Mária és Norbert két éve házasodtak össze. Boldog életüket bearanyozta, hogy gyermeket várnak, nem is egyet, hanem mindjárt kettőt.
– Olyan boldog lennék, ha az egyik kisfiú lenne, a másik pedig kislány – mondta a férj, egy alkalommal Mária gömbölyű, fehér pocakját simogatva.
– A kislányt Lucynek a kisfiút pedig Jonatánnak hívnánk – folytatta a gondolatot a kismama csillogó szemekkel.
– Viszont, ha mindkettő fiú, a második kapja az én nevem.
– Jó, akkor lesz még egy Norbink. De ha két kislányunk születik, mi legyen a második neve, nem tudok még egy olyan gyönyörűt, mint a Lüszi, pedig nem lehet csúnyább neve a testvérkéjénél.
– Kapja az édesanyám nevét, legyen ő is Anna.
– Legyen. Biztosan nagyon örülne az unokáinak.
– Igen.
Norbert visszaemlékezett a gyengéd asszonyra, aki egyedül nevelte fel őt, megtestesítve az anyát és az apát is. Milyen fiatal volt még, és milyen hirtelen hunyt el. Valóban, mint a gyertyaláng, ahogy kialszik, egy pillanat és vége.
Mária éppen meg akarta kérdezni, minden rendben van-e otthon, mert ő már egy hete a kórházban volt, de nem tudta, ehelyett:
– Elfolyt a magzatvíz! – sikította nagy izgalmában és kerek szemét még nagyobbra nyitotta.
– Szólok az orvosnak – rohant a kispapa gondolataiból ébredve.
Az orvos kisvártatva meg is érkezett és a szülő szobába vezette az anyukát. Norbert figyelt hol, miben tudna segíteni, de valahogy tehetetlennek érezte magát.
Mária felfeküdt az ágyra és hamarosan jöttek a fájások. Szorította férje kezét, hogy az belekékült. Mikor elmúlt egy hosszabb görcs, Norbert gyorsan megtelefonálta a hírt anyósának, hogy már a szülőszobán vannak, de ennél többet nemigen tudott mondani, mert újabb fájások jöttek az asszonyra. Egyre sűrűbben és egyre hosszabbak lettek a kínzó görcsök. Az anyuka izzadt, Norbert törölgette fáradt homlokát szabad kezével, a másikat mozdítani sem tudta felesége szorításából. Az orvos igen lelkiismeretesen figyelt a fájást érzékelő kijelzőre, az anya erőnlététre és mondta, hogy mit tegyen. Mikor nyomjon, mikor pihenjen. Mária egyre jobban fáradt. Összeszorított fogakkal engedelmeskedett a doktornak. Az édesapa egyre kétségbeesettebb lett. – Ugye minden rendben van? – kérdezte gyakran a tapasztalt szülésztől, aki már sok ilyet látott. A válasz mindig megnyugtató volt, de a szorongás mégsem enyhült. Hosszú órák teltek el, az anya számára fájdalmas kínszenvedéssel, mikor végre láthatóvá és hallhatóvá is vált az első bébi, egy kisfiú, vagyis Jonatán. Norbert sikeresen elvágta a köldökzsinórt. A pici felsírt, egészséges 2,5 kilós és 43 centis anyuci drága kincse és apuci szeme fénye… egy volt csak a bökkenő, a bőre színe fekete. Az anya és az apa is fehér bőrű. Mivel lehet ezt magyarázni?
A második baba hamar követte Jonatánt, ő egy kislány, vagyis Lüszi, 2,7 kiló és 44 centi, mint később kiderült és szintén fekete bőrű. Mária rettenetesen kimerült volt, de látni akarta a gyermekeit. Az orvos pedig a megfürdetett kisfiút már hozta is neki, a kislányt előbb Norbertnek adta, aztán kapta meg az édesanya. Az új szülők boldogsága határtalan volt. De minden fáradtság és szárnyaló öröm ellenére bennük is felvetődött; hogyan lehetséges, hogy fekete bőrű gyermekeik születtek. Talán az újszülöttek sötétebbek? A babák megkapták a karszalagot rajta a nevükkel Barabás Jonatán és Barabás Lüszi. Miután az édesanya utolsó erejéből megszeretgette gyermekeit, fáradtságában elnyomta az álom. Norbert pedig, aki szintén legszívesebben aludt volna egyet csak azon gondolkozott, hogy lehetséges lenne, hogy szerelme, Mária, az ő drága felesége megcsalta és nem is ő a gyermekek igazi apja.
A nővérek közt futótűzként terjedt a hír, hogy fehér anyának és fehér apának fekete ikrei születtek, itt hamarosan botrány lesz…
Másnap reggel Norbert kék szemei könnyben úsztak, mikor bement feleségéhez és hozott egy kék meg egy rózsaszín kisruhát. Gyengéd volt hozzá és kedves, amennyire tőle telt; de csak megkérdezte mégis mivel magyarázza, hogy fekete babáik lettek.
– Én nem tudom édesem, nem csak a sírástól voltak annyira sötétek, most is olyanok? – kérdezte kétségbeesve Mária. Behozták a babákat és bizony könnyen meg lehetett állapítani, hogy nem a sírástól változott el a bőrük színe.
– Mária mondd meg nekem őszintén, kérlek, megcsaltál?
– Nem, drágám, hidd el, hogy nem – kapkodott levegő után szegény asszony, aki elképzelni sem tudta mi történhetett; hiszen ő hűséges volt.
– Akkor mivel magyarázod ezt?
– Fogalmam sincs.
– Miért nem vallod be?
– De hát mit valljak be?
– Jó biztos fáradt vagy még, hagyok egy kis időt, gondolkozz, kié lehet ez a két gyerek, mert nem az enyém, ez a napnál is világosabb. Hozzak valamit délután?
– Egy kis mazsolás kalácsot – mondta Mária és megfogta férje kezét, – nem tudok erre mit mondani, de higgy nekem hűséges voltam hozzád.
Mária délután sem tudott egyebet mondani a gyerekekkel kapcsolatban, csak azt, hogy sikerült megszoptatni őket, szépek, egészségesek és holnapután valószínűleg már haza is mehetnek.
Norbert következő nap is bement a kórházba, remélve, hogy Mária bevallja végre az igazat, de nem.
– Miért vagy ilyen makacs? Mindenki látja, hogy feketék, Jonatán is, Lüszi is, mi meg fehérek vagyunk és még csak a rokonságunkban sincs néger, egy darab sem.
– Mária sóhajtozott, sírt, majd bele betegedett ebbe a helyzetbe.
A szülés utáni negyedik napon hazaengedték őket, mivel a gyerekek gyorsan gyarapodtak és az anyánál sem lépett fel semmi komplikáció.
Otthon a kellemes krém sárga gyerekszobában a két kiságyba két fekete gyermek került, akik tagadhatatlanul boldogok voltak fehér apjuk ölében, úgy, mint fehér anyjuk tejét fogyasztva.
A kicsik aludtak, amikor Norbertnél betelt a pohár.
– Jól van, ha bevallod, ha nem megcsaltál, ezt mindenki láthatja; beadom a válópert.
– De drágám én nem… – Mária sírt, a férje pedig kikelve magából ordítani kezdett.
– Miért tagadod még most is, miért vagy ilyen makacs? – csapott nagyot a könyves polcra, hogy az felborult és az összes könyv kiesett belőle. Ahogy pakolták vissza a könyveket Mária kezébe akadt egy régi kis puhakötésű darab, még az anyósáé volt, egy fénykép lógott ki belőle. A közepéből mozdult ki az esés következtében. Anna volt a képen egy fekete bőrű férfivel. Mária megfordította és elolvasta ez volt a kép hátuljára írva: Anna és Rafael 1979.
– Mondd csak édesem, hogy is hívták a te édesapádat?
– Rafaelnek.
– És 1980-ban születtél igaz?
– Igen.
– Gondolom ő lehet a nagyapjuk, – mutatott Mária komolyan a fekete férfira, aki átkarolta anyósát.
– Azt mondod biztos, hogy nem csaltál meg?
– Ebben egészen biztos lehetsz.
– Ne haragudj rám. Én ilyeneket vágok a fejedhez, mikor azt sem tudom, hogy a saját apám fekete volt.
Magához ölelte feleségét és sírt, amíg voltak könnyei.
Ők voltak az igazi szülei a két fekete kis csemetének. Szeretetben nevelik őket azóta is.
6 hozzászólás
Szia!
Tetszett, jól feldolgoztad a történetet:-)
Szeretettel: Amaryllis
Köszi, azt is, hogy elmesélted, látod megihletett.
: ) Delory
Elolvastam, meglepődtem, nem kicsit. Az élet fintora.
Szeretettel:Selanne
Köszönöm, hogy itt jártál és olvastál, én is ledöbbentem mikor hallottam a történetet röviden, ezért picit kidolgoztam és gondoltam megosztom másokkal.
szeretettel: Delory
Jó kis történet! Örülök, hogy rátaláltam.
Én is örülök, hogy olvastad : )