Fekete szikla (4)

I1893 augusztus 4.
Ma születésnapot ünnepelünk. Kettőt is. Az egyik az enyém, a tizenhetedik. A másik a tiéd kedves naplóm. Ez megszületésed pillanata. Elcsentem egy pohár pezsgőt a konyhából. Papácska megengedte, hogy igyak egy pohárral a születésnapomon. Ezt a másodikat már suttyomban iszom, a te egészségedre.
Innentől minden titkomat, érzésemet veled fogom megosztani. Majd sok- sok év múlva, amikor újra előveszlek, felidézel nekem emlékeket, érzéseket, amik nélküled talán örökre feledésbe merülnének.
Ma Z. bement a városba. Nagyon izgatott volt egész délelőtt. Azt mondta, valami ajándékot akar nekem hozni, de hogy mi az, azt az istennek sem árulta el, mert akkor oda a meglepetés. Kíváncsian várom, hogy mit talált ki.

1893. augusztus 7.
Ma reggel bementem az istállóba, hogy közelebbről is megnézzem Petrost. Állítólag az én lovam, vagy mi a fene. Alaposan megszemléltük egymást. Hatalmas állat, ezért kicsit félve nyúltam felé, hogy megsimogassam. Nem tűnt barátságtalannak.

Ezután néhány semmitmondó bejegyzés következett. Minden napra volt valami írva a naplóba, de ez nem érdekelte Petrost. Valahogy érezte, hogy a kulcsfigura a történetben a ló, ezért gyorsan lapozgatott tovább, azokat a bejegyzéseket keresve, amik róla szólnak. Egy héttel később bukkant fel újra az állat neve.

1893. augusztus 12.
Ma összeszedtem a bátorságom és én vittem ki Petrost a karámba, megfuttatni. Megsimogattam az oldalát is. Akkor vettem észre, hogy valami forradás, heg van a bal combjánál. Biztos megsérült valamikor. Vagy lehet, hogy bántották? Lehet, hogy Z. ezért nem boldogul még mindig vele? Délelőtt, amikor én is ott voltam, Z. megpróbálta feltenni a nyerget, de a ló dühös rúgkapálásba fogott, ágaskodott, dühösen felhorkant, úgyhogy Z. feladta.

1893. augusztus 13.
Hatalmas lármára ébredtem. A nyitott ablakon keresztül hallottam, amint mamácska sikítva kiabál, papácska és Z. egymást túlharsogva veszekednek, Petros nyerít, horkant, dobog. Amúgy hálóingben lerohantam a lépcsőn, ki az udvarra, a ház mögé, a karámhoz. Mamácska maga előtt taszigálta Z.-t és időnként ököllel dühösen hátba verte. Papácska korbáccsal a kezében hadonászott, Z. időnként hátra fordult és kiabált visszafelé, miközben igyekezett mamácskát lerázni valahogy. A karám oldalánál a megszeppent lovászgyerek állt, és két idegen figura, akiket nem ismertem. Később megtudtam, hogy Z. hülye haverjai. Petros idegesen futkosott a karámban körbe- körbe, az oldaláról vékony csíkban vér csordogált lefelé.
– Mit csináltál, te barom? – kiabáltam oda a bátyámnak. – Bántottad Petrost? Miért vérzik?
Z. csak a vállát vonogatta, miközben egyhuzamban hadonászott, hogy lerázza valahogy mamácskát, aki még mindig odavágott neki, amikor elérte. A két idegen figura közben elsunnyogott. Petros hírtelen átugrotta a karám kerítését és elrohant a mező felé.
– Mi történt? – kérdeztem papácskát.
– Ez az idióta bátyád korbáccsal esett neki a lónak, miközben az a két másik marha tartani próbálta Petrost, jobbról-balról a kantárnál fogva. A bátyád dühös, mert Petros nem engedi magát felnyergelni, ráülni meg végképp nem tud.
Valami ilyesmit gondoltam én is. Nem is kérdezősködtem tovább, hanem úgy, ahogy voltam, papucsban, hálóingben elindultam a mezőre. Petros mintegy kétszáz méterrel odébb álldogált mereven. Valószínűleg még mindig ideges volt, mert nem legelészett. A farkával olykor csapott egyet, és halkan felhorkant. Engem figyelt. Egyre lassabban közeledtem felé, mert bizony kezdett inamba szállni a bátorság. Igyekeztem nyugodtan beszélni hozzá, amit ha nem is ért, de talán a hangsúlyból tudja, hogy békés szándékkal közeledem. Mikor odaértem hozzá, ismét horkant egyet szelíden. Megsimogattam a fejét, nem mozdult. Ahogy az oldalára néztem, láttam, hogy több seb éktelenkedik rajta, valószínűleg Z. nemcsak egyszer ütötte meg. A vér már kezdett megalvadni, az alvadt vér szagára, pedig kezdtek odarajzani a legyek, amik a csípésükkel további szenvedést okoztak szegény párának. Megfogtam a kantárt.
– Gyere szegény állat! Rendbe teszlek.
Elindultam a ház felé, Petros engedelmesen követett. Lemostam a sebét, jól-rosszul bekötöztem.
Utána bementem Z. szobájába. A düh fojtogatta a torkom, magam is meglepődtem milyen hangsúllyal mondtam neki:
– Soha! Érted? Soha nem nyúlhatsz a lovamhoz többé! Ha megtudom, hogy csak egyszer is a közelébe mentél, feljövök ide megint, és kihajigálok, felgyújtok mindent, ami a tiéd. Jól jegyezd meg!
Z. az ablaknál állt, bámult kifele és nem szólt egy szót sem.

1893. szeptember 2.
Nem adtam fel. Petros sem. Azt hiszem, imádjuk egymást. Mostanában már csutakolni is én szoktam. Egyre jobban meg tudom ülni, már gyorsabb ügetésre is képes vagyok. Az állat már érti a vezényszavakat és engedelmeskedik.

Ezután ismét néhány nem túl jelentőségteljes bejegyzés következett. Születésnap, családi összejövetel, kis pletyka Z.-ről, aki dühös és állandóan acsarkodik a húgára a ló miatt. Csak egy hónappal később, október elején esett szó ismét az éjfekete telivérről.

1893. október 2.
Tegnap rettenetes dolog történt. Iszonyatos még rágondolni is. Nem is tudom, hogy fogom elfelejteni, vagy el tudom-e felejteni valaha.
Délelőtt kilovagoltam Petroson. A városba vezető úton kocog-tunk, amikor valamiért hátrafordultam, és láttam egy porfelhőt kavarogni a távolban. Hamarosan kiderült, hogy Z. vágtat utánunk. Rosszat sejtettem, és a balsejtelmem hamarosan beigazolódott. Amikor a közelünkbe ért, láttam, hogy korbács van a kezében. Hozzá képest még gyenge lovas vagyok, és bár akármilyen pompás állat Petros, nem lett volna értelme megpróbálni menekülni. Egyéként is. A bátyám. Csak nem akar bántani? Ami ezután történt, olyan villámgyorsan zajlott le, hogy pontosan nem is tudom hogy volt. Z. a közelünkbe ért és egy szöges korbáccsal teljes erejével rácsapott Petros farára. A ló fájdalmasan felnyerített, megtorpant, én pedig kirepültem a nyeregből. Iszonyú fájdalom nyilallt a bal bokámba, de még szerencsésnek mondhatom magam, hogy nem a nyakam szegtem. Szinte ugyanabban a pillanatban a közeli fák közül előbukkant egy koszos, mezítlábas cigánygyerek. Z. közben valahogy ismét Petros mellé került, és ismét lesújtott rá. A ló habzó szájjal dühösen felágaskodott és rávetette magát arra, aki a legközelebb volt hozzá, a cigánygyerekre. Hallottam a gyerek velőtrázó sikolyát, amint a megvadult ló halálra taposta. A döbbenettől és a rémülettől szólni sem tudtam, csak ültem a földön, és a homokot markolásztam, mellettem a gyerek felismerhetetlenségig összeroncsolódott hullája. Petros elvágtatott valamerre. Z. megfordult és visszafelé kezdett száguldani. Ekkor, mintha a földből bújtak volna elő, a fák közül egy ordítozó cigánybanda közeledett felém. A kezükben furkósbotok, kések. Sejtettem mi vár rám, okosabbat nem tudtam tenni, imádkozni kezdtem. A fájdalomtól lábra állni sem tudtam, nem pedig menekülőre fogni. De a sors kegyes volt hozzám. A város felől felbukkant egy lovas. Fiatal férfi ült a nyeregben. Pillanatok alatt átlátta a helyzetet. Megállt mellettem, gyorsan lesiklott a nyeregből.
– Lábra tud állni kislány? – kérdezte
– Nem hinném – válaszoltam.
Ekkor gyorsan felkapott, olyan könnyen hajított a lova hátára, mintha nem is lett volna súlyom. Ő maga könnyedén a nyeregbe pattant. A cigány horda már csak méterekre volt, testes cigányasszony jött az élen. Az ajvékólását, jajveszékelését tisztán hallottam. Szitkozódott és átkot szórt rám.
– Vákulj meg! Meg fogsz vákulni, amint a lányod megszületik! A férjed meg meghó. Lígy átkozott! Hallod? Meg fogsz vákulni! Te is és minden nő leszármazottad tizediziglen!
Kárált még utána sok mindent, de azt már nem hallottam. Görcsösen öleltem át megmentőm derekát. Nem is tudom, hogy találtunk haza, hiszen a rémülettől, az iszonyattól és a fájdalomtól egy hang sem jött ki a torkomon. Azt hiszem hosszabb- rövidebb időkre az eszméletem is elvesztettem, mert nem emlékszem mindenre. Megvizsgált az orvos. Megállapította, hogy törés ugyan nincs, de van egy csúnya zúzódás. Rögzítette a lábam, tilos rálépnem. Persze nem is tudnék a fájdalom miatt.
Ma délelőtt hallottam, hogy mamácska sír. Olykor csak halkan pityergett, máskor felzokogott. Csak most, este tudtam meg, az én jó öreg dadusom megsúgta, hogy papácska elzavarta Z-t. Azt mondta, soha nem akarja látni többet, kitagadja a családból, az örökségből.
Petros hazajött, a háztól párszáz méterre, a mezőn ácsorgott, de nem lehetett megközelíteni. Amint valaki elindult felé, mindig arrébb kocogott. Végül a lovászgyereket magához engedte. Őt jól ismeri, mert ő is mindig velem volt, amikor lovagolni tanultam. A fiú végül a kötőféknél fogva hazavezette, és a karámba vitte. .
Délután egy hangos dörrenést hallottam. Nem mertem megkér-dezni mi van Petrossal.

1893. október 3.
Mese nincs, szembe kellett néznem a valósággal. Dadus elárulta, hogy bizony jól sejtettem, hogy mi az a dörrenés. A családi tanács úgy döntött, hogy a megvadult lótól meg kell szabadulni.
Egész délután vigasztalhatatlanul zokogtam. Csak estefelé tudtam magam annyira összeszedni, hogy elővegyelek kedves naplóm és feljegyezzem, amiről úgy érzem, hogy érdemes feljegyezni. Z.-t nem sajnálom. Habár a bátyám, azt hiszem, soha nem szerettem igazán. Irigy, hazug, rosszindulatú, féltékeny. Egyszóval ronda természete van. De az a gyönyörű állat. Szilaj, vad, erős. Nem hagyta magát legyűrni. Erőszakkal nem lehetett nála elérni semmit. Z. ezt nem tudta elviselni. Én szeretettel, kedvességgel, gondoskodással megkaptam azt, amit ő képtelen volt. Imádtam Petrost. Délután fél lábon leugráltam a lépcsőn. Könyörögtem papácskának, hogy temessük el Petrost méltóképpen. Elég nagy a birtok, van hely. Papácska először tiltakozott, de végül beleegyezett.

Petros itt tartott a napló olvasásával, amikor Stefano visszajött.
– Na? Megtudtál már valamit? – kérdezte.
– Igen, azt hiszem. Alakul a dolog, bár egyelőre magam sem hiszem el, hogy igaz. Holnap elolvashatod te is.
– Rendben.
Stefano levetkőzött és egy szál alsógatyában bebújt az ágyba.

1893. október 4.
Két ember ma kiásott egy mély gödröt a háztól mintegy kétszáz méterre. Négyen tudták csak odavonszolni Petros holttestét. Én ma megint végigbőgtem a napot. Az is megkeseríti az életemet, hogy nem tudok lábra állni és engem is cipelni kell ide-oda. Nem voltam soha életemben beteg, nem is gondoltam hogy micsoda teher, ha az ember mindig másokra van utalva. Estefelé kivittek a kertbe, üldögéltem egy kicsit a tölgyfa alatt. Mamácska hamarosan kijött utánam, nyomában egy férfi bandukolt.
„Rosalia, a fiatalember azért jött, hogy érdeklődjön a hogyléted felől.” –mondta.

Rosalia – gondolta magában Petros. Most tudta meg a hajdan volt leányzó nevét, aki, ahogy az eddigiekből kitűnt, Louisa ükanyja lehetett.

A férfi üdvölése jeléül megbiccentette a fejét és bemutatkozott. Valamilyen Pascalisnak hívják. Mélykék lovaglónadrágot, csizmát, fekete rövid zekét viselt. Fehér inge a nyakánál kigombolva, látni lehetett barna nyakát. Bal kezében tartotta szemellenzős sapkáját. Ő volt, aki engem felnyalábolt és valószínűleg az életemet mentette meg, amikor kimenekített a cigány horda karmai közül. Harminc év körülinek gondoltam. Karcsú volt, arányos. És azok a szemek! Izzó, sötét, mélytüzű szemek, hosszú szempillákkal. Minek egy férfinak ilyen gyönyörű szem? Egyáltalán, miért kell férfinak ilyen szépnek lennie? Azért, hogy összetörje a gyenge nők szívét? Telt, de nem túl vastag ajkak. Azon a végzetes napon mindezt persze nem vettem észre. Akkor kisebb gondom is nagyobb volt annál, hogy megmentőm szempillájának hosszát méricskéljem. Éreztem, hogy elpirulok, olyan zavarba jöttem, hogy egy értelmes mondatot sem voltam képes kinyögni. Megkérdezte, leülhet-e mellém. Természetesen igent mondtam. Mamácska magunkra hagyott minket. Nem is tudom, miről társalogtunk. Azt hiszem én olyan ostobán viselkedtem, amilyen ostobán csak lehet. Csodálkoztam, hogy mégis megkérdezte, hogy eljöhet-e máskor is.

1893. október 9.
Igen! Igen! Eljött. Ezúttal nem lóháton érkezett, hanem egy könnyű kétüléses bricskát hajtott. Megkérdezett, hogy akarok-e bemenni a városba vele. Naná, hogy akartam. Mamácska elengedett. Papácskának ugyan nem nagyon tetszett a dolog, de az apák már csak ilyenek.
Nagyon jól éreztem magam vele. A piactérre vitt, figyelmes volt, hozott nekem sült kolbászt, hideg sört. A mutatványos bódéját jól láttam a kocsiról, mert persze lábra állni még mindig nem tudok.
Sajnos volt valami, ami igen rossz hatással volt rám. Láttam egy öregasszonyt, fehér bottal. Erről eszembe jutott az átok, amit a cigányasszony szórt rám. Elmeséltem Pascalisnak is, de ő csak nevetett. Nem hisz az átkokban. De azt elmondta, hogy vizsgálat folyik a cigánygyerek halála ügyében. „Szegény fiú” sóhajtottam. „Nagyon sajnálom, hogy ilyen rettenetes módon végezte”
„Nem fiú volt, hanem lány. Csak a haja volt rövidre vágva” felelte Pascalis.
Ettől persze még idegesebb lettem. Ezért kárálta hát a cigányasszony, hogy a család nőtagjai fognak megvakulni tíz generáción át. Szemet szemért, lányt lányért. De ezt már nem mondtam Pascalisnak. Hallgattam róla mamácskának és papácskának is. Minek idegesítsem őket. Mamácska egyébként is nagyon babonás.
Hazafelé, az úton Pascalis megcsókolt. Azt hiszem, szerelmes vagyok.