Fehér Sólyom

…Fehér Sólyom, az Erdők Tava környéki, Ráma, Ojibway indián nép választott törzsfőnöke, erdészkedésem idején, ismerkedésünk évében, 1969-ben adta és jegyezte be a törzs családjait, tagjait számon tartó könyvébe ezt a nevet: Futóinda.

Azon a kora-nyárelőn, Fehér Sólyommal az egyik indián tanya mögött beszélgettünk s
egyszerre, sivalkodó kiabálásra kaptuk fel a fejünket. Pillanatokra rá, egy 8-10 éves indián kis-lánykával az erdő felé vágtatott el egy ló. Előredőlve, a ló sörényébe kapaszkodva hánykolódott a lovon.
—Na ezek is korán kezdik,–gondoltam magamban, de Fehér Sólyom kiáltását hallottam,magam mellett:–a kislányom!

Mint a nyíl, utána vetettük magunkat és jó 3-400 méteres futás után, előbb értem a kislányhoz, aki ijedten üldögélt még mindég, egy iszalaggal ( indás) benőtt bokorba pottyanva…Mire a többiek is, élükön Fehér Sólyommal odaértek, akkorra már kiemeltem onnan a megszeppent kislányt s odébb, egy néhány négyzetméteres tisztásra tettem le. Mikor láttuk, hogy az ijedtségen kívül más baja nem történt, nagyot nevettünk.

Ekkor, Fehér Sólyom megfogta kislánya kezét, vállamra tette a másikat, míg a többiek a főnöknek kijáró tisztelettel mögötte s oldalt álltak s a kislánya felé ezeket mondta:
–Fehér Nyír, soha ne felejtsd el ezt a jót, amit ez a fehér-testvérünk tett most veled –s felém fordulva mosolyogva folytatta,–e nap örömére, életed idejére, emlékezzél erre a napra és a mai napon fehér-testvérünkké fogadunk s mivel jobban futottál mint mi, s ahogyan e haragoszöld iszalagból, indából kisegítetted a kislányomat, Fehér Nyírt, e naptól kezdve, népem és nemzetem, Futóindának fog nevezni.
–Levette vállamról a kezét és folytatta:

–légy büszke erre a népre és erre a névre, mert mi is azok leszünk rád és a te népedre is. Házam a te házad, asztalom a te asztalod. A Nagy Szellem Lelke legyen veled és velünk időnk végezetéig…

A kis-lányka visszafelé olyan csendesen jött, mint a hajnal érkezése.

Később a felhőtlen ég s az esthajnal-csillag alatt, amint feljőve jelzi a takaró alkonyt és a fektető estét, a gyógyító sámán, vagy táltos, Waussnodae, Északi Fény, dísz-sátra előtt három kisebb kúpos tüzet csiholtak hagyományos módon, amelyeket később az égés alatt még több fenyőfával, gallyakkal raktak körül és egy nagy kúpos tűz lett belőle.

Időnként fonnyasztott, de még nem száraz fenyőgallyat , majd a vége felé csak cédrust, azaz a tujagallyak füstjével itattuk át magunkat és a környéket.

Északi Fény elé letették a cserépben hozott forrás vizet, egy fűzfából faragott nagy tálcán a nagy becsben tartott, szépen faragott és színezett cseréppipát, a békesség és a barátság jelképezőjét, de csak akkor szívták miután illatos gyógyfüvekkel megtömve a tűzből vett parázzsal meggyújtották. Úgy tartják, hogy ami az ember szájába, füstalakjában bemegy, az bejárja egész testünket az védelmet, oltalmat adva, szellemi világunkban is nyugalmat s békességet áraszt…
Érdekes módon azt is megtudtam, hogy dohányt soha nem használnak a “béke pipába”, mert azt rontónak tartják.

Később ittunk a forrásvízből, ami az életet jelenti, ettünk a nyáron szedett fonnyasztott vad-bogyókból, mintha a természet segítő testét vettük volna magunkhoz. Közben, nem tudom, hogy mikor és milyen jelt adott Északi Fény, a közeli házakból kijöttek a többi indián testvérek is és ahogy közelítettek úgy dúdoltak egyre hangosabban, nem énekeltek, dúdoltak.

Aztán Északi Fény kezében megszólalt az első bőrdob hangja, szépen, kimérten, ütemre indult s majd egyre több kézben, ugyanarra az ütemre doboltak vagy húszan.

A fűben magunk alatt keresztbe tett lábal, egyenes testtartással figyeltünk, mert közben Északi Fény lassan, sasszézva tánclépéseket lejtett a tűz körül, majd heten kiváltak és ők is táncoltak s közben egyre hangosabban dúdoltak és szavakat is ejtettek már.

Északi Fény egyre gyorsabb ütemre váltott s a többiek is, majd később lassulva, visszaért a kezdő ütemekhez s aztán egy nagyot ütöttek, szinte egyszerre mind a bőrdobon és a tűz körül, ahol voltak, álltak, mid-annyian leültek a fűre. Csend lett, csak a tujagallyak pattogását hallottuk, a tüzet, vagy a tűzbe néztek-e, nem tudom, de hihetetlen milyen fegyelemmel és figyelemmel vártak körülöttünk vagy ötvenen.

Északi Fény, nevemen szólított, felálltam ültömből s ahogyan mondták már előbb karnyújtásnyira megálltam előtte:

–Futóinda testvérünk! Ma a Nagy szellem vezetett hozzánk, megköszönjük néki és neked is, hogy, most itt közöttünk lehetsz. Gyere és légy részese a Nagy Szellem jóságának és ajándékának.—és felém nyújtotta a cserépkancsót, ittam a vízből, ettem a gyümölcsből, majd a többi hét indián testvér is, ( később megtudtam, hogy választott vezetők voltak)
Majd Fehér Sólyom s végül Északi fény is ivott s evett.

Ekkor a már megtömött pipára, úgy mint otthon nagyapán egykor, a tűzből puszta kézzel parazsat tett a pipaszájára, szippantott néhányat és aztán nékem adta: háromszor kellett szippantani belőle és a füstöt mindháromszor gyorsan kiengedni a szánkon, közben a kezünkkel magunk felé hajtottuk a füstöt, fölülről lefelé az alhasunk felé, majd vissza a vállunk s a fejünknél fejeztük be a füst, testvérnek szóló áldását.

Amikor ez a jelképes ceremónia befejeződött, Északi Fény a meglévő vizet s a gyümölcsöt a tűzre vetette, majd hozzám lépett, megölelt és azt mondta:–ha bánt a benned bujkáló én és szomorú vagy, tudod hol élünk s amíg itt vagy addig tudod, jó helyen vagy közöttünk.

( A víz s a gyümölcs azaz az első és az utolsó falat tűzre, földre vetése őseinknek, és helyenként, vidéken még a mai napig is szokásként él a hagyományaink között…)

Fehér Sólyom is odalépett s annyit mondott, hogy:
–ne felejtsd el, amit az erőben, az indás tisztáson mondtam: testvérünkké fogadtunk és az maradsz életed végéig.

Persze, ezután jöttek a jókívánságok, a különböző házakhoz való meghívások, későbbre téve, a téli vadászatokra való kérések, későbbre téve és a szabad ég alatt először hallottam asszonyokat, férfiakat indián éneket énekelni. Nem tudom mit énekeltek, mert nem értettem, de annyit mondtak, hogy szent és ősi énekek voltak.

A tüzet utoljára Északi Fény rakta meg s néhány óráig hallgattuk népe s nemzetsége történelmét.
Így, meséléssel adják át a következő, fiatalabb korosztálynak a szájhagyományként is élő történelmüket.

Ez történt akkor és azután hagyományossá vált az évenként kétszeri, indiántörzs látogatás.

Először kikelet havában, nedv induláskor a második már az enyészet havára, novemberre esett.
Ilyenkor a színekkel megszórt fák, bokrok még mutatják az ősz érkezését, ittlétét. Nincs az a festő, aki ilyen csodás színeket varázsolna a vásznára, amint azt, az anyatermészet teszi.

Egyik őszi látogatáskor, bent a házban, megint, Bana anyó, Fehér Sólyom ezerráncú, vénséges vén felesége fogad. Valamikori szép termete kisebb lett s a fogát megette az idő és a bagó. Aztán Fehér Sólyom valahonnan két üveggel hozakodott elő:
–Futóinda, tudom nem szereted a whiskyt, ezért hoztam neked bort, persze egyikben whisky van, –mentette ki magát.

–Várj, Fehér Sólyom, én is hoztam nektek valamit, mindjárt behozom, –kint az öreg Volkswagen autóm csomagtartójából kivettem egy üveg, saját főzésű körtepálinkát és egy gyékénykosárba, csomagolt, általam sütött rozskenyeret. Bevittem és a nagy, nehéz fenyőfaasztalra tettem a kosárka kenyeret és a pálinkát.

Bana anya és Fehér Sólyom, ránc-ette arcuk keretéből, rám vetették szemük, még mindég tüzes fényét, amelyek lassan megteltek könnyel és hangtalanul is tudtam, hogy nekik is és nekem is, ez a kis gyékénykosárka kenyér, a család, a törzs együvé-tartozását, az életet, és magában, a kis kenyeres gyékénykosár pedig, az ember emberhez tartozásában, a szívet és a lelket és a természet segítő hasznosságát, egymáshoz-tartozását jelenti…

És ekkor lépett be Fehér Nyír, az egykori kislány, huszonöt évesen, teltté, asszonnyá formált, tüzes, fekete szemekkel, fekete ében hajjal…