Faltól-falig

Felénk úgy tartják, a nyomor csak faltól-falig terjed. S ha nem hagysz nyomot magad után, megérte élned.

Nyári este. Nekem ez a legcsodálatosabb a természet ezer kincse közül. Mert minden nap más, de amikor a perzselő hőséget langyos szellővel enyhíti a közelgő éj, az a legszebb. Titokban talán már réges-rég belopta magát a szívembe. Pont ilyen nap volt akkor is; 2009 nyarán. A Nap már lebukott, de a sötét még nem telepedett ránk. Várt. Mikóval a parkban ültünk egy padon (ezen a helyen nincsenek falak) s mindketten éreztük, hogy megállt az idő. A félhomály lehetőségeket suttogott nekünk és mindenkinek, aki figyelt. Bódulatunkban bolondságokról beszéltünk: az életről. Egy másikról.

Emlékszem, hogy valamelyik közeli házból a No volvere című szám egyes részeit hozta felénk a hűsítő szél. Minden huncut furfangomat bevetve próbáltam Mikót éneklésre bírni, de ő makacsul ellenállt. Igyekezett elterelni a figyelmem, álmokkal hitegetett, magával akart húzni és sikerült is neki. Pár percre gazdagokká váltunk és el is terveztük gazdag életünk további alakulását.

Aztán megzavart valaki, de nem haragudtunk rá. Még kicsit mámorosan figyeltük a méretekkel nagyobb ruhákba bújtatott, fakó bőrű, kíváncsi szemű lányt, akit én első látásra óvodás korúnak könyveltem el. Valószínűleg hallotta a beszélgetésünk egy részét, s épp alkalmasnak talált rá – megbizonyosodva arról, hogy komoly felnőttek semmiképp nem lehetünk -, hogy feltegyen egy kérdést. Nem foglalkozott olyan illemi formaságokkal, mint a köszönés, vagy a bemutatkozás.

– Szerintetek kígyó vagy medve legyek?
– Medve – feleltem gondolkodás nélkül. Eszemben sem volt gyorsan lerázni, komolytalannak sem véltem a kérdést; pusztán nemes egyszerűséggel válaszoltam rá. Mikónál persze (mint a férfiaknál általában) nem ment ilyen könnyen a válasz. Ő firtatni kezdte a miért-eket. Mindig is úgy vélte, hogy az információhiány egyenes út a rossz döntések felé. Márpedig a gyereken látszott, hogy ez egy igazán fontos kérdés számára. Megpróbálta hát kifejteni.
– A medvéknek jó nagy bundájuk van, ami eltakarja őket. A kígyók viszont – közelebb hajolt hozzánk, mintha valami ősi titkot árulna el -, varázstudással rendelkeznek! Ha kinövik a bőrüket, növesztenek újat.
Nem állítom, hogy okosabbak lettünk. Az én figyelmem foglyul ejtette a sötétedés: másodpercek töredéke alatt változtak körülöttünk a fényviszonyok. Olyan tisztán véltem látni ezt a fantasztikus jelenséget, hogy szinte el is felejtkeztem arról, hogy nem vagyok egyedül. Zavartalanul beszéltek tovább nélkülem, míg vissza nem tértem hozzájuk. Barátom még mindig nem értette, így folytatta a faggatózást.
– Mert az a helyzet – próbálta kicsit szégyenlősen magyarázni a lány -, hogy kinőttem a bőröm. Szűk lett rám… rátapad a csontjaimra.
A karom lúdbőrös lett a hidegtől. Határozottan meg is említettem Mikónak, hogy kezd hűvös lenni, mennünk kéne. Zavartan nézett rám, pont olyan arckifejezéssel, mint amikor valaki lemarad egy beszélgetés gondolatmenetében, s egy bizalmas barátjától várja, hogy az gúnyolódás nélkül segítsen újra visszakapcsolódni. De én nem világosítottam fel. Se őt, se azt a gyereket, aki már beleszületett a nyomorba, mint egy alap, természetes állapotba, így nem is volt tudatában, hogy éhezik.

***

Hosszú volt a nyár, rengeteg forró nappal. Néha azt gondolom, hogy a boldogsághormonok felszabadulását nem csak a csokoládé segíti elő, de a napfény is. Ezért nem meglepő, hogy az ősz megérkezése lehangolt. Valami fenyegető félelem vont uralma alá: tudtam, hogy hiába is ellenkeznék, lassan elkerülhetetlenül bekebelez a tél. Éreztem, hogy már a közelben somfordál.

Fannival (mert Mikó nem bírta volna ki, hogy ne tudakolja meg valakinek a nevét, akivel beszélgetésbe elegyedik) néha összefutottunk. Gyakran az iskoláról kérdezett, aminek a megkezdésétől már csak hetek választották el. Én pedig olykor vittem neki egy almát. Viccesen ezzel próbáltam meggyőzni arról, hogy medve legyen. A macik szeretik az almát. Mikó persze kapott az alkalmon, hogy egy szelíd küzdelemben az ellenlábasom legyen, s a kígyó mellett tette le a voksát.

­­***

Kezdeti lelkesedése ellenére Fanni nem szerette meg az iskolát. Becsapottnak érezte magát, amiért mi nagy haveri körről és felejthetetlen barátokról beszéltünk neki.

***

A tél fokozatosan érkezett meg. Először nem is tűnt olyan elviselhetetlennek, majd mint a yoyo; egyre hidegebb és hidegebb idők váltották az enyhébb napokat. Mikóval továbbra is sűrűn találkoztam, de próbáltunk minimális időt tölteni a szabad ég alatt. Nem jártunk a parkban, így Fanni szinte észrevétlenül tűnt el az életünkből. Barátomnak jutott első ízben eszébe, hogy fussunk össze vele. Kérdezzük meg tőle, hogy egy okos, iskolába járó lány akar-e még medve lenni. Vagy kígyó.

Pontosan nem tudtuk, hogy melyik lakás az övék, de a házat minden kétséget kizáróan beazonosítottuk. Magunkkal hívtunk pár ismerős gyereket, és abban reménykedtünk, hogy a hógolyócsata ötlet mindannyiuknak tetszeni fog.

Fanni helyett sajnos csak egy idősebb szomszéddal tudtunk beszélni. Egy különös alakú hópehely esett a fekete kabátomra. Szépen kirajzolódott a pici fehér alakzat. Tüdőgyulladást kapott. Nem volt fűtés… hogy sose olvadjon el.

***

Szerettem volna elmondani egy verset, de művészlélek ide vagy oda, Mikó szerint ez már túlzás lett volna. Mindig azt mondja, hogy a túláradó érzelmeim életképtelenné tesznek. Ebben sincs igaza. Azért egy gyertyát meggyújtottam. Bámultam, ahogy a szél próbál bejutni az átlátszó üvegmécsesbe. Egy-egy sikeres ostroma alatt a láng mintha menekülni próbált volna, riadtan táncolt a kanóchoz bilincselve.

Egy bontásra ítélt gyár egyik megmaradt fala előtt álltunk pár tucatnyian. A kopott vakolatú falon jól látható betűkkel nevek sorakoznak: a nyomornegyed huszonöt év alatti áldozatainak neve. Ők azok, akik átjutottak minden falon.

Mikó keze megremegett a második N betűnél. Hiába: nagyon hideg nap volt.

Felénk úgy tartják, a nyomor csak faltól-falig terjed…