15. fejezet
Másnap reggel nem érkezett olyan korán, mint előző nap. Amióta megakadályozta a további verést a Népligetben, az esti sétái rendszeresen kimaradtak, ettől függetlenül, ezen az éjszakán, azt nem mondhatjuk, hogy jól, de most először mélyen aludt. Meg is lepődött mikor felébredt, hogy elmúlt hét óra. Kipihentebben ébredt, mint az előző napon. Ezért sokkal bizakodóbban érkezett a kórházba. Tanulva az tegnap reggelből, először a nővérpulthoz ment. Szokás szerint nem talált ott senkit, ezért a kórtermek folyosója felé kanyarodott. A harmadik kórterem ajtaja nyitva volt, gondolta ott lehet az ügyeletes nővér. Még oda sem ért mikor kilépett az ajtón Kriszta nővér.
– Jó reggelt kívánok – üdvözölte Károly bácsi kedvesen, de meglepődve, – azt mondta, hogy két napig otthon lesz, pedig még csak egy nap telt el.
– Jó reggelt, Károly bácsi – lépett hozzá mosolyogva Kriszta nővér – mondhatnám, hogy hiányzott a kórház, de úgy sem hinné el.
– Marcsi, a kolléganőm megkért, hogy cseréljünk, mert neki halaszthatatlan elintéznivalója van valamelyik hivatalban. Cseréltem vele, mert ha nekem van szükségem egy napra, akkor Ő is cserél velem, és nem faggat, hogy miért nem tudok azon a napon dolgozni.
– Örülök, hogy ismét találkozunk, Barna hogy van?
– Sajnos nem tapasztaltunk komoly változást, de a kezelő orvosai azt mondják, örülnek, még annak is, hogy egyelőre nem adta fel a küzdelmet.
– Nem hagyom neki – húzta ki magát Károly bácsi – Seres professzor engem bízott meg, hogy tornáztassam az agyát, mert nem szabad, hogy feladja.
– Akkor úgy látom eddig nagyon jó munkát végzett.
– Bemehetek most hozzá? – kérdezte Károly bácsi.
– Persze – felelte Kriszta nővér – de készüljön fel, mert fél óra múlva lesz a reggeli vizit.
– Köszönöm, hogy szól, lassan kívülről tudom a napi menetrendet – mondta indulás közben, de visszafordult, hogy megkérdezze.
– Seres Professzor részt vesz a viziten?
– Úgy tudom ma bent lesz.
– Köszönöm, viszont látásra – intett vissza Károly bácsi.
– Majd jövök arra is, úgyhogy fogunk találkozni még ma.
– Örülni fogok – szólt még vissza az ajtóból Károly bácsi.
Belépve Barna szobájába, semmi változást nem tapasztalt a tegnapi állapotokhoz képest. Kabátját az állófogasra akasztotta, mellé a reklám táskát a szokásos termosszal, és a szendvicsekkel.
– Fiam, látom nem sokat javultál. – mondta Károly bácsi köszönés helyett. – Ne aggódj, már átgondoltam a terápiát, ma el is kezdjük. Én mesélek, Te pedig figyelsz.
Közben leült és szokásos mozdulattal megfogta Barna kezét, de majdnem visszarántotta a meglepetéstől. Barna keze egyenesen sütötte a bőrét. Most érkezett a hideg utcáról, még nem teljesen melegedett fel, de ezt leszámítva is nagyon forrónak találta Barnát. Eszébe jutott a tegnapi felfordulás, amit okozott azzal, hogy nem kérdezett előre, ezért úgy döntött először, felhúzza a kardigánja úját, és az alkarjával ellenőrzi Barna hőmérsékletét. Homlokára tette alkarját, ebben a pillanatban nyílt a kórterem ajtaja, és elsőként Seres doktor lépett be. Tágra nyílt szemmel nézte, amit Károly bácsi csinált.
– Professzor úr – ugrott fel Károly bácsi – de jó, hogy jön. Szerintem Barna lázas.
– Nem lenne nagy meglepetés – mondta Seres Professzor.
– De nagyon meleg – erősködött Károly bácsi.
Oda lépett a doktor és Ő is homlokára tett a kezét. Nem kellett hozzá egy másodperc és már tudta, hogy ez nem a szokványos hőemelkedés. Szemével lepillantott az ágy oldalán lévő egyik zacskóra, amiből a cső a hasműtét vágásán belülre vezetett. Tele volt sötétbarna folyadékkal, a teteje felé egyre inkább vérszínűnek látszott. Felhajtotta Barna takaróját, és a műtéti seb mellett megnyomta a hasát, amit keménynek érzett.
– Károly bácsi, legyen, szíves menjen ki.
– Már megyek is, nagy a baj?
– Sajnos igen, de mindent megteszünk – mondta a professzor az ekkor szokásos mondatatot.
– Nővér, a kettes műtőt azonnal készítse elő.
– Kolléga, kérem, hozza utánunk az infúziót – szól oda Kovács doktornak, aki a mai ügyeletes orvos volt – Én majd tolom az ágyat. Azonnal fel kell nyitnunk.
Alig lépett el az ajtótól Károly bácsi, már is azt látta, hogy Seres professzor szapora léptekkel tolja az ágyat, a műtő felé. Homlokán izzadtság cseppek jelentek, pedig nem volt meleg. Arcáról csak az ijedtséget lehetett leolvasni. A közelben sétáló betegek meglepődve ugrottak félre, már amilyen gyorsan tudtak. A folyosó végén lévő műtő csapóajtaja nagy csattanással nyílt ki, ahogy a professzor szinte már futva neki tolta a guruló ágyat.
– Nem tehetek mást, – mondta ki gondolatát Károly bácsi – megint várnom kell, amíg visszahozzák.
Oda sétált a betegek részére társalgónak kialakított, asztalokkal és székekkel berendezett részhez. A fali állványon lévő televízió be volt kapcsolva. Leült vele szemben, de rá sem nézett. Egy régi kép villan elé, fiát látta a boncasztalon. Arca halványszürke, szeme csukva. Mintha aludna, pedig halott volt.
– Nem akarom így látni Barnát – mondta maga elé – elég volt egyszer.
Ma reggel úgy jött be a kórházba, hogy már kész terve volt mit fog mesélni, hogyan fogja rávenni, hogy az agya rá figyeljen. Elmeséli élete történetét, ami olyan kalandos volt, hogy biztos megmozgatja az agysejteket. Egyelőre azonban nem tehet mást, megint csak vár.
16. fejezet
Nem is tudta mennyi idő telhetett el amióta bevitték a műtőbe, annyira elkalandoztak gondolatai.
Nagy csattanás térítette vissza figyelmét, kicsapódott a lengőajtó, és egy ágy vége jelent meg. Betegszállító tolta egyenesen Barna szobája felé. Nem sokkal utána kilépett Seres professzor is. Károly bácsi azonnal felállt, bízva benn, megtudja mi történt. A professzor is követte az ágyat a megfigyelő szobába, de mielőtt belépett volna, oda szól Károly bácsinak.
– Hamarosan jövök, itt várjon meg.
Károly bácsi kicsit megnyugodva nézte, ahogy az ajtó becsukódott a professzor mögött. Felállt a székről, legszívesebben azonnal bement volna a szobába, de tudta, amíg nem szólnak, csak zavarna. Emlékezett rá, hogy megígérte, „nem zavarja a gyógyítást”. Ismét nyílt a műtő ajtaja, Kriszta nővér jött ki rajta. Károly bácsi elindul felé a folyosón.
– Hogy van Barna, mi történt – rohanta le kérdéseivel a nővért.
– Most már jobban, nyugodjon meg – mondta Kriszta nővér.
– Mit csináltak vele a műtőben?
– A professzor úr hamarosan kijön és minden elmond.
Ekkor már nyílt is a kórterem ajtaja, és Seres professzor kiszólt rajta.
– Károly bácsi – kereste tekintetével – most már bejöhet.
Szaporán szedte a lábait, hogy minél előbb oda érjen, és megtudja mi történt. Alig becsukta maga mögött az ajtót, már fel is tette első kérdését, egybe szőve a másodikkal.
– Hogy van? Mi történt?
– Nyugodjon meg, kérem, – kezdte Dr. Seres – a maga korában nem tesz jót ennyi izgalom. Tudja, megígértem, hogy mindenről tájékoztatom, ami Barnával történik.
– Igen tudom, de már olyan régen bevitték a műtőbe.
– Azért kellett újból felnyitnunk, mert belső vérzése volt. Az egyik rúgástól megrepedt a mája, de ezt már mondtam. Az első műtét alatt összevarrtuk, de az egyik varrat mellett elkezdett szivárogni a vér. Szerencsére a beültetett csövön keresztül sok kifolyt. Az első műtéti heg alatt egy kis gennyesdés is kialakult, ettől ment fel a láza, de most azt is kitisztítottuk. A láza is kezd lejjebb menni. Remélem több probléma nem alakul ki.
– Most már túléli? – kérdezte Károly bácsi.
– Erre még most sem merek megesküdni, de az biztos, hogy erős szervezete van, és küzd az életéért. Mellesleg azt mondják, hogy a cigányok szervezete gyorsabban felépül komoly testi traumákból, mint a magyaroké. Ez ad némi bizakodásra okot, habár ezt orvosi szakirodalomban még nem olvastam.
– Én bizakodó vagyok, és köszönöm professzor úr. – mondta Károly bácsi hálálkodva – Maradhatok, mos mellette?
– Igen, de ne felejtse el, amit a saját egészségéről mondtam.
– Nem felejtem, de ma akartam elkezdeni az agytornáztatást – mondta Károly bácsi kissé fontoskodva.
– Szerintem ennek semmi akadálya, de a mai nap nagy megpróbáltatás volt Barnának és Önnek is. Biztos nem lesz probléma, ha csak holnap kezdi.
– Megfogadom a tanácsát, és köszönöm.
– Mennem kell most már – mondta a professzor, és kezet nyújtott.
– Viszontlátásra – rázta meg a felé nyújtott kezet Károly bácsi.
Ahogy becsukódott az ajtó, ismét kettesben maradta, leült az ágy melletti székre, és megfogta Barna kezét.
– Fiam – kezdte a már megszokott megszólítással – megint sikerül rám ijesztened. Leszokhatnál már róla – mondta kicsit viccesen korholva.
A beszélgetés itt meg is szakadt, mert kopogtak az ajtón. Át sem tudta gondolni, hogy ki lehet az, már ki is nyílt. Nem sok hely maradt a belépő és az ajtófélfa között, akkora darab férfi állt az ajtóban. Meglepődött arcot vágott.
– Jó napot kívánok – köszönt meleg bariton hangon – Én Farkas Barna kórtermét keresem.
– Jó napot kívánok – fogadta a köszönést Károly bácsi, továbbra is csodálkozó arcot vágva, felállt és elindul az idegen felé – jó helyen jár ez a szobája.
– Tóth II László rendőr őrnagy vagyok – mutatkozott be.
– Takács Károlynak hívnak – nyújtott kezet Károly bácsi – csak holnapra hívtak tanúkihallgatásra, a rendőrségre.
– Nem én nyomozok az ügyben, csak Barnát jöttem meglátogatni.
– Esetleg rokona?
– Nem – gondolkodott el, hogy mit is mondjon – a barátja vagyok.
– Én, meg aki rátaláltam – mondta szerényen Károly bácsi.
– Tudom, hogy önnek köszönheti, hogy még életben van.
– Ez enyhe túlzás – szerénykedett Károly bácsi – de valóban volt benne némi részem.
– Hallottam az eseményekről – fogta meg a felé nyújtott kezet – olvastam a rendőri jelentést. Feltűnt benne Barna neve, ezért kezdtem kutatni, hogy hova került. Sajnos a rendőrségen sem működik minden olajozottan, ezért csak most értem ide.
– Gondolom kíváncsi az állapotára – kérdezte Károly bácsi.
– Igen, de úgy terveztem, megkeresem a látogatás után az osztályos orvost.
– Ma bent van Seres professzor, Ő műtötte, és még vagy hárman, ma már másodszor. Ha megkeresi, biztos többet tud mondani, mint én.
– Köszönöm, hogy szólt, akkor Őt fogom keresni.
– Hogy ismerkedett meg Barnával – kíváncsiskodott Károly bácsi – mert, ahogy nézem, nem azonos népcsoportból származnak?
– Biztos tudja, Barna árva gyerek – kezdte a történetet az őrnagy – Én nyomoztam szülei autóbalesete ügyében. Akkor találkoztam Barnával, mikor el kellett neki mondanom, hogy egyedül maradt a világban. Elhiheti nem volt egyszerű, akkor alig múlt kilenc éves. Előtte is, meg azóta is, sajnos sokszor rám bízták ezt a nem kellemese feladatot, de ennél nehezebb, megrázóbb esetem nem volt. Barna előttem, pár perc leforgása alatt felnőtté vált. Tapasztaltam már, hogy sok felnőtt összezuhan lelkileg egy ilyen hír hallatán. Nekem idegenkén is nehéz volt feldolgozni, főleg azért mert, láttam az arcán a küzdelmet, hogy ne törjön össze, ne sírjon addig, míg ki nem szárad. Azonnal felfogta, nincs más választása, neki tovább kell élni, méghozzá abban a szellemben, ahogy, addig nevelték. Bevallom Önnek volt, mikor vele sírtam. Akkor rávett, hogy látogassam meg az intézetben, és azóta is tartjuk a kapcsolatot, igaz az utóbbi négy évben nem találkoztunk. Azt hiszem Ő azt mondaná, hogy ez is az én hibám. Eleinte hívogatott telefonon, hogy megbeszéljünk találkozót, de akkor nem értem rá, és most már hiába sajnálom.
– Biztos sok dolga volt – vigasztalta Károly bácsi.
– Ezt mondtam neki én is – hajtotta le a fejét Tóth II – pedig ha tudná, hogy amióta megismertem, az járt a fejemben, ha fiam születik, csak fele annyira legyen jó gyerek, mint Barna és én meg leszek elégedve.
– Én nem tudtam róla semmit, eddig – gondolkodott el Károly bácsi.
Leült ismét az ágy mellé és megfogta Barna kezét
– De éreztem, hogy nem szabad magára hagynom. Tudtam, hogy adni kell neki még egy esélyt, amit nem is biztos, hogy meg tudok adni.
– Hogy van most? – kérdezte az őrnagy.
– Nem jól – válaszolt tömören Károly bácsi.
– Fel fog épülni?
– Még nem lehet tudni – mondta Károly bácsi, és le nem vette tekintetét Barnáról – jelenleg majd nem kómában van, de azt mondja Seres professzor, hogy ez nem végleges. Ma reggel magas láza, és belső vérzése volt, ezért újra fel kellett nyitni. A professzor szerint, most már minden rendben van. De ha beszél, vele biztosan jobban elmagyarázza.
– Azt hallottam a nővértől, hogy minden nap bejön hozzá. – tette a kezét Károly bácsi vállára.
– Igen, és remélem ezentúl is megengedik.
– Csak azért kérdezem, mert szeretnék hallani az állapotáról, de sajnos a munkám nem engedi a sűrű látogatásokat. Van önnek mobiltelefonja?
– Van, de nem sokat használom.
– Meg adná a számát – kérte a rendőr, és bízott benne, hogy nem tűnik tolakodónak.
– Én megadnám, de nem tudom a saját számom – mondta Károly bácsi és kicsit szégyellte magát.
– Az nem baj – örült meg Tóth II, mert a válaszból tudta, hogy nem tartja tolakodónak a kérését – megadom az én számomat, felhív, és akkor el tudom menteni a hívószámát.
– Tudja mit – nézett rá barátságosan Károly bácsi – oda adom a telefonom, mert Én egyáltalán nem értek hozzá. Remélem meg tudja oldani. Bevallom magának, ez a telefon már lassan nyolc éve meg van, a fiamtól kaptam, de első hívásom vele az volt, amikor a rendőrséget hívtam Barnához. Ennyi ideig fizettem a havidíjat, és csak most gondoltam bele ki sem merem számolni mennyibe került az első hívásom. De ha ezzel sikerült megmentenem Barnát, akkor megérte.
Át nyújtotta a telefont és kérdőn nézett a rendőrre.
– Látott már ilyen telefon? Tudja, hogy működik?
– Igen, a mostani készülékem előtt nekem is ilyen típus volt. A kezelésük meg típustól függetlenül, elég egyforma.
Megcsörrent a rendőr zsebében a saját telefonja.
– Hívják, vegye fel nyugodtan – mondta Károly bácsi.
– Igen tudom, Én hívom magamat az Ön telefonjával.
– Értem már.
Elővette a telefonját Tóth II megnyomott pár gombot rajta, elmentette a számot, majd fel is hívta.
Alig csörrent meg a telefon Károly bácsi felkapta a fejét.
– Most meg engem hív valaki, ki lehet az, nem adtam meg senkinek a számom.
– Dehogy nem, most adta meg nekem – mondta mosolyogva a rendőr – csak azért hívtam fel, mert így el tudom menteni az Ön telefonjába a számomat. Ezentúl ha felhívom, azt fogja kiírni a készüléke, hogy Tóth II őrnagy.
– Értem már – mondta Károly bácsi megnyugodva.
– Szeretném megkérni, – adta vissza a telefont az őrnagy – ha bármi változás állna be Barna állapotában, hívjon fel, azonnal jövök. Meg fogom látogatni, amilyen sűrűn tudom, de jelenleg annyira elfoglalt vagyok, hogy nem tudom, legközelebb mikor tudok elszakadni a munkámtól.
– Dolgozzon nyugodtan – nézett fel Károly bácsi – Én minden nap bent leszek, és bármikor hívhat, ha érdeklődni szeretne, Barna állapotáról.
– Megkeresem Seres professzort – mondta Tóth II – nem szeretném, ha haza menne, mielőtt beszélnék vele. Meddig marad Károly bácsi?
– Azt pontosan nem tudom, de egy-két órát még biztos itt leszek. Még csak most kezdtem volna a rám bízott agytornáztatást, de a mai nap elég kaotikusra sikerült.
– Reméljük, most már minden rendben lesz – mondta – ha már nem találkoznánk, viszont látásra, és örülök, hogy megismertem. Mielőtt elmegyek, még benézek, lehet, hogy akkor még találkozunk.
– Viszont látásra – nyújtott kezet az őrnagynak – Én is örülök, hogy megismertem.
Távozása után Károly bácsi ismét Barnához fordult.
– Fiam, nem sokra jutottunk ma, de szerintem a körülötted elhangzó beszélgetés is hasznos, mert érezheted, hogy nem vagy egyedül.
– Ha ráérsz, még egy kicsit – mosolygott a saját viccén Károly bácsi – mesélnék neked valamit.
Amióta az eszemet tudom vonzódtam az egyenruhához, ezért amikor bemutatkozott Tóth II őrnagy már is szimpatikus lett nekem. A vonzódásom odáig fajult, hogy amikor betöltöttem a tizennyolcadik évemet, jelentkeztem katonának. Amúgy is besoroztak volna, mert abban az időben kötelező volt sorkatonai szolgálatot teljesíteni, de Én nem tudtam megvárni a behívót.
– Ugye, Te erről nem is tudtál – nézett Barna arcára, amiből nem sokat látott a kötések között.
A kiegészítő parancsnokságra mentem, jelentkezni. Bevallom neked, úgy néztek rám, mint aki nem normális. Ritkán fordult elő, hogy valaki önként jelentkezzen.
Akkor már lakatos szakmunkás voltam, ezért, csak annyit kértem, hogy gépek közelében lehessek. Híradós századhoz soroztak be, két hét múlva meg is kaptam a behívót. A századnak nyolc járműve volt, hat teherautó, és két parancsnoki kocsi. Engem a gépkocsivezetők szakaszába tettek, pedig tudták, hogy nem tudok vezetni.
– Ez a parancs – intettek hallgatásra – vezetni meg majd meg tanul, katona.
Megtanultam. Hamar rájöttem, ott nem úgy működnek a dolgok, mint otthon. Kiadják a parancsot, és csak teljesíteni kellett. Nekem így is nagyon tetszett a katonaélet. Szerettem az egyenruhát. Ha nagy ritkán haza mehettem, otthon sem vettem le. A szomszédok, de főleg a lányok mindig megnéztek az egyenruhámban. Igyekeztem emelt fővel, katonásan járni, mintha alakzatban közlekednék. Egy év után jelentkeztem tiszthelyettes iskolába. Addigra már egész jól vezettem teherautót is. Az iskola befejezése után a jó tanulmányi eredményeim miatt főtörzsőrmesterré léptettek elő. Feletteseim javasolták, hogy ilyen eredménnyel jelentkeznem kell a tiszti iskolába. Jelentkeztem. Azt is kiváló eredménnyel végeztem. 1954-ben már főhadnaggyá léptettek elő. Sajnos ez azzal járt, hogy áthelyeztek. Elég messze kerültem Budapesttől. Szegeden századparancsnok lettem, méghozzá gépkocsizó századnál.
Két hét múlva új sorállományú katonák vonultak be a századhoz.
Kopogás szakította meg a történetet.
– Szabad – szólt ki Károly bácsi.
Azonnal nyílt az ajtó, és Tóth II lépett be rajta.
– Károly bácsi, még mindig itt van?
– Igen. Szóval tartom Barnát, hogy ne unatkozzon.
– Hogy van, változott valami? – kérdezte a rendőr és odalépett az ágyhoz, közel Barna fejéhez.
– A professzor elmesélte, milyen állapotban került be Barna. Nagyon sajnálom szegényt, eddig nem sok jót kapott az élettől. Miért mindig a jó emberekkel történnek ilyen dolgok – gondolkodott hangosan.
– Mindenkivel történnek rossz dolgok – állapította meg Károly bácsi.
– Igen, de másokkal időnként jók is – ellenkezett az őrnagy.
– Igen, – helyeselt Károly bácsi – szerintem neki a jó dolgok, csak ezután jönnek.
– Szeretne még maradni – váltott témát az őrnagy.
– Lassan mennem kellene – állt fel Károly bácsi – megígértem a professzornak, hogy magamra is vigyázok, öt-hat óránál többet nem töltök Barna mellett. Ma már több mint nyolc órája itt vagyok, és most jut eszembe, hogy reggel ettem utoljára.
– Szívesen haza viszem, ha gyalogosan van.
– Gyalog vagyok, de a Népliget túloldalán lakom, ilyenkor haza szoktam sétálni. Legalább kiszellőzik a fejem, szívok egy kis friss levegőt.
– Ha megengedi, mégis hazavinném, mert útközben valamit meg kellene beszélnünk, és nem akarom itt Barna mellett.
Röviden búcsúzott Barnától, megütögette nagy szeretettel a kezében lévő kézfejet.
– Legyél jófiú – mondta neki, bízva, hogy felfogja.
Aztán gyengéden lefektette a kezét a teste mellé. Az őrnagy már nyitotta az ajtót. Kicsit zavarban érezte magát, nem tudta, mit mondhatna Barnának. Egyáltalán hallaná-e. Előre engedet Károly bácsit, aki az ajtóból még visszaszólt.
– Holnap ismét jövök.
Egymás mellett mentek egészen a parkolóig. Nem érezték szükségét, hogy beszélgessenek, mindketten gondolataikba mélyedtek.
Két hangos csipogásra kapta fel a fejét Károly bácsi.
– Ezzel megyünk – mondta az őrnagy.
Sötétkék Opel ajtaját nyitotta Károly bácsi előtt, és mutatta, hogy üljön be.
Mielőtt beült volna, végig nézett az autón. Nem volt teljesen új, de jó állapotban volt. Hozzáértő emberként, jegyezte meg.
– Szép autó.
– Köszönöm – mondta büszkén Tóth II.
Beültek az autóba, de mielőtt elindultak volna, megszólalt az őrnagy.
– Barna sajnos kómában van – fordult oda Károly bácsihoz.
– Igen? – nézett rá csodálkozva Károly bácsi – azt hittem, hogy csak majdnem kómában van.
– Ez a továbbiak szempontjából szerintem mindegy, csak azt nem tudja, – kezdte felvilágosítani – hogy ilyenkor gyámot szoktak kinevezni mellé.
– Azt minek kell? – kérdezte csodálkozva Károly bácsi.
– Felmerülhetnek olyan kérdések – magyarázta – hogy azonnali döntéseket kell hozni, Barna érdekében. Ezt általában egy családtagra, vagy közeli hozzátartozóra szokták bízni, de Barna egyikkel sem rendelkezik.
– Nincs egyetlen rokona sem?
– Nincs. Amikor szülei meghaltak, sokáig kutattam, rokonok után. Szabolcsban találtam, anyai ágon nagyon távoli rokonokat, de akkor hallani sem akartak róla, hogy az árvaház helyett hozzájuk kerüljön. Már akkor is elég idősek voltak, lehet, hogy már nem is élnek.
Várt egy kicsit a folytatással, nem akarta lerohanni Károly bácsit. Látta rajta, hogy erősen gondolkodik az elmesélteken. Mélyen az őrnagy szemébe nézett, és megkérdezte.
– Ilyenkor, hogy választják ki a gyámot?
– A gyámhivatal jelöl ki valakit. Azt, hogy mi alapján választanak, azt nem tudom, de általában egy ügyvédet jelölnek ki.
– Csak ügyvéd lehet? – kérdezte Károly bácsi.
– Én úgy tudom, hogy nem, ezért arra gondoltam, persze csak akkor, ha elvállalja, lehetne maga is.
– Én? – gondolkodott hangosan Károly bácsi – nem vagyok túl öreg ehhez.
– Nincs felső korhatár megjelölve, csak annyi, hogy szellemileg és fizikailag megfelelő állapotban legyen a gyám. Az utóbbi időben a legtöbbet maga tett az érdekében, és ezt a kórház dolgozói is alá tudják támasztani. Barbara, a feleségem, és én elég jó kapcsolatban vagyunk a gyámhivatallal, oda tudnánk hatni, hogy magát jelöljék ki. Persze csak, ha vállalja.
– Végül is vállalhatom, úgy is minden nap bemegyek Barnához, és igyekszem mindent megtenni érte. De mit szól, ha felébred a kómából?
– Azt hiszem, ezen ráérünk akkor gondolkozni.
– Jó – kezdett Károly bácsi örülni az ötletnek – akkor vállalom.
Így már biztos nem küldhetnek el mellőle, mert hivatalosan is a gyámja leszek – gondolkodott el Károly bácsi.
– Mit kell tennem? – kérdezte.
– Egyelőre semmit. A feleségemmel előbb utána járunk, hogy ezt hogy lehet elintézni. Ha bármikor szükségünk lesz valamilyen adatra, majd telefonon beszélünk.
Bedugta a kulcsot és indított. Megnyugtatta, hogy jó kezekben tudhatja Barna sorsát. Arra nem gondolt, hogy esetleg nem járulnak hozzá, hogy Károly bácsit jelöljék ki gyámnak. Ez egyszerűen lehetetlen – szögezte le magában.
1 hozzászólás
Egyben izgalmas, meg aztán bonyolódni is kezd a dolog. Amint tehetem, tovább olvasom.
Jól fogalmazol, tisztán, szabatosan, bár biztosan van olyan, amit én másként írnék, de hát az én vagyok, ezt viszont Te írod, s éppen a különbözőség az érdekessége a dolognak.
Egyszóval, tetszik a munkád, János. Ezúttal a helyesírási hibákra nem térnék ki, már jeleztem az ismétlődő hibákat, inkább most arra hívnám fel a figyelmed, hogy módosítani, lehet akár többet is naponta, sőt, ha újat töltesz fel, akkor még pluszban javításokat is végezhetsz (ha esetleg nem tudtad volna).
Üdv. Ida