alatt velük, mégis ezt a fából faragott láncot soha nem tudta kitörölni az emlékezetük.