Gondolatok az ezúttal is meghiúsult szerelemről ( aminek persze, ha rajtam múlik, viszonzottnak kellett volna lennie),
és gondolatok a küldetésünk igazi értelméről is.
Én rontom el, mikor rossz dolgokra figyelek oda?
Sorsom tényleg mostoha?
Játszom a szavakkal vágyódón és édesen, szívem vágyát valósággá úgysem, sosem tehetem. (?)
Írogatom, rakosgatom, szívem vágyát úgysem álmodhatom. (?)
SZERETNÉM, HA SZERETNÉL. Hisz ahogyan az a rózsaszín leányálmokban is írva vagyon: Szeretni; és szeretve lenni.
Ez a legszentebb (?) dolog. Ha jól meggondolom.
Épp ezért jól esne ma is (pont úgy, ahogy holnap is és azután) hozzádbújni, andalogni, a jóságos szíved dobbanásával egy ritmusra hallgatni a hangodat.( Bár, ha jól átgondolom, a múlkoriban is reszelős volt a hangod, mikor azt kérdezted: arrébb ülnél végre?! Nem igaz, hogy így szét kell hagynod magad körül az összes cuccodat…. Rossz napod lett volba? Hisz lehettél volna, egy cseppnyivel-szikrányival kedvesebb is velem. De kitartó vagyok, és nem engedem, hogy ez a kis affér a kedvemet szegje akár egy szikrányit is.)
Szeretném, ha szeretnél, és lehetnél a férjem; ha jól meggondolom. Veled biztosan minden jó lenne és meseszép( bár a múltkor sem engedtél előre az ajtónál, mögötted kulloghattam bámulva a hátad közepét).Velünk nem történne meg sosem, ami a házasságokat nagyrészt mind tönkreteszi.Te nem engednéd el a kezemet sosem ( bár ha jól meggondolom; fogtad te egyáltalán a kezemet valaha is?), és 20 év útán is tudnál nekem kedveset mondani.( bár, figyelembe véve a köztünk zajló, sziára korlátozódó napi kommunikáció rigmusait; ennyivel akarva se lehetne bántani.)
Jó lenne, ha szeretnél.De NEM szeretsz; ha jól megfontolom. (Persze meglehet; nem figyelek eléggé oda, és rosszul értelmezem kommunikációd és testbeszéded aligha félre érthető jeleit.) Most már nem vagyok ostoba, és sosem követnék el egy olyan szarvashibát, mint pár hónapja a pszichológus farsangon megint. Akkor vártam, hogy kezdeményezz végre ( a nő dolga evolúciós érvekkel is alátámasztva;a barlangban a tüzet őrizve is az volt, hogy passzív legyen.), és pokoli csalódás ért, a tűrhetetlen viselkedéseddel kétségbe ejtettél nagyon. Azt vártam, hogy átölelj majd, szorosan. Gondolataink formálják a tetteink. Csak nem mindig a jó irányba.Te már (feltehetően az előtte folytatott italozásból fakadó alkoholos állapot hatása alatt) kezted keverni a barlangi ténykedéseink óta érvényben levő, kőbe vésett nemi szerepeink szabályait. Kedves férfi kolegánkat, tanárodat, aki az én tanárom is, átölelted, nekem pedig nyújtottad a kezed. Túlestem hát életem első férfias kézfogási szertarásán .Most már legalább következtetni tudok rá, hogy üdvözölték egymást a középkorban a lovagok. Kezet foghattam veled.Erre vágytam(?) mindig is .
Szép lenne, ha szeretnél. Persze, önmagamra vonatkoztatva ezt az óhajtó mondatot, nem kívántam ilyesmit sosem. Ha nem tetszett az aktuális lovagnak álcázott egyed, egyszerűen nemet intettem párválasztási próbálkozására , mint ahogy a tanár a készületlen vizsgázó szerencsétlenkedéseire türelmetlenül legyint.Kérdezem ezért, ki játszik(?) ott fent velünk? Hisz rászögezte a szívem a kámfor nyilára és feléd irányította a nyílhegyet. Nem zavarnak cseppet sem a saját hátamba vérző sebeket maratott hegyek.
Ők engem akarnak, én pedig téged. És ha még egyszer (gusztustalanul- udvariatlan-otromba módon)kezet fogsz velem, ebből a akkor sem engedek.
Nem engedek, bíz én soha, bár az újra és újra meghiúsuló próbálkozások kifárasztanak kicsit. Így ( pusztán a fáradtságnak, és nem rózsaszín leányálmaim feladásának tényeiből fakadóan) ha jól meggondolom, a 20 évre előre vonatkozó házzassági szándék eltúlzott picit(?). (Nem nagyon, icipicit.) Jó, belátom, eltúloztam cseppet a dolgokat.Hisz nem is voltam; nem is leszek sohasem. Épp hogy csak vagyok.
Épp hogy csak itt vagyok, és talán odafent most is jót kacagnak a butaságomon.
Lehet, hogy rossz keresési technikát alkalmazva tekintem át a feladatom.
Talán (?) nem is az a rendeltetésem, hogy utánad sóhajtozzam teljesen hiábavaló módon, éjszakákba nyúló naphosszakig.(Ami legalább annyira hiábavaló, mint az etr-be bevitt kollokvium egyest a gondolatok erejével megpróbálni ötösre átjavítani.)
Talán, hogy nem lehet mindig szerencsénk, ezt kell megértenem. Meg azt is, hogy szerencsétlenül is lehetünk valamiért a világ legszerencsésebb emberei.Én, sajnos (?) nem miattad vagyok az. De ha átgondolom, hogy két olyan embert is szerethetek ezen a világon, akikért odadnám mindenem, akkor biza, rögvest elhalványulnak a glóriád (?) dicsfényei.
És különben is: honnan tudhatom, hogy te vagy az igazi? Lehet, hogy 20 év múlva úgy eltunyulsz, hogy falra mászik tőled a te szíved választottja is.( És lehet, hogy 20 év múlva olyan kiállhatatlanná válok jómagam is, hogy elűzlek magam mellől, ha nem létező csoda folytán megszeretsz valahogyan, akkor is.) Ne gondoljunk 20 évvel előre, a világ belém bújt bölcsességével felvértezve ezt javasolom.
Fekete. Ezt szerettem benned legelőször is.A sötét hajd, a szemed, meg a jóságos szíved erejét.Csupa olyan egyedülálló tulajdonságot, ami minden bizonnyal nem kizárólagosan, csak a te védjegyed.Olyat, amit nagy valószínűséggel megtalálhatok bárki másban is.
FELADOM.
Azt hiszem.
Most sem talált meg az igazi.
Az igaz szerelem, a viszonzott boldogság gúnyt űzött belőlem (?) ezúttal is.
( Bár lehet, hogy én is hozzájárultam a dologhoz egy hangyányival(?), ha jól megfontolom.)
Most is rossz lóra tettem, rosszul megválasztott szerencseszámmal dobtam ki a pénzemet az ablakon.
Nem találhatok a társamra soha?
Sorsom tényleg mostoha?
Meglehet, de nem kezdek sírógörcsel kísért könnymirigy ürítésbe,és a bizakodás varázsfelhőjétől átszellemülten nevetőgörcsöt sem kapok.
Se így, se úgy nem teszek.
Hisz nem vagyok jövőbe látó (szerencsére), és semmit sem tudhatok.
Semmit sem tudhatok, épp csak tehetek. Annyit, hogy folytatom a nemrég megkezdett utam.Teszem a dolgomat. Ígérem, jó leszek.
Úgy keresek kincset, hogy egy perc erejéig sem felejtsem el,mennyire gazdag is vagyok. Minden pillanatban, talán még akkor is, ha rossz lóra teszek. Akkor, ha nem felejtem el a szavakba úgysem önthető küldetésemet. Az életünk apró(?), igazi örömeit. Azt, hogy nem csak ölünkbe hullani várni kell a jót, mert ennek a kulcsai mi magunk vagyunk. ( Tanulok a hibáimból.-Ez már a fejlődés jele, azt hiszem.)
Sosem lehet tudni, melyik kedves szóba vagy félmosolyba van a Mennyország elbújtatva; végtére is.
Hisz tudatlan vagyok.
Nem voltam; nem is leszek soha; épp hogy csak vagyok.
Meghatározatlan ideig.
Végtére is.
UTÓSZÓ
Ne vegyed komolyan, kedves olvasó, mindazt, amit ebben a kis történetfélében a párkapcsolatokkal és a másik nem ,,hódoló magatartásával" szemben elvárásként megfogalmazok.( Nem a férfi van a nőért, és nem azért van a férfi, hogy élete minden percét a nő irányában érzett imádata kifejezésével töltse. És a nő sincsen ezért. Hanem egymásért vannak. Hogy segíthessék, becsülhessék és szerethessék egymást. KÖLCSÖNÖSEN.)Ez nem a valódi véleményem egy kapcsolattal szemben ott a fentiekben, hanem egy kifigurázott történet, melyben tulajdonképpen kifigurázom és kinevetem a saját butaságomat.
GÖRBE TÜKRÖT tartok magam elé.
Hisz néha napján szükség van erre is.
Végtére is.
3 hozzászólás
Kedves Adrienn!
Jó lett a görbe tükör, jól ábrázolod a reménytelen szerelmes próbálkozásait, a maga is tudja, hogy meddő, de szíve mélyén mégis remélő vágyakozásait. “Nem találhatok a társamra soha?” kérdésedre a válaszom, de igen. Ha kitartóan keresed, el fog jönni az igazi.
Sőt, lehet, hogy a legváratlanabb pillanatban találkoztok. Az élet kiszámíthatatlan, néha kegyetlen, de jó is tud lenni hozzánk.
Ezt a történetet nem annyira görbe tükörként mint inkább elmélkedésként olvastam. Az jött le belőle, hogy aki ezt végiggondolja, lassan rátaál az útjára is..bár ezt már nem írtad le. Mindenesetre fontos lépés ha valaki ilyen tiszta fejjel tud gondolkodni ahogy ábrázoltad.