– Megyek haza… fetrengek még az ágyban. Úgy sem csináltam mást az elmúlt napokban – mondom.
Várom a reakciót, várom, hátha most megérti, hátha marad még öt percig és beszélne velem.
– Jól teszed. Nekem most rohannom kell.
Miért is várjam? Mikor a “hogy vagy?” kérdésre nem érti az arckifejezésemet, és azt hiszi, hogy a nyomoronc vizsgák miatt nem vagyok képes sminkelni rendesen vagy miért ilyen szomorúak a szemeim, miért nem tudok rendesen mosolyogni. Túl sokat várok? Túl sok kérés lenne egy feltétetett baráttól?
A kávéautomata illata terjeng a levegőben, ebédidő van és zsongnak darazsak módjára az emberek a büfé körül. Félek tőlük. Félek, hogy rám néznek, és azt gondolják, amit én. Mit keresek itt.
Tulajdonképpen én sem tudom. Egy filmbeli párbeszédeket ismétlünk. Nem tudok a te nyelveden és te sem az enyémet. A különbség az kettőnk között, hogy te tudsz másokkal beszélni, én nem.
Hangtalanul szipogva megyek az utcán a metró felé, abban reménykedem, átnéznek rajtam. Cigire gyújtok – hiányzott a füst és a mentolos íz.
Nem vagyok könyvszereplő (de egyszer még lehetek). Semmi nyugtató nincs a hazaúton, semmi, ami jobbá tenné a lépések csendes zaját. Békemenetet lépek, magam előtt lengetem a fehér zászlót.
A falak mind fehérek az albérleti lakásban.