Fekete lettem, de nem néger

Fekete lettem, de nem néger, két árnyékomból csak egy tűnt el. Ez jutott eszembe hirtelen, mikor a sötét szobába léptem, és nem ismert fel a kedvesem. Elcsodálkoztam egy percre, mikor rémülten hebegte: – olyan fekete vagy drágám, mint egy alvilági sámán!
Az, hogy alviláginak becézget, megszoktam már, nem is zavar, mert néha egy-egy véleményem a másvilágról, sok port kavar.
Nem az utcák porát fújja senkinek a szemébe, hanem azt, mely lerakodott egy-két szentélybe.
Voltam Sátán, Antikrisztus, világító szemű kígyó, mindenkit megrontó Mefisztó, mivel mind egy kalap alatt vannak, nem is értem, hogy haladnak.
De mindettől eltekintve, sosem haragudtam érte, hiszen csupa szerelemből mondja, néha mikor sok a gondja. (velem)
No, de a néger! Ez már túlzás! Igaz a bőröm jó barnás, nyáron éppen sötét barna, de az sem a fekete árnyalata. Szinét csak a Naptól kapja, mert azt szereti az ebadta. Nem csak burkom szereti a napot, hanem az is, ki benne lakoz.
De erről inkább máskor regélek, most inkább árnyékaimról beszélek.
Egyiket a Naptól kaptam, mikor földet ért a talpam, akkor olyan korban voltam, hogy csak alig araszoltam, gőgicséltem imbolyogva, mint egy szeszélyes bolygócska. Nem volt az árnyéknak rossz dolga, nem izzadt meg szinte soha, igaz ma se nem kergetem, mert nyugodt a természetem.
Szerencsére ez nem tűnt el, ma is megvan, bizonyítékként megmaradt, cáfolva angyali voltomat.
Mert a vak is jól láthatja, egy angyalnak nincs árnyéka, úgy átmegy a napfény rajta, hogy napozni lehet alatta.
Egyesek ezt meg is teszik, magukat angyalként tisztelik, angyalfényben sütkéreznek, más tollával ékeskednek, de engem nem tollból faragtak, nem szeretem a pelyhes gurukat, se feketét, se fehéret, mert ma is csak földön lépek.
Mindig is a földön jártam, igaz egy párszor elszálltam, mint minden normális ember, ki néha berúgni se restell.
No, de ez megint más téma lenne, hadd térjek végre a lényegre.
Lépjek a második árnyékom elé, emlékezve visszafelé. (Előre ezt nem tehetem, kockáztatnám becsületem.)
Azt egy másik korban kaptam, mikor szocializálódni akartam, de nem jól sült el a dolog, mert az élet fordulatos.
Én meg sokat forgolódtam, hol itt, hol ott kóvályogtam, nem csoda, hogy életemben sötét helyekre is mentem, kifordulni nem volt kedvem, ezért más fordult ki helyettem.
Sajnos nem találta meg az ajtót, így az ablakon távozott, akarom mondani távoztak, ugyanis épp ketten voltak, egy ablakban meg két néger, egyszerre nem igazán fér el. Egymás után szálltak hát szépen, mint a varjak a vetésen.
Az ember akkor követ el nagy hibát, ha repteti egy követ fiát, ettől bizony árnyékot kap, amolyan jó tapadósat, amelyik akkor is követi, ha a nappalt az éj elfedi.
De ki tudhat mindent előre, ki-kinek a csemetéje, mert beszédje után ítélve, nem gondoltam, hogy kék a vére.
Bizonyára nem is volt az, olyan nincs is csak egy lordnak, aki bármilyen is belül, sohasem lesz néger kívül. De mindezeken felül, egy úriember sosem repül, legföntebb angolosan távozik, és alantasan nem szurkálódik.
Ezt nem hitték el nekem, ezért két árnyékú lettem, jó ideig így járkáltam, jobbra-balra kóricáltam, nyugodtan várva a napot, mikor felhő fedi el a Napot.
Az a nap most elérkezett, árnyékomnak befellegzett, nem lett belőle más egyéb, csak egy koporsó töltelék.
Ez lett egyik árnyamnak a vége, remélem nem lép más helyébe, mert ha igen, akkor bizony árnyékszékbe elbujdosom.