Claudiának, szeretettel
„Ezen a földön találtam kincset
Legalább azt ne veszítsem el”
(Republic)
A fűszálak halkan összesúgtak, ahogy a szél megborzongatta őket. A dombtetőn nem mozdult más, csak ők. Lágyan lengedeztek erre-arra, gyönyörűek voltak, ahogy a napfény átviláglott rajtuk, elárasztva őket a zöld minden árnyalatával. Boldognak tűntek, mintha örömtáncot járnának a fény karjainak simogatásában, ám mindez csak látszat volt, puszta illúzió. Nem lehet boldog az, aki helyhez van kötve, nem táncolhat senki sem szabadon lábak és karok hiányában.
A fűszálak elsuttogták panaszukat a szélnek, és kérlelőn nyújtóztak a nap felé. Ám sem a szél, sem a nap nem enyhíthette bánatukat.
Ahogy végül a fény fejet hajtott a sötétségnek és alábukott, fiatal férfi tűnt fel a dombtetőn. A felhők szárnyán érkezett, egy távoli ország illatával maga körül. Fehér öltözéket viselt, aranyszínű hajába ezüstszálakat szőtt az első csillagok fénye. Pár lépést tett előre, aztán megállt és szemét várakozóan a félhomályba fúrta.
Nem kellett sokáig várnia. Hamarosan halk énekszó törte meg a csendet. Egy lány tűnt fel a domboldalon, futva és mezítláb. Ruhája és haja egy ritmusban lengett az imbolygó fűszálakkal. Amint elérte, átölelte a férfit, aztán elengedték egymást, a két fiatal szempár összekapcsolódott és elmosolyodtak. Néhány pillanatig némán szemlélték a másik arcát, agyuk elraktározta a pillanatot. A csillagfényben kirajzolódó arcvonások, az apró mosolygödrök a lány arcán, a távoli tenger halk moraja, a falombok suhogása, a férfi ingének minden gyűrődése beleégett az emlékezetükbe, hogy majd egyszer nehezebb időkben elővehessék ezt a képet, és elmerülhessenek benne.
– Néda… – szólalt meg végül halkan a férfi. – Rég láttalak.
A lány arcáról leolvadt a mosoly, tekintete elmélyült a másik szemében. Bánat suhant át az arcán, amit beletörődés követett. De a szemei végül újra vidáman csillantak fel.
– Hagyjuk az érzelgést, királyfi – kacsintott a másikra. – Ma éjszaka ne számítson a múlt. Felejtsük el, ami emészt minket, még vár ránk néhány csoda. Ne törődjünk a jövővel se… – tette hozzá, inkább csak magának, majd figyelmen kívül hagyja a férfi kutató tekintetét, minden átmenet nélkül felkiáltott: – Gyerünk, Sel, fussunk!
Azzal karon ragadta társát, és szaladni kezdett vele lefelé a dombról. Csak rohantak és rohantak a szentjánosbogarakkal pöttyözött ég alatt, nevetve, fiatalon, szabadon. Át a mezőn, át a gondokon, át az életen. Legalábbis ők így érezték. Az öreg tölgyfák kissé megrovóan tekintettek rájuk, ahogy még mindig kacagva az erdőszélre értek.
Lelassítottak, és kart karba öltve tértek rá az egyik ösvényre, ami a rengeteg mélyébe vezetett. Néda lopva Sel arcára tekintett. Ő már tudta hova tartanak, de nem akarta a férfinek idő előtt elárulni. Maradjon csak meglepetés.
Az utat végigbeszélgették, ahogy mindig. Tudniuk kellett, mi történt a másikkal az utolsó találkozás óta. Sel pálmafákról, hatalmas vitorlákba belekapó szélről mesélt, Néda a fiatal őzgidák tántorgóan kíváncsi lépteiről, a dombtetőn ülve átélt egetrengető viharokról. Szerették egymás történeteit hallgatni, mert annyira mások voltak, új, eddig elképzeletlen dimenziókat tártak fel, távoli messzeségekbe röpítettek, vagy épp az élet legapróbb csodáit világították meg.
Félórás séta után fény tűnt fel az erdő fái közt megbúvó sötétben. A férfi meglepetten fordult a lány felé, aki erre csak titokzatosan elmosolyodott, és megszaporázta a lépteit.
Ahogy közelebb értek vidám zene hangja ütötte meg a fülüket. A fény egyre erősebb lett, a fákra árnyjátékok vetültek. Végül az ösvény egy óriási rétbe torkollott, ahol tábortüzek világánál megannyi karcsú alak járt táncot. A fák tövéből és még ezernyi más helyről muzsika hallatszott, furulyák és dobok semmivel össze nem téveszthető hangja.
Sel a lányra mosolygott, aki megbűvölten állt a vöröses fényben, szemében a táncosok tükröződő alakjával. Gyönyörű és különleges volt, pont, mint mikor először meglátta. Ezek szerint már egy év eltelt volna azóta?
Ugyanezen az ünnepségen történt, ugyanezen a tisztáson. Az ősz beköszöntét ünnepelték akkor is ezek a csodálatos lények, nimfák és faunok együtt, önfeledten és boldogan. Ő messziről érkezett, megfáradtan ereszkedett alá egy kedves juharfa kinyújtott ágára. Még hosszú út állt előtte, de bármilyen fáradt volt is, aznap kíváncsian szemlélte a számára eddig ismeretlen népek zenés mulatságát.
Elvarázsolta a látvány, a tűz körül hajlongó szépséges lányok, a huncut tekintetű furulyás faunok, a gyümölcsök és a bor mámorító illata. Teljesen belemerült a nézelődésbe, a hangulatba, mikor hirtelen mozgást hallott maga mögül az erdőből. Egy fiatal lány közeledett a rét felé sietve, majd megtorpant a juharfa árnyékában. Rövid, barna ruhát viselt, szeméből könnyek hulltak a földre. Keserűen, ökölbe szorított kézzel meredt maga elé. Aztán ujjainak szorítása hirtelen megenyhült, s a lány a fához simult, mintha tőle várna vigasztalást. Arcát hajának függönye mögé temette, ahogy a fát ölelte, és mikor felnézett, már eltűnt róla minden indulat. Egy kis ideig nézte szökdelő, forgó társait, majd magával ragadta az ősi ritmus és mindent feledve ő is táncba kezdett.
Sel többé nem tudta levenni róla a tekintetét. A lány együtt mozgott a többiekkel, mégis százszor több lakozott mozdulataiban, mint társainak akármelyikének. Nemsokára arra is rájött, hogy mi volt az, ami olyan különlegessé tette az ő táncát. A többi nimfa minden lépése, minden rezdülése az öröklétet hirdette, a természet korlátlan hatalmát, az élet folytonos körforgását. Ezzel szemben a fiatal lány úgy táncolt, mintha minden pillanat az utolsó lenne, benne volt mozdulataiban az élet kimondhatatlan szépsége az elmúlás szorító fájdalmával együtt.
Sel egész éjjel figyelte őt. Hajnalban a tüzek elhamvadtak, a nimfák és faunok álomra hajtották fejüket. Ám a lány ottmaradt a haldokló lángok mellett, figyelve az utolsó lobbanásokat.
Sel nem bírta tovább, és rejtekhelyét elhagyva a lány vállára szállt. Mikor apró karmaival megkapaszkodott a barna ruhában, furcsa érzés járta át. A távoli ország, ahol született az otthona volt, most mégis úgy érezte: életében először, valóban hazatért.
A nimfa meglepve pillantott váratlan látogatójára, majd elmosolyodott a látványtól. Ilyen gyönyörű madarat még sosem látott. Óvatosan megsimogatta a hófehér galamb szárnytollait. A következő pillanatban azonban a madár szárnyra kapott és mellette egy fiatal férfi öltött testet. A lány csak egy pillanatra hökkent meg, aztán lassan végigjártatatta tekintetét a jövevényen.
– Pont, mint a királyfi az álmomban… – mormolta révedezve, a vele szemben álló férfi sárgásbarna szemébe nézve. Aztán hirtelen vidáman felkacagott. – Légy üdvözölve, királyfi!
Sel döbbenten figyelte az előtte álló jelenséget. Látta már sírni, látta táncolni, látta nevetni. És bármilyen furcsa volt ez önmaga számára is, nem is vágyott többre. Már akkor mindent megtett volna ezért lányért. Önkéntelenül is visszamosolygott rá, majd fél térdre ereszkedett, s onnan szólt hozzá.
– A nevem Seldan. Egy távoli országból jöttem, az óceánon túlról. Megpihenni tértem meg ezen a szigeten, de igazi kincsre leltem, mely rabul ejtette a lelkemet. Parancsolj velem, bármit kérsz, a szolgálatodra állok – hajtotta meg fejét a lány előtt.
Az mosolyogva nézte őt, habár egy pillanatra árnyék vetődött kedves arcára.
– Rendben, Sel… királyfi. Azt mondod, bármit kérhetek? Nekem csak egyetlen dologra van szükségem ezen a földön, egy barátra, aki mellettem van, ha egyedül érzem magam. Valaki olyanra, aki nem kérdez arról, amiről hallgatnom kell, aki elfogad olyannak, amilyennek mutatom magam. Aki ha elbúcsúzom tőle, elfogadja, hogy ez örökre szól és nem kutat utánam. Te képes lennél minderre? – Sel válaszra nyitotta a száját, ám a lány intőleg felemelte a kezét. – Figyelmeztetlek, mindez csak barátság. Kérlek, sose vágyj ennél többre. – Eltökélten nézett a másik szemébe, mégis valahol a tekintetének legmélyén könyörgés csillant. – Igen, így kell lennie. El tudnád fogadni ezeket a feltételeket?
Sel bólintott. Fájó szívvel, igaz, mert megsejtett valamit a lány szavai nyomán a jövőből, mégis boldogan, hogy vele lehet.
– Csak egy valamit árulj el – kérte a lányt, miután felkelt a földről és kissé ügyetlenül kezet ráztak, véglegesítve a szerződést.
– Néda – felelte a nimfalány a ki nem mondott kérdésre. – Szólíts csak Nédának!
Azzal felkacagott, és ezzel kezdetét vette a két fiatal barátsága.
2 hozzászólás
Nagyon-nagyon tetszik, az egész egy mesés varázslat, és aztán újabb varázslat a mesében. Szeretném én írni az fülszöveget az első könyvedhez. Te is olvastál már Ray Bradbury-t? Mert ahogy írsz, az még annál is jobb. Nagyon érett vagy és tehetséges, el sem hiszem, hogy ilyen fiatal vagy.
Jaj, azt elfelejtettem válaszolni az előbb, hogy Ray Bradburyt még sosem olvastam. 🙂 De most már kíváncsi vagyok rá, milyen lehet.