Fekete szemek

Teri szeretett itt a Tisza-parti sétányon időzni. Főleg az esti órák voltak kedvére valók, amikor ritkult a jövés-menés, és a folyó is szóhoz jutott végre. Ez volt az egyetlen, ami a szülőfalujához kötötte, a kis, nyomorúságos, jászsági településhez.
Szerette a Tiszát. A nagyapja gyakran horgászott, és mivel nem volt fiú a családban, csak négy lány, ezért őt, a legkisebbet, a „későn jöttet”vitte magával.
− Addig sincs baj vele – mondta az anyja, aki reggelente biciklire ült, és ment leveleket kézbesíteni. Postás volt. Az apja sofőrként dolgozott a közeli állami gazdaságban. Elég jól keresett, és mivel már nem volt több gyerek a háznál, Terit mindenképp szerette volna kitaníttatni. Annál is inkább, mert az iskolában a tanárok is ezt szorgalmazták.
− Okos kislány, mindenből jó, de rajzból igazi tehetség. Főiskolán a helye.
Teri mindezt természetesnek tartotta, főleg a jeles érettségi után. A szülők azonban vegyes érzelmekkel fontolgatták a tanárok ajánlását. A lányuk lenne az első a famíliában, aki diplomát szerez, ez így egy szép álom. De vajon hogy alakul majd a sorsa egy félcigány, főiskolát végzett nőnek? Aki törvényszerűen ki fog kerülni a biztonságot jelentő közösségből, már csak a maga megnövekedett vágyai, megváltozott életmódja miatt is. Féltették. Azért is, mert csodaszép teremtés volt: szőke haj, hibátlan, tiszta, fehér bőre, mint a porcelán, ráadásnak az apja hatalmas, sötét szemei. És ezekbe a szemekbe olyan sok minden belefért már kicsi korától kezdve.
Ha ünnep volt, nem táncolt, nem énekelt együtt az összegyűlt rokonokkal, nem is volt igazán jó zenei hallása, meg kedve sem volt a muzsikáláshoz. De ott volt köztük, és figyelt. A barna arcok a jellegzetes vonásokkal, az élénk színek a ruhákon, az örömnek, a bánatnak sajátos megnyilvánulásai elraktározódtak benne. Aztán, ha maga volt, már csak papír kellett meg ceruza, hogy mindezeket újra elővarázsolja. Később festékre, temperára, farostlemezre, vászonra lett szüksége a képeihez. Jóformán az összes zsebpénzét efféle dolgokra költötte.
A faluban szinte csak romák laktak. Az anyja meg ő kiríttak a környezetükből, de mivel az apját mindenki becsülte, őket is befogadták. Sőt, ha az óvodában kisebb lánykáktól megkérdezték, hogy mik szeretnének lenni, sokan ezt válaszolták:
− Hát, Lakatos Teri.
Amikor Terit felvették a szegedi főiskola rajz-néprajz szakára, a boldogságába egy kis szorongás is vegyült. Eddig Szolnoknál nagyobb városban még nem fordult meg. Itt zajosabb volt a forgalom, villamos is járt, tiszták, gondozottak voltak a terek, a parkok. Eddig nem lakott emeletes házban, most meg a Püspök utcai, negyedik emeleti albérlet várta iskola után. Az anyja költöztette be, mert ha az apjával jött volna, a mogorva öreg hölgy biztos nem adta volna ki a szobát neki. Szinte hallotta:
− Még mit nem? Egy romának?
A főiskolán sok volt a lány és kevés a fiú. A feltűnően szép Terit a fiúk egyből kiszemelték, bulikba, kiruccanásokra hívogatták, „ahol minden megtörténhet”, de a lánynak igazából egyikhez sem volt kedve. Tartózkodó volt, nem nagyon barátkozott senkivel, mintha valami titkot őrzött volna, amit nem oszthatott meg másokkal. Szabadidejében legtöbbször kiment a Tisza-partra. Figyelte a vizet, és hazagondolt. Akaratlanul is összehasonlította az itteni, virágokkal teleültetett, tisztára söpört sétányt, ahol a fák is parancsra nőttek szép sorjában egymás mellé, az otthoni fűfoltos, szeméttel teledobált vízparttal. A nagyapja hányszor összeszedegette a horgász-helye mellől az eldobált rongyokat, műanyag zacskókat, piszkos nadrágpelenkákat, hogy nehogy baja essen az ő tearózsa-bőrű virágszálának. Furcsa, kettős érzés alakult ki benne. Ha itt volt Szegeden, hazakívánkozott az övéi közé, ha meg otthon volt, jött volna vissza a városba. Hiányzott a könyvtár, a múzeum, a kiállítások. Még az öreg főbérlőnő is, aki sok érdekes történetet mesélt neki a lánykoráról, a régi, úri világról.
Utolsó éves volt a főiskolán, mikor néhány, rövid ideig tartó kapcsolat után összekerültek Ferivel. Nem ő volt a legjobb pasi azok között, akik körülötte legyeskedtek, de talán a legtehetségesebb, legelszántabb néprajzos. Kutató akart lenni, akár az apja. Az anyja a divatszakmában dolgozott, Teri elámult a nő kifinomult ízlésén, egyedi darabokból álló ruhatárán.
− Nehogy kezitcsókolomozz engem, drágám, Éva vagyok, nevezz nyugodtan Vicának. És természetesen, tegeződjünk!
Teri furcsának tartotta ezt a fogadtatást, de örült is neki.
− Ugye fested a hajad? – kérdezte még az asszony, ahogy a fia barátnőjét jobban szemügyre vette.
− Nem. Mindig ilyen voltam. Szőke.
− Nézd, papus, milyen aranyhajú lányt talált a fiad!
− Aha – nézett fel a könyvből a férje, aztán olvasott tovább.
Feriék nem messze laktak a Tiszától, gyakran sétálgattak kettesben a parton.
− Te Teri! Már majdnem négy hónapja, hogy együtt járunk, és még szinte semmit sem tudok rólad. Pedig én már olyan vagyok neked, mint egy kiolvasott könyv.
A lány ettől a kérdéstől tartott az ismeretségük kezdete óta. Megpróbált kitérni a válasz elől.
− Mit akarsz még tudni? Már azt is láttad, hogy nem teljesen hibátlan az én híres, fehér bőröm. Az az anyajegy a jobb mellem alatt. Anyajegy, pedig azt apámtól örököltem.
− És az apád mivel foglalkozik?
− Mióta megszűnt az állami gazdaság, semmivel. Munkanélküli. Jó, hogy már pár hónap múlva végzek, nem tudnák tovább fizetni otthonról az albérletemet.
− Hogyhogy munkanélküli? Nem is keres munkát?
− Keres, de nem talál.
− De miért?
− Mert cigány.
Nem volt könnyű kimondani, de most volt benne annyi dac az eddigi titkolózás után, hogy ezt oda kellett vágnia valakinek. Jobb híján Ferinek.
− Akkor te… te roma vagy? – lepődött meg a fiú.
− Félig. Ha csak a szememet nézed, nem a szőke hajamat meg a fehér bőrömet, akkor láthatod.
A sötét szemekben szinte könnyben úszott valami ősi bánat, amit valamikori elődei hozhattak magukkal a messzi Indiából.
− Na, ezt akartad annyira tudni?
− Nem… Vagyis igen. Tudod, én nem… de az anyám ebben olyan konzervatív…
Teri a Tisza-part betonkorlátján ült. Mikor idejöttek, Feri a dzsekijét terítette alá, hogy fel ne fázzon. Hűvös volt még a tavaszi éjszaka, a folyó is valami fekete hideget sugárzott.
− Hát persze! Vica. Vicus meg papus – mondta a lány. Leszállt a korlátról, és kezébe adta a fiúnak a dzsekit.
− Most menjél innen! Menjél haza hozzájuk.
Csak azt nem tudta, hogy majd ő hová is fog hazamenni.