Fagyöngy

„Ennyi elég lesz. Nem bírok el többet.” – gondolta, és letette a szatyrot, hogy fújjon egyet, és kiegyenesítse cipekedéstől elgémberedett derekát.
A műanyag szatyor igazi, öblös szörnyetegként ásított rá; rejthette volna bármelyik hajléktalan bácsi egész vagyonát. Belsejét bemocskolta a sáros fenyőtobozok sokasága, és a kígyóként kanyargó, hótól nedves borostyánindák kusza szövevénye. Az ember nem is gondolná, milyen nehéz tud az ilyesmi lenni…
A fiatal nő egymáshoz dörzsölte elgémberedett, kesztyűs kezeit, és beletúrt a tobozok gyantás halmába: nem volt könnyű összegyűjteni őket, mégis megéri a sok hajlongást. Elmosolyodott, és maga előtt látta a meghatott, öreg arcokat, az ütött-kopott kórházi ágyakat, a bicegő éjjeliszekrényeket, az apró ajándék-asztaldíszért nyúló, repeső nénike-kezeket, fülében ott borzongtak a karácsonyi ének hangjai.
Mekkora munka lesz még, mire ez a nyirkos sokadalom ajándékká lényegül! Hiszen több, mint százan vannak… Tiszta szerencse, hogy nem egyedül kell boldogulnia: a kórház „Sárga Angyalai”, az önkéntes segítők csapatára itt is számíthat, nemcsak a betegágy mellett. Milyen jót fognak „mütyürkézni” így, együtt!
Nagyot sóhajtott, és újra nekifeszült a szatyornak. Ideje lesz hazafelé indulnia, hiszen nemsokára zárnak, s a hó is újra rákezdte. Puhán hullik a temető mezítelen fáira, fehér takarót terítve a korai szürkületben némán álmodó sírhantokra, s kucsmát adva a porladozó kőangyalok fejére.
A csend szinte tapintható itt, különösen ilyenkor, télen, karácsonytájt. Porcukor hanggal szitál a hó, súlya alatt fel-felnyögnek a sokat látott, öreg fák.
Az asszony dideregve húzta össze magán a meleg sálat. Elindult a temetőkapu felé vezető, hosszú fasoron. Valami halkan reccsent feje felett, és apró, leveles ágacska hullott lábai elé. …Fagyöngy! Az áldozat, az összetartozás, a gyógyulás és az elmúlás növénykéje.
Ez az ő ajándéka. Nem is kell több ennél. A karácsonyfa alá kerül majd; az első közös karácsonyfájuk alá, a nehezen kiböjtölt, picike, új lakás asztalára!
Simogató, meleg hullám futott végig rajta: már nem fázott. Szemében az ünnep fényei gyúltak. A fagyöngyágacskát kezében tartva kilépett az élőket és holtakat elválasztó, nagy vaskapun.
A villamost még éppen láthatta: kivilágított ablakokkal, csikorogva húzott el előtte. És ilyenkor már ritkán jár… Sebaj, gyalog sincs messze az otthont jelentő, sokemeletes téglaépület, a meleg kuckó; a férje talán már hazaért, s épp most melegíti a vacsorát. Hogy nehéz a szatyor? Azt ki lehet bírni. Csak két megálló…
Az utca szinte néptelen volt már, ám az a néhány ember, aki mellett elhaladt, utána fordult fenyőszín kabátjának, fagytól kicsípett arcának s a kezében hordozott, bogyós ágacskának. A hajszolt, kései ajándékért plázákba igyekvő járókelők óhatatlanul elmosolyodtak, s az ő szemükben is fellobbantak a karácsonyi gyertyák apró fényei.

2006 novembere

(Ezt a karácsonyi pályázatra szántam, de nem tudtam átküldeni. Köszönet érte a technika ördögének.)