A reggel Petrost már a St. Vincent 3. előtt találta. Éjszaka valóban meglehetősen rosszul aludt, sokáig hallgatta a tenger morajlását. De az, hogy most először nem az elveszett kedvese, Isabelle járt az eszében, hanem egy másik nő, csak reggel tudatosult benne. Ő maga sem akarta elhinni, hogy egy hónapok óta tartó gyötrelmet, bánatot, hogy tesz semmivé egyetlen pillantás, egy szomorú szempár.
Lezuhanyozott, megborotválkozott, sűrű, sötét haját hátrafésülte, felvette sportcipőjét és futott néhány háztömböt. Utána leült a mólón, bámulta a halászokat, akik az éjszakai zsákmányt rakodták a partra. Friss halat, polipot kínáltak neki, de ő csak a fejét ingatta. Ugyan ki készítette volna el? A kis szállodai apartmanhoz tartozott ugyan egy egyszerűen berendezett konyha, de sem edények, sem fűszerek, sem tudomány a halak elkészítése terén.
Üldögélt egy darabig a mólón, élvezte a kora reggeli levegő frissességét, nézte a hullámokat, amint nekicsapódnak a hullámtörő gátnak és millió apró cseppé hullnak szét. Olykor a szél sós permetet fújt az arcába, bekúszott az inge alá, libabőrőssé téve a bőrét.
Mielőtt elindult a St. Vincent sétányt megkeresni, még bekapott egy gyors reggelit ugyanabban a tavernában, ahol előző este a kávét itta. A reggelit egy fiatal felszolgáló hozta, a vonásai nagyon hasonlítottak a tegnap esti idősebb férfiéra, valószínűleg a fia lehetett. Éppen olyan puhán, nesztelenül járt, éppen olyan kis meghajlással nyugtázta a leadott rendelést. Petros, miközben a kávéját kortyolgatta átbámult a szemközti tavernába, a tegnapi esküvői vigadalom helyszínére. Minden asztal a helyére került, példás rendben tiszta abrosszal leterítve, a székek a helyükön, semmi nem árulkodott az előző napi felfordulásról. Semmi nyoma nem volt, csupán az emlék a fejében. A lány szomorú tekintete, a bordó ruha, a fekete tüll rózsa a vállán. Petros azon tűnődött, vajon fel tudná-e idézni egyáltalán a lány arcát maga előtt. Hiszen csak egy villanásnyi időre látta, azután a figyelmét elterelte a szipirtyó.
Ahogy eszébe jutott a cigányasszony, egy pillanatra megfeled-kezett Louisáról. Nem volt esküvő. Honnan tudta? Petros nem hitt a jóslatokban, nem hitt a babonákban és nem hitt a cigányasszonyokban. Valószínűleg ismerte őt valahonnan a nő.
Gondolatai visszatértek Louisához. Mikor kifizette a számláját, megkérdezte a fiatal pincért, hol találja a St. Vincent sétányt. A legény készséggel útbaigazította és az útmutatás alapján Petros hamarosan meg is találta a keresett utcát. Talán ha két kilométert kellett gyalogolnia a tengerparti sétányon dél felé. A szállodák és a tavernák elmaradtak mögötte, az üdülőövezetből családi házas környezetbe került. Egy-kétemeletes villaszerű épületek sorakoztak egymás mellett, takaros kis kertekkel a házak előtt. Leander bokrok ontották a virágokat, a jázmin illatától volt terhes a levegő, a szőlő indái felfutottak az emeleti erkélyekre, kényelmes szüretet téve lehetővé az ott lakóknak. Petros önkéntelenül elmosolyodott. „Csak a sült galamb hiányzik, ami egyenesen berepül az erkélyre kilépő szájába” gondolta. A St. Vincent sétány a tengerpartra merőlegesen futott meglehetősen meredeken felfelé. Az 3. számú ház, a saroktól a második épület, kétemeletes, elegáns, világoskék falakkal, sötétkék gipsz keretekkel az ablakok körül, igazán ízléses, kellemes lakóhelye lehetett az ott élőknek. A fehér zsalugáterek zárva voltak, igyekeztek kívül tartani a napfényt, amely már a délelőtti órákban is erős meleget adott.
Petros alaposan szemügyre vette a házat. Most, hogy itt állt előtte, nem tudta mitévő legyen. Nem mert becsöngetni. A tegnapi furcsa beszélgetések után, amelyben a két férfi igyekezett őt távol tartani Louisától, szinte biztosra vette, hogy azonnal kipenderítenék. Meg kell várnia, amíg a lány előkerül, lehetőleg egyedül. De hogy ez mikor lesz?
Petros elhatározta, vár, bármeddig. A St. Vincent 3- tól nem messze, a szemközti oldalon, egy kis péküzlet volt, két pici asztallal az utcán és két székkel az asztalok mellett. Elsétált odáig, rendelt valami süteményt és egy üveg hideg narancslét. Nem volt éhes, a süteményre rá sem nézett, de a narancslé jólesett. Onnan, ahol ült, szemmel tarthatta a ház bejáratát. Hosszú ideig nem volt semmiféle mocorgás, amin nem is csodálkozott. A tegnapi lakodalom után biztos későn kerültek ágyba, ma pedig sokáig alszanak. Talán nem is kellett volna most idejönni, ilyenkor, elég lett volna délután.
A narancslé elfogyott, kért egy másikat, de tudta, hogy nem ülhet ott az asztal mellett napestig. A pékség csendes volt, rajta kívül még senki be sem tette a lábát. Éppen felállni készült, amikor kijött az eladó a pult mögül és kisétált az utcára, az ajtó elé. Szikár, őszülő hajú, idős férfi, markáns arcú, kis bajusszal a szája fölött. Rágyújtott egy cigarettára és a déli emberek közvetlenségével azonnal szóba is elegyedett vele, amit Petros egyáltalán nem bánt.
– Meleg lesz ma – kezdte a férfi a sablonos bevezetéssel. Az időjárásról való társalgás bárhol, bármikor jó kezdés.
– Igen – helyeselt Petros azonnal.
– Tegnap is nagyon meleg volt. Idegen errefelé?
– Igen.
– A szabadságát tölti itt?
– Igen – hagyta rá Petros. – Gyönyörű ez a hely. Szerintem, aki itt él, az nem is tudja igazán értékelni. Olyan, mint a földi paradicsom. Itt biztos mindenki boldog.
– Ugyan, ugyan – dünnyögte a férfi. – Ez csak díszlet fiatalember. Ha magának kellene például éjszakánként kint halászni a nyílt vízen, hogy megkeresse a betevő falatot, ha magának kellene a városhatáron túl túrnia a köves, szinte terméketlen talajt, ha magának kellene azon imádkoznia, hogy legyen elegendő turista, amiből fenntartja az üzletét, akkor azért nem látná a helyzetet ilyen rózsásnak. Nem könnyű az élet itt sem, hiába szép a természet. A természet mindenhol szép. Engem például a hegyek ejtenek ámulatba. Felhőkbe vesző hegycsúcsok, buja növényzet, erdők, tiszta hegyi patakok, tavak, legelésző birkanyáj. Hát nem csodás?
Petros meghökkent. Ő egy hegyek között megbúvó kisvárosban élt, de még tényleg nem gondolta így végig. Igazából soha nem csodálkozott rá a felhőbe vesző hegycsúcsokra. .
– Igen, azt hiszem igaza van – mondta. – Legközelebb, amikor hazamegyek, megpróbálom én is az idegen szemével nézni a várost, a tájat, ahol lakom.
– Na, csak próbálja meg! Meg fog lepődni.
– Szép az a kék ház – váltott témát hirtelen Petros, és a ház felé bökött, ahol Louisa lakott.
– Igen. Van ízlésük, az kétségtelen.
–Boldogok lehetnek, akik ott élnek. – Petros még szinte ki sem mondta, máris rájött, hogy ez elég ostobán hangzott. Az öreg pékmester is így gondolhatta, mert rosszallóan csóválta a fejét.
– Már megint ez az idealizmus. Miből gondolja, hogy aki kék házban lakik, az felhőtlenül boldog?
– Nem is tudom. Miért? Nem azok?
– Én azt hiszem, sok mindent lehet rájuk mondani, de azt nem, hogy felhőtlenül boldogok. Legalábbis a második emeleten lakók nem.
Petros végre eljutott oda, ahová akart. Most már lehet kíváncsiskodni, ráterelni a szót Louisára.
– Úgy tudom, tegnap lakodalom volt ott. Nagy volt a lárma innen nem túl messze, a szállodánál, ahol szobát vettem ki.
– Igen. Én is ott voltam a vendégek között. A fiú, Manolis nősült meg.
– Több gyerek is van a családban?
– Van egy lány is, Louisa. Ő a fiatalabb.
– Férjnél van?
– Nincs. De én úgy tudom, nem is akar férjhez menni. Nagyon szép lány, de minden férfit elzavar, aki körülötte legyeskedik.
– Gyűlöli a férfiakat?
Az öreg megvonta a vállát.
– Nem tudom a részleteket. Beszélnek ezt-azt, de hogy mi az igazság?
Az egyik épületből egy idősebb, sötét ruhás nő jött ki és elindult a pékség felé. Hangosan köszönt, az öreg pedig bement, hogy kiszolgálja.
Petros magában a pokolba kívánta a nőt. Már éppen eljutott odáig, hogy Louisáról beszélt, és most félbe kellett hagynia. Tűkön ült, mintha hangyák szaladgáltak volna a nadrágjában, türelmetlenül izgett- mozgott. Alig várta, hogy a vevő végre elhagyja az üzletet, de annak szemmel láthatóan egyáltalán nem volt sürgős. Percek teltek el, Petrosnak egy örökkévalóságnak tűnt, ahogy a nő hangja, mint valami végeérhetetlen folyam, áradt kifele az ajtón. Hallotta, amint az asszony a macskájáról tart kiselőadást. Dühös lett az értelmetlen locsogást hallván. Felállt, az ajtóhoz lépett és bebámult az üzletbe. A férfi a pult mögött unott képet vágott, időnként hümmentett egyet, a nőt már rég kiszolgálta.
– Megyek már fiatalember – mondta, amint Petrost meglátta az ajtóban. A nő hátrafordult és végignézett rajta.
– Na jól van Nikolas, nem tartom fel tovább. – mondta az eladónak, és felkapva a szatyrát szapora léptekkel kifelé indult. Petros félreállt, hogy utat adjon neki. Nikolas felsóhajtott, és megkerülve a pultot, újból kiment az üzlet elé.
– Szegény asszony – mondta. – Özvegy, teljesen egyedül él, gyereke nincs. Az egyetlen élőlény körülötte a macskája. Sajnálom őt, de sokszor halálra idegesít a fecsegésével. Legtöbbször csak azért jön be, hogy tudjon néhány mondatot váltani valami emberi lénnyel is. Hol is tartottunk? Ja! Louisa.
Petros kimondhatatlanul hálás volt Nikolasnak, hogy saját magától felvette a beszélgetés imént elejtett fonalát, és nem kellett valami fondorlatos módon visszaterelni őt a témához.
– Nem láttam még soha, egyetlen férfival sem. Pedig higgye el fiatalember, hogy ültek már itt egynéhányan, ugyanúgy, mint most maga. Látszólag ugyan közömbösen, de azért kíváncsiskodtak, éppen így.
Cinkos pillantást vetett Petrosra, és elmosolyodott. Petros érezte, hogy elpirul, de ugyanakkor örült is, hogy az öreg ugyancsak megkönnyíti a dolgát.
– Minden délelőtt, úgy tíz óra tájban sétálni indul az anyjával. Többnyire a tenger felé indulnak, olykor jobbra a sétányon, máskor balra. Ritkán, ha errefelé jönnek, leginkább akkor, amikor Louisa vásárolni akar egy- két apróságot, amit nem bíz másra.
Petros az órájára pillantott.
– Mindjárt tíz.
– Akkor már nem kell sokat várnia. Nem ette meg a süteményt. Nem ízlik? Óh, meg sem kóstolta.
– Nem vagyok éhes. Már reggeliztem.
– Kíváncsi vagyok, mire megy Louisával. Aztán jöjjön ám vissza és számoljon be!
– Úgy lesz! – mondta Petros és beleharapott a süteménybe, hogy ne sértse meg az öreget. Könnyű, sós, leveles tészta volt, fűszeres juhtúróval töltve.
– Nagyon finom – mondta, merthogy tényleg az volt. – Maga készíti a süteményeket?
– Többnyire. Bár az egész család a pékségben dolgozik, a feleségem és a két fiam. Nekik adom át a stafétabotot. Szállítunk más üzletekbe is, szeretik az emberek a termékeinket. Nem panaszkodhatok.
Nikolas ekkor a fejével a kék ház felé intett, hangját kicsit lehalkította, amint mondta:
– Ott van Louisa és az anyja.
Petros izgatottan fordult a megfelelő irányba. A kapun éppen akkor lépett ki a lány, aki kezét nyújtotta egy nőnek, aki Nikolas elmondása szerint az anyja volt. A két nő nagyjából egyforma magas volt. Louisa karcsú, arányos termetű, telt keblű. Petros elégedetten szemlélte. A lába is formás, kerek vádli, karcsú boka, hosszú comb. Fehér rövidnadrágot és fehér pamut trikót viselt, hosszú haját kis kontyba csavarta a feje búbján. Az anyja arcából Petros nem sokat látott, mert nagy, sötét napszemüvege eltakarta. De így, messziről nézve nem keltette idős nő benyomását. Karcsú volt ő is, szinte lányos alkatú, a haja ugyanolyan színű, mint a lányáé. Ő fekete ruhát viselt. A kapun kilépve megállt, megvárta, amíg Louisa bezárja a kaput, majd ismét a karját nyújtotta a lánynak. Louisa belékarolt, és lassan megindultak az utcán lefelé, a tenger irányába.
Petros szíve hevesebben kezdett verni, ahogy nézte a lányt.
– Szép dolog, hogy valaki még ennyi idős korában is így ragaszkodik az anyjához és minden nap vele megy sétálni. Az ennyi idős lányok már férjhez mennek, gyerekeket szülnek.
– Azt hiszem, itt nincs valami egészen rendben – mondta Nikolas. – Figyelje az asszonyt!
Petros a távozó két nő után bámult. Valóban, mintha az asszony járása bizonytalan lett volna, szorosan a lányba kapaszkodott, fejét kissé felfelé tartotta.
– Vak – mondta Nikolas.
Petros megdöbbent. Hát ezért a sötét napszemüveg. Közben Louisa és az anyja az utca elején elfordultak, ezúttal balra. Továbbmentek a sétányon, abba az irányba, ahol Petros még nem járt, és ahol rövidesen véget ért a város. Miután eltűntek a szeme elől, Petros ismét Nikolas felé fordult.
– Vak? – kérdezte, mintha legalábbis nem hallotta volna jól.
– Igen. Azt beszélik, röviddel Louisa születése után kezdett el romlani a látása. Nagyon gyorsan megvakult, kevesebb, mint egy év alatt. Akkor halt meg a férje is, aki ugyan jóval idősebb volt mint ő, de akkortájt nem volt még negyven sem.
Nikolas hallgatott egy darabig, majd kisvártatva folytatta:
– Az ő anyja, Louisa nagyanyja is vak. És az ő férje is meglehetősen fiatalon, hirtelen halt meg. Azt suttogják, valami átok ül a családon.
–Nem hiszek az átkokban – mondta Petros, de mégis, valami összerándult benne, a gyomrát ideges görcs húzta össze. Eszébe jutott a tegnapi cigányasszony. – A nagymama sem születetten vak? – kérdezte.
–Úgy tudom nem. Őt nem ismerem igazán, csak messziről láttam egyszer-kétszer. Ő nem lakik itt. A család csak néhány évvel ezelőtt költözött ide. Nagyon zárkózottak, nem igazán beszélnek senkivel. Éppen ezért meglepett a tegnapi lakodalom, hogy ennyi embert összecsődítettek. Valószínűleg a menyasszony családja ragaszkodott hozzá.
Petros nem tudott mit mondani. Rövid ideig csend telepedett közéjük, majd a férfi felhajtotta a maradék narancslevet és felállt, hogy távozzon.
– Köszönöm – mondta Nikolasnak.
– Mit köszön?
– Mindent. A finom süteményt, de főként az információt.
– Egészségére fiatalember. Jöjjön máskor is, ha egy kicsit beszélgetni akar. Meg hát, mondtam az előbb, várom a hírt, hogy mire jut Louisával.
Petros lassan indult lefelé az úton, abba az irányba, ahol a két nő eltűnt a szeme elől. Végignézett a tengerparton, kezével beárnyékolva a szemét. Tőle nem túl messze meglátta a két alakot, a fehéret és a feketét. Az anya egy kövön üldögélt, szemüvegét levéve, arcát a nap felé fordította. A lány a vízparton állt, a tengert bámulta. A fövenyre kiszaladó hullámok időnként körbenyalták a bokáját. Azután tett néhány lépést befelé. A víz már a térdéig ért, egy- egy felcsapó hullám a combját, a nadrágja szárát nyaldosta. Kissé lehajolt, kezét a vízbe mártotta, mintha hűteni akarná magát. Csupán pár másodpercet töltött így, azután megfordult, kisétált a partra és leült egy kőre az anyja mellé.
A férfi is keresett egy kényelmesnek tűnő lapos követ, letelepedett rá, és elhatározta, megvárja, amíg visszatérnek, tartson bármeddig.
A nyári hőség így, a víz mellett valamelyest elviselhetőbb volt, mint a házak között, de egy idő után Petros mégis érezte, hogy, erősen tűzi a nap a feje búbját, a tarkóját, és a bőrét, ahol nem fedte ruha.
Végre a két nő felállt, és lassan megindultak visszafelé, az anya rendületlenül kapaszkodva a lányába, kissé bizonytalan léptekkel, szemét ismét a sötét üveg mögé rejtve. Petros megbabonázva nézte Louisát, kecses mozdulatait, könnyed járását a lapos saruban. Hamarosan mellé értek. A férfi tekintete találkozott a lányéval. Fejével biccentett üdvözlése jeléül. Louisa mintha egy pillanatra megtorpant volna, de azután hasonlóképpen fogadta az üdvözlést.
– Van itt valaki? – hallotta Petros az anya hangját.
– Nem, nincs. – válaszolta kurtán Louisa, tekintetét elfordítva a férfiról. Befordultak a St. Vincent utca sarkán és a házak hamarosan eltakarták őket a férfi szeme elől. Ő még üldögélt egy darabig a kövön, figyelte a levegőben kerengő sirályokat, amint zsákmányra lesnek, majd hirtelen mozdulattal lecsapnak a vízre.
A tarkóját már nagyon égette a nap, ezért megindult a sétányon visszafelé, a szálloda irányába. Ahogy közeledett, egyre népesebb lett a part, a víz melletti tavernákban a nyaralók hideg üdítőket szopogattak, fagylaltot kanalaztak, a tavernák közötti csupasz homokos területet pedig a fürdőzők vették birtokukba. Az innen-onnan felhangzó zene egy felismerhetetlen masszává olvadt össze, illatok keveredtek, napernyők tarka kavalkádja védte a nyaralókat a leégéstől. Petros rossz úszó volt, és így egyedül, magányosan nem volt kedve a vízhez. Felballagott a szobájába, a kicsiny konyhában lévő hűtőszekrényből elővett egy hideg sört és kiült az erkélyre.
Megszólalt az éjjeliszekrényen lévő telefonja, de nem vette fel.
– Nem vagyok rád kíváncsi, akárki is vagy. – mondta félhangosan. Bámulta a járókelőket maga alatt és közben Louisán járt az esze. Nem tudta kiverni a fejéből azt, amit Nikolas mondott. „Valami átok ül a családon”. Megvakult Louisa anyja, és a nagyanyja is. Lehet, hogy van valamiféle összefüggés ezek között, és a lány bátyja, valamint az esküvőn lévő kövér ember szinte ellenséges magatartása között?
Petros úgy érezte, hogy most már mindenképpen közelebb akar kerülni a lányhoz. Nemcsak annak szépsége, de az őt körülvevő titok is vonzotta. Ki kell deríteni, mi lappang a háttérben. Nem engedi, hogy valami ostoba hiedelem, babona, átok vagy bármi legyen is az, közé és Louisa közé álljon.
Úgy érezte, hogy végtelenül magányos. Szinte fájt az egyedüllét. Belesajdult a szíve a vágyakozásba, ahogy Louisára gondolt. Eljátszott a gondolattal, hogy a lány itt van vele, ott ül a kis asztal túlsó oldalán, lábát az erkély korlátján nyugtatja, egy hideg koktélt kortyolgat. A közelsége szinte tapintható volt, a férfi már-már átnyúlt az asztalon hogy megfogja a kezét. Az ágyékában érezte a sürgető vágyat, hogy magáévá tegye a széles, dupla ágyon, hogy egyesüljön vele valami extatikus mámorban a tenger állandó morajától kisérve.
Ábrándozásából a telefon hangja riasztotta fel. Hosszan, erőszakosan játszott valamiféle vidám, bohókás dallamot, ami sehogy sem illett mostani hangulatához. Nem akarta felvenni, de végül mégiscsak felállt, hogy legalább megnézze, ki akar vele beszélni. A kijelzőn a bátyja, Stefano nevét látta.
– Óh nem bátyus. Nem. Ne kérdezd, hogy vagyok, ne kérdezd, hol vagyok, nem akarok most tudni sem rólad, sem Isabelle-ről!
Kikapcsolta a telefont és besüllyesztette az éjjeliszekrény fiókjába.
Az éhség végül mégis lekergette az erkély alatti, a kis szállodához tartozó étterembe. Halat rendelt, hozzá könnyű salátát, sült krumplit. Nézte a körülötte ülőket és egyre csak Louisa járt az eszében. Családokat látott kisgyerekekkel, fiatal párokat, idősebbeket, de nem volt magányos rajta kívül senki. Legszívesebben felugrott volna, hogy elszaladjon a St. Vincent 3. elé, de erőt vett magán és végül mégis visszament a szobájába. Nyomogatta a televízió távirányítójának gombjait, de a figyelmét egyetlen műsor sem tudta lekötni.
Nehezen telt a nap. Éjszaka rosszul aludt, minduntalan felriadt, félálomban Louisát látta. Azután a cigányasszony jött felé, gúnyosan vigyorogva, göcsörtös ujjaival utána nyúlt. Az ujjak karmokká váltak és belevájtak a húsába, hallotta a gúnyos nevetést: „Soha nem lesz a tiéd a lány” Majd ismét Louisát látta. Háttal állt neki, ugyanaz a fehér trikó és rövid nadrág volt rajta, mint délelőtt. Hosszú haja kibontva. Petros szólította volna, de nem jött ki hang a torkán. Utána ment volna, de nem tudott mozdulni. Louisa megfordult, szemgödre üres volt. A kezét előrenyújtotta, tapogatózva, vakon.
Petros felriadt, izzadt volt, csapzott. Felült az ágyon, egy pillanatig ő is vakon meredt előre, de az utcáról beszűrődő lámpafény és a tenger moraja hamarosan megnyugtatta. Visszahanyatlott a párnára, de már nem jött álom a szemére. Keze az éjjeli lámpa után tapogatózott. Felkattintotta, megnézte az óráját. Hajnali fél öt volt. Tudta, hogy már nem fog tudni elaludni, ezért felkelt, lezuhanyozott, megborotválkozott. Felhúzta a sportcipőjét és elindult a szokásos reggeli futást elvégezni. Pirkadt mikor az utcára kilépett. A tengerparti sétányon egy lélek sem járt. A hajnal hűvös volt és friss, a tenger sós szagát hozta a szél. Még a móló is kihalt volt, a halászok hajói nem futottak még be, a friss zsákmány egyelőre váratott magára. A férfi monoton ütemben, gépiesen kocogott tovább, ezúttal üres, gondolattalan aggyal. Nem gondolt a lányra, mégis, amikor feleszmélt, a St. Vicent 3. előtt állt. Megtorpant. Egy pillantást vetett Nikolas boltja felé, remélte, hogy az idős pékmester sem sürgölődik még az üzletben. Szégyellte volna, ha így látja itt, már hajnalban is a lány háza körül ólálkodni.
A boltban még nem volt senki. Petros gyorsan megfordult és futott tovább, mindegy merre, csak el.
A kisváros lassan ébredezni kezdett, kis platós áruszállító autók jelentek meg az üzletek előtt, hozták a friss zöldséget, tejtermé-keket és minden egyebet, ami a mindennapi élethez kell. Kinyitott az újságos bódéja, a buszmegállókban már feltűnt egy-egy munkába induló ember, az utcákon kezdtek megjelenni az autók is.
Petros gyötrő éhséget érzett, de úgy döntött visszamegy Nikolas pékségéhez reggelizni, addig csak kibírja valahogy. Előtte még felment a szobájába, levette a sportcipőt és a melegítőt. Könnyű, világos, combközépig érő vászonnadrágot és pamut pólót vett fel, a lábára egy bőr sarut húzott. Nem akart túl korán érkezni Nikolashoz, mert akkor sokat kell várni, amíg Louisa előkerül, ezért elindult bevásárolni. Betért egy szupermarketbe, amit előtte pár perccel nyitottak ki. Vett néhány tányért, poharat, evőeszközt, szalvétát, egy serpenyőt és egy kisebb lábost. Elégedetten cipelte az új szerzeményeket. Igazából nem is vette észre, hogy hosszabb tartózkodásra rendezkedik be.
Csak fenn a szobában jutott az eszébe, hogy mindez még nem elég ahhoz, hogy összeüssön magának valami gyors ebédet vagy vacsorát. Még kellene némi fűszer, zöldség, tojás és egyebek.
Legyintett egyet, amikor rájött minderre. Majd legközelebb. Most irány Nikolas és egy jó reggeli. Elég sok időt töltött el a vásárlással, már nem ér túl korán a pékségbe.
Az idős pékmestert az üzletben találta. Volt néhány vásárló bent a boltban, ezért beállt a sorba ő is. A narancslével és a juhtúrós péksüteménnyel kiült a bolt elé és várt. Várta a lányt és nem tudta hogy férkőzhet a közelébe. A percek egyhangú lassúsággal teltek, a boltban mindig volt valaki, Nikolas nem tudott kijönni, társalogni vele. Úgy tűnt, soha nem jön el a tíz óra. Petros nem tudott egy helyben maradni, felállt az asztal mellől és elsétált néhány háztömbnyire. Végre az óramutató a tízes felé közeledett. Sietett vissza, elfoglalta a helyét az asztalnál.
Tíz óra után néhány perccel megjelent Louisa és az anyja. A mama feketében. Petros már tudta, hogy a férjét gyászolja, rendületlenül, húsz éve, és valószínűleg mindhalálig. Nikolas elmesélte, hogy Mariának hívják és soha nem látta más színű ruhában csak feketében. Louisán ezúttal világoszöld nyári ruha volt. Szinte még ki sem lépett a kapun, az enyhe szellő máris játékosan belekapott a finom kelmébe. Először fellibbentette a szoknyát kissé, utána hozzátapasztotta a ruhát a testéhez, láttatni engedte az ingerlő körvonalakat.
A két nő ugyanabba az irányba indult el, mint előtte való nap. Petros is ugyanúgy letelepedett a kőre, szemét sem véve le róluk. A séta végeztével az üdvözlés is ugyanúgy történt, mint előzőleg. Egy enyhe fejbiccentés, de ezúttal Louisa anyja nem vett észre semmit.
Petros azt hitte, megőrül a türelmetlenségtől. Meddig fog ez így menni? Ő már ma a magáénak akarta tudni a lányt. Hallani akarta a hangját, bele akart nézni a szemébe, meg akarta fogni a kezét, beszélgetni vele.
De nem történik semmi. Semmi, semmi.
Felugrott a kőről és utánuk eredt. Megtorpant, amikor azok ketten a kapuhoz értek. Louisa véletlenül hátrapillantott, észrevette a férfit néhány lépésnyire maga mögött. A kezével félreérthetetlen mozdulatot tett, azt mutatta neki, várjon.
Petros szíve nagyot dobbant. Sietett Nikolas boltjához és leült a kis asztal mellé, onnan tartotta szemmel a kék házat.
Loiusa bekísérte az anyját a házba, de nem telt el néhány percnél több, amikor ismét megjelent a kapuban. Fejét körbeforgatta, a férfit kereste a tekintetével. Petros felugrott az asztaltól és indulni akart hozzá, de a lány határozott léptekkel tartott felé, ismét intve, hogy maradjon, ahol van. Petros visszaült, a lány megállt fölötte. Egy pillanatig nézte a férfit, majd megszólalt:
– Csak az idejét vesztegeti. Kérem, ne zaklasson! Ne jöjjön utánam! Nem az esetem.
A hangjában és a tekintetében valami végtelen szomorúság, fájdalom bujkált. Már fordult is meg, hogy elmegy. Petros felugrott a székről, és elé állt.
– Nem engedem, hogy így itt hagyjon!
Louisa ránézett, barna szemében nyoma sem volt indulatnak, vagy haragnak.
– Nincs értelme. Higgye el!
Arrébb lépett, kikerülte a férfit és elsietett a házuk felé. Petros úgy állt ott, mint akit leforráztak. Megfordult, hogy elpanaszolja Nikolasnak az esetet. Nikolas az ajtóban állt, mindent látott, hallott, nem kellett neki mondani semmit.
– Miért? –kérdezte Petros. Az öreg megvonta a vállát.
– Ezt csak ő tudja – felelte.
– Soha nem hittem, hogy van szerelem az első látásra – morfondírozott Petros.
– És most már hiszi?
– Most már nemcsak hiszem. Tudom.
– Háááát fiatalember – mondta Nikolas, hosszan elnyújtva a szót – Maga tényleg nagyon elszántnak látszik. Sajnálom, hogy nem tudok segíteni magának. Már az én kíváncsiságomat is nagyon piszkálja, hogy miért ez a megátalkodott visszautasítás. Ehhez nem elegendő az anya vaksága. Loiusa egészen biztos nem fogja az egész életét feláldozni a szülői szeretet oltárán. El sem tudom képzelni, mi baja lehet egy ilyen jó kiállású fickóval, mint amilyen maga. Szavamra, jól mutatnak együtt.
Nikolas szavai nem hoztak vigaszt a férfi számára, hanem, ha ez egyáltalán még lehetséges volt, még jobban a kedvét szegték. Elbúcsúzott Nikolastól céltalanul ődöngött a városkában, bejárta minden utcáját, föl s alá. Azt, hogy keressen valami lehetőséget a munkára, teljesen el is felejtette.
4 hozzászólás
Kedves Kate! Elolvastam mindkét részt. Nagyon jó az indítás, már az elején felébreszti az olvasó érdeklődését. Nagyon jól írsz. Folytasd, kíváncsi vagyok mi fog történni! Üdv: én
Kedves Bödön. Köszönöm, és azért örülök igazán, mert férfiú aki a tetszését nyilvánította. Azt gondoltam ugyanis, hogy a történet amolyan "konty alá való" hiszen a félromantikus/romantikus kategóriába tenném. Alapjában véve szerelmi történet, egy kis rejtéllyel fűszerezve. A harmadik rész is úton van már.
üdv. K.
Szia, abban igazad van, h a férfiaknak általában (?) nem a románc a kedvenc műfajuk, de ezzel az írással úgy jártam, h kíváncsiságból elkezdtem olvasni, és nagyon tetszett, mert olvasmányos, jól van megírva! Üdv: én
Kedves Kate!
Nyaralós hangulatom lett ettől a remek történettől! 🙂
Olyan csodásan leírtad a helyszínt, hogy amikor befejeztem az olvasást, szinte csodálkoztam, hogyan kerültem a nappaliba a tengerpartról… 😀
A rejtélyhez nem jutottam közelebb egy lépéssel sem, de nem baj, én szeretem a hosszú történetekbe jól beleélni magamat! 😉
Judit