Fekete magnóliák

Rohant tovább a széles főutcán, menekülve az őt üldözők elől. Nem tudta pontosan, kik vannak a nyomában, de nem is érdekelte különösebben. Ő csupán egy megbízást teljesített, egyedül, senkinek semmi köze nem volt hozzá. Leszállítani az árut a megrendelőnek, ennyi a feladata. Mondjuk őt sem tartotta százasnak… Mikor találkoztak, egy lepukkant bárban üldögélt, sötét, elegáns ruhában. Fontos embernek látszott. Olyannak, aki gyakorlatilag bármit megkaphat. Ezért nem értette, miért pont EZ kell neki… Persze, kifizet érte egy halom pénzt, de akkor is. Épeszű ember nem vállalna ekkora kockázatot néhány virág miatt. Főleg amilyen hírük van. Bár… Talán épp emiatt sikerült olyan könnyen ellopnia, még őrizni sem merték. Meglepődött. Enyhén megérezte azt az illatot, amiről mindenki beszélt. Sosem hitte volna…
Hirtelen feleszmélt, mikor egy zsákutcába fordult. Addig nem is figyelte, merre tartott, míg bele nem ütközött a falba.
Két tömbház között.
Nem volt kiút.
A következő pillanatban elterült a földön. Három golyóval a fejében…
Más emberekhez került. Ezt akarta. Kiszabadulni a rabságból. Bár még nem volt biztos abban, merre tart. Egyelőre elég vért kapott. Még nem szomjazott…
Öten voltak. Sikerült megtalálniuk, amit a tolvaj ellopott, miután egy zsákutcában agyonlőtték. Egyikük sem akarta elvenni az árut, vonakodtak megpiszkálni. Hallották a hírét. Túl sok vér tapadt hozzá. Nem tudták biztosan, hogy csupán képzelődnek-e, de egyre édesebben kezdtek illatozni a virágok. Még kevesebb indíttatásuk volt elvinni. Arra azonban nem számítottak, hogy a zsaruk követték őket. Nekik is menekülniük kellett, a szállítmánnyal együtt… Remélték, hogy ennyi zűr után a férfi tényleg kifizeti őket. Nem is attól tartottak, hogy nem lesz miből, inkább mert nem volt százas. De legalább fontos ember, akinek van pénze. Egy kellemes étteremben találkoztak, mikor megkapták a megbízást.
Sötét, elegáns ruha volt rajta.
És mesélni kezdett.
A virágok történetét.
Valaha fehérek voltak, és egy zöldellő rét közepén illatoztak. Addig a napig, amíg a hely véres csatamezővé nem vált. Senki sem élte túl.
Akkor kapott először vért… És sötétedni kezdett…
Csak egy névtelen bejelentést kaptak, hogy néhányan elloptak egy értékes holmit a város Múzeumából. Először utána sem akartak járni, ugyanis elég bolondnak hangzott az illető… De jutalmat ajánlott fel, és ez már elég motivációnak tűnt.
Ezt ő is tudta. Manapság ebben az elkorcsosult világban ez mozgatott mindent. Ha elég nagy összeget mondott, bárki kapható volt. Még illegalitásra is. A virágokkal senki sem foglalkozott, csak ő. A pénzzel rajta kívül mindenki más.
Sosem kellett még fizetnie.
Próbálta elmagyarázni a rendőröknek, miért is olyan fontosak ezek a magnóliák. Hogy az eredeti már régen elpusztult, csupán ezek őrzik az emlékét a csatának és annak az apácának, aki hazavitte szerencsétlen növényeket.
Találkozott vele.
A virágokkal is.
Meghaltak, mielőtt ő eljött volna.
Egy szűk sikátorban érték utol a tolvajokat. Elég nagy lövöldözés volt. Hallotta a szirénázást, majd az elsülő pisztolyokat. Egy utcával feljebb volt. Érezte a virágok bódító illatát.
Néhány pillanat múlva minden elcsendesedett.
Befordult. A látvány teljesen közömbös volt számára. Már megszokta. Mit számít pár élet a virágokhoz képest? Nem nagy áldozat értük.
Az illatukért…
A létükért.
Kereste őket a szemével, míg azok megállapodtak egy nagy, papírba csomagolt téglalapon. Elmosolyodott. Lecsorgatta róla a vért, majd kissé nehezen a hóna alá fogta, elindult vele.
Csak otthon tette le. Biztos volt benne, hogy nem esett bajuk, hiszen az illatuk még frissebb és érzékibb volt, mint eddig. Tudta, miért félnek tőle annyira…
És büszke volt, amiért ő hozta létre.
Kicsomagolta, és gyöngéd pillantásokkal nézett végig a mezőn pompázó virágokon, majd keretnél fogva feltette a festményét a falra.
A festett, fekete magnóliák pedig csak illatoztak tovább…