Fájdalom

Az ember, aki csak töviságyon fekszik, mindig sebes háttal kel…

Környezeted, maga a fizikai világ olyan, mint egy szőlőkert. Hol a mazsolától a hatalmas szemű gyümölcsig, a savanyútól az édesig, a rothadttól a tisztáig, fellelhető a tapasztalás teljes skálája. Láttál már olyan embert, aki csak a penészvirágos szemeket kereste… ?
Amikor te célzottan a satnya tőkén fejlődő rosszízű fürtöt kóstolod, akkor persze, hogy a fanyar íz emléke fog benned élni. Pedig ha úgy élsz, hogy mindig, mindenben csak a fájdalmat, a szépségnek és jónak mostoháját keresed, akkor nagy hibát követsz el. Keserűmagot ültetsz így szíved kertjébe, mi ott gyökeret eresztvén, fekete lombkoronát nevel magából. Ne tedd…
Ha érezni akarod illatát egy rózsának, nem azt kell figyeld, hogy hány tövissel van felvértezve teste és azok mennyire mély sebeket ejthetnek kezeden. Egyszerűen közel kell hajolnod szirmához, magadhoz engedni csábító varázsát. Próbálj meg így élni! Engedj utat érzelmeidnek, adj helyet a csodáknak…
Éld át a szépséget a zenében, a szemet gyönyörködtető alkotásban, a vihar hevében, házad csendjében…

Mélyre merülvén…
Mikor már igen elkövesedett szíved és nem vagy képes átoltani magadban a keserű szájízt édes nedvvé, amikor már nem érzed illatát semmilyen virágnak sem, akkor gondolj arra, most egyvalami egészen biztos. Ami az, hogy nem hiába, nem véletlenül vagy itt, mint mindenki más is. Ezt, pedig úgy kellene megélned, hogy a lehető legjobbat kapd tőle. Az élettől…

Létezel, így akkor élj egy kicsit a világban. A lényeget keresd, ne a szükségszerűt, a jóban is higgy, ne csak mostohájában, mert ez a megoldás…
Boldogságra teremtettél…