23. fejezet
Csengettek. Sietve ment az ajtóhoz Károly bácsi, már nagyon várta az asztalost. Egyből kinyitotta az ajtót, eszébe sem jutott, hogy más is lehet, mint az, akit vár.
– Jó reggelt Takács úr – üdvözölte széles mosollyal Fodor Sándor.
– Jó reggelt – nyújtott kezet Károly bácsi – azt hittem előbb jönnek, nem akartam az egész napot itthon tölteni.
– Délelőtt készen leszünk – fogadkozott Fodor úr, még mindig mosolyogva.
Látszott rajta, hogy nagyon örül a nem kevés munkának.
– Azért nem szeretném, ha összecsapnák – aggodalmaskodott Károly bácsi.
– Ne féljen, rossz munkával nem riasztjuk el az ilyen jó megrendelőket. – nyugtatta az asztalos – Remélem, a szomszédoknak megmutatja, hogy milyen szép munkát végeztünk ilyen kedvező áron.
A kedvező árról Károly bácsinak más fogalmai voltak, de lehet, hogy nincs tisztában a jelenlegi árviszonyokkal. Sokallta az árat, de több asztalos műhely meglátogatása után, arra a következtetésre jutott, hogy ennek a felszereltsége biztosítja a legjobb minőséget. A többi asztalostól kapott árajánlat sem volt sokkal kedvezőbb, ezért választotta, a Fodor műhely ajánlatát.
Amíg ezen elmélkedett az, nyílt a lift ajtaja.
Egy munkásnadrágba és pólóba öltözött testes ember lépett ki belőle.
– Főnök segítene, – szólt oda Fodor úrnak – a földszinten egy idős hölgy vár a liftre, szeretne minél hamarabb felérni a lakásába.
– Jövök – kiabált oda még mindig nagyon vidáman Fodor.
– Ő a segédem – avatta be Károly bácsit az érkező kilétébe – gyorsan kipakoljuk a liftet.
Engedélyt nem várt, nem is volt szükség rá, ezért ott hagyta Károly bácsit, de távozás közben visszaszólt.
– Kérem, ne csukja be az ajtót.
Károly bácsi csak bólintott, magában bosszankodva. Ennyire lökött öregembernek nem nézheti, elvégre Ő fogadta fel a munkára, és ha nem hagyja nyitva az ajtót, akkor, hogy hurcolkodnának be a lakásba. Hangosan nem adott hangot sértődöttségének, mert a lehető legjobb munkát akarta megkapni a vállalkozótól. Amíg jó kedve van, addig biztos jól dolgozik.
Meglepődött, mikor látta, hogy egy nagy halom „fűrészárut” hordanak be a lakásába.
– Én könyves polcokat rendeltem – mondta enyhe aggodalommal a hangjában.
– Azt is hoztunk – nyugtatta Fodor úr – de amikor megrendelte azt is kikötötte, hogy olyan polcrendszert szeretne amit, viszonylag kevés munkával bárhol össze lehet állítani.
– Ez ilyen rendszer? – kérdezte, már sokkal kedvesebben Károly bácsi.
– Természetesen – mosolygott ismét Fodor Sándor – majd meglátja, milyen gyorsan összeállítjuk. Beavatom a dologba, ez az Én találmányom, a gyorsan bárhol összeállítható polcrendszer. Szabadalmaztatni nem tudtam, mert annyiba került volna, hogy legalább tíz ilyen rendszert kellene eladnom, hogy be tudjam fizetni. Ezért mondtam, hogy remélem, megmutatja a szomszédoknak, mert ha összejön a tíz rendszer, akkor szabadalmaztatom. Elég halott a piac manapság, ezért minden munkát elvállalok. Külön öröm volt számomra ez a polcrendszer. Ez lesz az első, amit beszerelünk a kollegámmal. Bízom benne, hogy ezzel beindul az üzlet.
– Majd meglátom, mit építenek nekem össze, aztán mondok véleményt. Azt azért előre vetítem, hogy nem vagyok egyszerű eset.
– Pont akartam kérni, ne legyen kíméletes, abból tudom, hol kell változtatni az elképzelésemen.
Közben, túlnyomórészt a beosztott, ahogy Fodor úr mondta, a „kollega” hatékony közreműködésének köszönhetően a „faanyag” bekerült a lakásba. Az előszoba ettől használhatatlanná vált. A bejárati ajtó becsukása után Károly bácsi kinyitotta a Barnának szánt szoba ajtaját.
– Ide kell felszerelni.
– Tudom – mondta Fodor úr – Én mértem fel a helyiséget.
– Persze – emlékezett vissza Károly bácsi – de azóta gondolom másik száz helyen is járt felmérni.
– Sajnos nem – nézett szomorúan Károly bácsira – mostanában nem túl nagy a kereslet a méretre gyártott bútor iránt.
– Akkor most gyorsan adjon tíz százalék kedvezményt – nevetett viccelve Fodor úrra Károly bácsi – örüljön, hogy Én ennyit rendeltem.
– Nem fogja elhinni, és Én ezen nem viccelődök, de az ajánlatomat már alapba tizenöt százalék kedvezménnyel kalkuláltam. – mondta nem kevés éllel a hangjában Fodor Sándor.
– Elnézést kérek – szabadkozott Károly bácsi – de tényleg azt hittem, vicces leszek.
– Nem haragszom – nézett rá kissé megenyhülve Fodor – de naponta szembesülök vele, hogy azt hiszik rólunk, vállalkozókról, hogy erkölcstelen árréssel dolgozunk. Elmondom, magának, ha nem imádnám így a fűrészelt fa szagát, és ideértem a bútorlap szagát is, akkor már régen visszaadtam volna az ipart. Mellesleg hiszek abban, hogy asztalosként is lehet maradandót alkotni. Tudom, Oszkár díjat nem osztanak asztalosoknak, vagy lakatosoknak, de ettől még alkot az ember. Mellesleg nem értem, hogy miért nem. Én minden reggel úgy kelek fel, hogy a mai nap a legalkalmasabb arra, hogy megalkossam a maradandót. Nem szeretnék úgy meghalni, hogy az utánam jövők, valami miatt ne tudnák felemlegetni a nevem. Mondjuk úgy. – Emlékszel, ez a Fodor féle polc rendszer, – vagy azt mondanák, ez a Fodor Sándor nagy asztalos volt. El tudja ezt képzelni?
– Én mindent el tudok képzelni, és az Oszkár díjjal kapcsolatban nagyon egyet értek, de nem kellene elkezdeni a munkát? Nem akarom sürgetni, de megígérte, hogy délelőtt befejezik.
– Már kezdjük is, és délelőtt be is fejezzük.
Melinda, már hajnalban ott ült Barna ágya mellett. Örült, hogy kettesben lehet egész nap Barnával. Azért az is megfordult a fejében, hogy Károly bácsi a délutánt nem hagyja ki, ha a munkások időben végeznek. A félnap is több a semminél.
– Hiányoztál – mondta Barnának, és maga is elcsodálkozott, milyen őszintén és nyíltan mer beszélni érzelmeiről – pedig nem is ismerjük egymást. Ezekben a napokban, csak rád tudtam gondolni. Rájöttem, hogy kislány korom óta téged kerestelek. Nem hiszem, hogy csak a cigányasszony verse miatt.
Jó lenne, ha tudnál válaszolni a bennem kavargó kérdésekre.
Egyszer biztos megteszed. Azt már tudom, hogy szeretsz olvasni. Én is. A zenét szereted? Ha igen, akkor milyen zenét? Diszkóba szoktál járni? Én nem sűrűn, pedig otthon mindig szól valamilyen zene.
Nem szeretem azt a tömeget, füstöt, és az egyfolytában dübörgő, dum, dum, dum-ot sem. Akkor jöttem rá, hogy nekem ez nem tetszik, amikor tizenhat éves koromban, egyszer apukám elvitt a közeli diszkóba.
– Csodálkozol, ugye? – nézett le a kézében tartott egyre soványabb kézre – Nagyon féltenek, de tisztában vannak vele, hogy nem lehet elzárni a többi fiataltól.
Osztálytársaim, már jóval előtte többször rá akartak beszélni, hogy menjek velük. Ők már szinte minden hétvégén ott buliztak. Nekem nem volt kedvem az ilyen szórakozáshoz.
Egyszer apukám elém állt, és azt mondta.
– Melinda, – kezdte nagyon komoly arccal – elmúltál tizenhat éves, ebben a korban a fiatalok, hétvégén szórakozni járnak. Te miért nem?
Először úgy meglepődtem, hogy nem tudtam milyen választ vár tőlem. Addig sem jártam el szórakozni.
– Nem érdekel a szórakozás, – préseltem ki magamból valamilyen választ – pedig az osztálytársaim is hívtak már diszkóba.
– Miért nem szóltál nekünk?
– Azért mert nem is akartam menni. Előveszek egy jó könyvet az nekem jó szórakozás.
– Nem így van ez, kislányom – próbált meggyőzni – abban a korban, vagy amikor a barátaiddal kell szórakoznod. Kapcsolatokat kell kiépíteni hasonló korúakkal, és nem csak az osztálytársaiddal. Ha nem ezt teszed, egy megkeseredett vénlány lesz belőled.
Mondta ezt tizenhat éves koromban. Nem lett volna, olyan komoly elnevetem magam, de így nem mertem.
– Tudod mit – kezdte ecsetelni a benne már megfogalmazódott megoldást – beszélj az osztálytársaiddal. Kérdezd, meg mikor mennek legközelebb együtt diszkóba. Ha már úgy is hívtak, nem fognak kihagyni a buliból. Az első alkalommal elkísérlek, hogy ne legyél egyedül. Ígérem nem foglak zavarni a szórakozásba.
Beadtam a derekamat, úgy sem tehettem volna mást, mert onnantól minden nap megkérdezte.
– Mikor megyünk diszkóba?
Úgy csinált, mintha neki lett volna fontos, de Én tudtam, hogy csak a gátlásaimon akar átsegíteni. Eljátszottam a jó kislányt, és megbeszéltem a haverokkal, hogy legközelebb Én is velük tartok. Azt hittem cikizni fognak, mert apu is elkísér. De nem. Megnyugtattak, hogy több olyan korú házaspár is eljár diszkózni, mint a szüleim. Ezen felbuzdulva próbáltam anyut is rávenni, hogy jöjjön velünk, úgy legalább apu sem lenne egyedül.
Eljött a szombat amikorra megbeszéltem a bulit. Apu már este nyolc órakor beöltözve, farmer, póló, edzőcipő, kopogtatott a szobám ajtaján. Nem is hagyott időt, hogy kiszóljak, már nyitotta is az ajtót.
– Na, megyünk – kérdezte izgatottan, mint egy első bálozó – jó leszek így öltözve?
Végignéztem. Elég fiatalosnak tűnt, de olyan volt, mint aki a telekre indul, vagy pecázni.
– Hát, jobb mintha öltönyt vettél volna, de hova készülsz ilyen korán – kérdeztem.
– Mára beszéltük meg a diszkót, nem?
– Igen, de ott éjfél előtt nincs semmi. Ráérünk tizenegy óra után elindulni – mondtam, és láttam, mennyire lelomboztam.
– Éjfélre már haza akartam érni.
– Ha el akarsz kísérni ez nem fog menni – vigasztaltam.
– Akkor most mit csináljak így felöltözve? – kérdezte ezt olyan hangsúllyal, mintha legalább is frakkba öltözött volna.
– Foglald el magad valamivel – mondtam neki kicsit szégyellve, amiért ilyen megpróbáltatás elé állítom.
– Ne haragudj a ma este miatt – próbáltam vigasztalni – ha meggondoltad magad, akkor inkább ne menjünk. Telefonon le tudom mondani a találkozót a haverokkal.
– Eszedbe ne jusson – nézett rám mosolyogva – megbeszéltük mára, és el is megyünk. Engem is érdekel, ezért is ajánlottam fel a kíséretet. Amikor Én fiatal voltam nem volt diszkó, ezért nem tudom, milyen, és hogyan működik. Egyszer legalább szeretném kipróbálni. Holnap vasárnap lesz, legfeljebb akkor kipihenem magam. Majd elengedem a fülem mellett, ha anyu zsörtölődik velem.
Kifelé menet az ajtóból még visszaszólt.
– Szólj, ha indulunk, a nappaliban leszek, nézem a Tv-t, vagy olvasok valamit.
Eljött a tizenegy óra, elmentünk, és jól kidiszkóztuk magunkat. Annyira, hogy azóta, csak egyszer mentetem el ismét. A második diszkó látogatásom megerősített abban, nem nekem való ez a szórakozás. Annyira hangos a zene, hogy lehetetlen a kommunikáció. Táncolsz, sokszor azt sem tudod kivel. A tánc közbeni mozgásnál csak a függőleges irány marad, mert akkora a tömeg, hogy oldalra lépni lehetetlen. Amikor valamit közölni akarsz a „partnereddel” akkor olyan közel kell hajolnod a füléhez, hogy majdnem beleharapsz. Apu úgy foglalta össze ezt a módszert a beszélgetésre, hogy anyuval egy hétig nevettünk, rajta ha szóba került. Azt mondta, ha egy UFO látná a diszkóban szórakozó embereket, azt hinné, az emberi fajnál ez valamilyen szexuális játék. Hol a hímnemű, hol a nőnemű egyed rágcsálja a számára kedves ellenkező nemű fülét.
Szó ami, szó nem lettem egy diszkó rajongó.
– Neked mi a véleményed – nézett Melinda ismét Barna arcára, és látta, hogy határozottan mosolyog – úgy látom, tetszik.
Ettől függetlenül apu jól érezte magát, legalábbis elmondása szerint. Megismerkedett két lánnyal, persze nem a saját korosztályából. Nagyjából annyi idősek lehettek, mint akkor Én. A táncterület lelátóval volt körülvéve. Legalább is ülés magasságnyi lépcsők voltak egymás fölé emelve. A két lány az legalsón ült, egy kerek asztal mellett. Eléggé lógatták az orrukat. Látszott rajtuk, hogy együtt jöttek, és nem foglalkozott velük senki. Igaz nem a széplány kategóriába tartoztak, de azért bányarémek sem voltak. Örömmel vették mikor apu megkérdezte, melléjük ülhet-e. Hamar felmérte a helyzetet, hogy arra várnak, hátha felkéri Őket valaki. Meghívta Őket egy-egy colára, és a már említett módon jól elbeszélgetett velük.
Hajnal kettő környékén elegem lett a hangerőből, megkerestem, és elindultunk hazafelé. Út közben eszébe jutott a két lány, ezért megkérdezte tőlem.
– Melinda, a mai srácok nem tudják, hogy csúnya lányt kell szeretni, mert az hálás érte?
– Ezt Én sem tudtam – néztem rá kissé fáradtan, mivel még csak akkor kezdtem fizikailag, és szellemileg regenerálódni a nagy hangerő után – de amikor fiatal voltál, valószínűleg Te sem hallottál erről. Ha jól emlékszem anyu egészen szép volt, sőt még most is az.
– Tudod, erre mondják, a kivétel erősíti a szabályt – nevette el magát – csak az jutott eszembe, hogy nagyon kedves lányok voltak. Megérdemelték volna, hogy valaki foglalkozzon velük.
– Szerintem nagy élmény volt nekik, hogy meghívtad Őket – néztem rá majdnem nevetve.
– Ne gúnyolódj, Te lány – mondta apu, és már Ő is nevetett – nem vagyok még olyan öreg, hogy ne tudnék elszórakoztatni, akár két lányt is.
Ennyiben maradtunk, nem firtattam tovább, ne hogy megsértődjön. Inkább hálás voltam neki, mert ha nem visz el a diszkóba, Én egyedül, de még a haverokkal sem mentem volna el. Így legalább rájöttem, miért nem szeretem a diszkót.
– Majd, ha hajlandó leszel velem szóba állni – simogatta meg Barna kezét – megbeszéljük ezt a diszkó kérdést.
Kopogtak. Meg sem tudott szólalni Melinda, már ki is vágódott az ajtó. Károly bácsi nagy hévvel lépett be a kórterembe. Az ajtó a lendülettől a falnak csapódott.
– Bocsánat – ijedt meg Károly bácsi a puffanástól – nem akartam ilyen hévvel érkezni, de ha látnád milyen szép, és jó lett a polcrendszer, Te is fel lennél dobva. Meg kell nézned, valamelyik nap.
– Szerbusz, Károly bácsi – nézett rá Melinda csodálkozva – ilyen lelkesnek még nem láttalak.
– Jaj, szerbusz – érkezett vissza a földre Károly bácsi – ne haragudj, de nagyon örülök, mert olyan szép lesz Barna szobája, hogy biztos, neki is tetszeni fog. Most jut eszembe, Melinda. Elmúlt két óra, ettél ma már valamit?
– Igen még otthon reggeliztem.
– Az már elég régen lehetett – mondta Károly bácsi, és kotorászni kezdett a nála lévő reklámszatyorban – gondoltam, hogy így lesz ezért hoztam szendvicseket, meg rostos gyümölcslevet. Remélem, szereted az őszbarack levet?
– Ez nagyon jó – állt fel Melinda, hogy segítsen kicsomagolni – már tényleg kezdtem megéhezni. Amíg kettesben voltunk Barnával, eszembe sem jutott az éhség.
– Hogy van Barna – kérdezte Károly bácsi kissé elkomorodva – olyan régen fekszik így, félek soha nem ébred fel. Mindent megteszek, bocsánat, megteszünk, és mégsem javul.
– Ne veszítsd el a hitedet Károly bácsi – ölelte meg Melinda – hamarosan fel fog ébredni. Ma is láttam, hogy mosolyog. Egyre bizakodóbb vagyok, és neked is bízni kell benne.
– Ne haragudj – törölt ki egy könnycseppet a szeme sarkából Károly bácsi – ahhoz képest amilyen lelkesen jöttem ma be, ahogy megláttam ebben az állapotban teljesen lehangolódtam. Lehet, hogy egy kicsit elfáradtam, ezért lettem ilyen pesszimista.
– Már szólni akartam, hogy többet kellene pihenned, – mondta Melinda anyáskodó hangon – amikor úgy érzed, pihenésre van szükséged, szólj. Nekem egyre több szabadidőm van. Kész a szakdolgozatom, már csak be kell kötni, és leadni. Utána a védésre egy nap elég.
– Szüleid mit szólnak hozzá, hogy egy-egy napra eltűnsz otthonról? – váltott témát Károly bácsi
– Már nagylány vagyok, nem kell mindenről beszámolnom. Megbíznak bennem. Elmeséltem nekik, hogy Barnához járok be a kórházba.
– Elmondtál nekik mindent?
– Ha arra gondolsz, hogy roma, igen. Elmondtam nekik. Nem nagyon értették, de nincs bennük semmi ellenérzés más népcsoportokkal szemben. Apunak a vállalkozásában négy roma származású dolgozik, nagyon meg van velük elégedve.
– Mit szólnak ahhoz, ahogy viszonyulsz Barnához? Vagy azt nem mondtad el, hogy szerelmes vagy belé?
– Nem vagyok szerelmes – emelte fel a hangját Melinda, nem nagy meggyőződéssel – csak a barátomnak tartom.
– Látom, amit látok – mosolyodott el Károly bácsi – ilyen szemekkel a barátainkra nem nézünk.
– Jól van, na, – enyhült meg Melinda – nem kell a vesémbe látni. Kedvelem Barnát, de ez még nem szerelem.
– Azt tudják, hogy előtte csak egyszer találkoztatok?
– Nem, annyit mondtam, hogy barátok vagyunk, ezért látogatom.
– Ebből arra következtethetnek, hogy régóta ismered.
– Erre nem gondoltam, de ahányszor voltam már nála, azt mondhatom, hogy régen ismerem. Csak még Barna nem ismer engem. De ez hamarosan megváltozik.
Károly bácsi leült a megüresedett székre, és enni kezdte az egyik szendvicset. Rántott hús volt zsemlébe téve. A húst Ő sütötte, amíg az asztalosok dolgoztak, így még meleg volt. Melinda is jóízűen beleharapott a zsemlébe.
– Nem jó állva enni – szólt rá Károly bácsi – miért nem ülsz le az ágy végébe. Barna lába mellett elférsz.
– Nem akartam az ágyra morzsálni.
– Majd letakarítjuk – nyugtatta meg Károly bácsi.
Melinda leült. Károly bácsi ránézett, és látta a szemein, hogy valahol távol jár.
– Mire gondolsz? – kérdezte.
– Sokszor megfordul a fejemben – kezdte Melinda – mi van, ha felébred, és szóba sem akar velem állni? Lehet, hogy csak beképzeltem magamnak, hogy érdeklem. Lehet, hogy csak udvarias volt velem. Félek tőle, hogy elutasít. Különben is lehet, hogy van barátnője.
– Túl sokat töröd a fejed – vigasztalta Károly bácsi – pedig ilyenekre nem is kellene gondolnod. Azt mesélted, hogy remegett a hangja, mikor először megszólalt. Akkor pedig, zavarban volt, úgy lenyűgözte szépséged.
Őszi levet töltött egy pohárba, és Melindának nyújtotta.
– Ha lenne barátnője…
– Miért ne lehetne?
– Ha lenne,… szerinted, már nem itt kellene szorgoskodnia Barna ágya mellett. Ahogy Te ki tudtad deríteni, hogy hol fekszik, gondolod neki nem sikerült? Ha pedig nem akarta, akkor az ilyen barátnő, az nem barátnő.
– Ebben lehet valami – mondta Melinda, és ismét jóízűt harapott a szendvicsből, és Károly bácsira mosolygott – Mindjárt jobb a hangulatom. De amíg nem beszélek vele, addig marad bennem egy kis félelem.
– Ne félj te semmitől – mosolygott rá Károly bácsi – minden fiú örülhetne, ha ölébe pottyan egy ilyen lány, mint Te.
– Minden fiú igen, de Barna is fog?
– Biztos vagyok benne.
Melinda ismét elgondolkodott. Károly bácsi megrázta a térdét.
– Már megint merre járnak a gondolataid?
– Azon gondolkodtam, mennyit hallhat a beszélgetésünkből Barna.
– Szerintem mindent hall, de hogy mennyit fog fel belőle azt nem tudom.
A beszélgetés itt megszakadt. Mind a ketten Barna arcát nézték, ami már majdnem teljesen meggyógyult.
24. fejezet
– Jó reggelt – köszönt Károly bácsi Seres professzornak – csak azért kerestem fel, mert kíváncsi vagyok, mikor ébred már fel Barna?
– Jó reggelt – fogadta a köszönést Dr. Seres – sajnos nem tudom megmondani. Az biztos, hogy ez már csak Barnán múlik. A mikor az agy úgy dönt, most már felébredek, akkor fel fog ébredni. Annyit el tudok mondani, a vizsgálatok szerint az agytevékenység, már majdnem a normális szinten van. Az ingerekre jól reagál, még a leggyengébbekre is. Lehet, hogy valami olyan ingerre vár, ami kizökkenti ebből a beragadt állapotból.
– Többször láttam Én is és Melinda is, hogy mosolyog.
– Ez lehet reflexszerű izommozgás is, de az agy jelenlegi állapotában lehet tudatos is. Most erre nem tudok jobb választ adni.
– Köszönöm a tájékoztatást professzor úr – indult az ajtó felé Károly bácsi – akkor folytatom a „terápiát”. Viszontlátásra – már nyitotta is az ajtót, és már csak kívülről hallotta.
– Viszontlátásra, Károly bácsi.
Barna ágya mellé ülve, tekintete a szekrényen lévő könyvre tévedt. Felemelte a könyvet, és kinyitotta. Elég szétolvasott példány volt, ezért mind a két kezére szükség volt, hogy egybe tartsa.
– Arra gondoltam – fordult Barna felé Károly bácsi – az Én életemet már jól kiveséztem.
Új elfoglaltságot találtam ki. A kezemben lévő könyv állagát tekintve, jó párszor elolvashattad. Most Én felolvasom neked. Ne várj valami komoly művészi teljesítményre, már ami a hangsúlyozást illeti. Nem tudok úgy felolvasni, int egy színész, de a tőlem telhetőt megteszem.
Móricz Zsigmond, Légy jó mindhalálig.
Regény.
Károly bácsi figyelmét lekötötte az olvasás, mind két kezét lefoglalta a majdnem széteső könyv egyben tartása, ezért nem vette észre, hogy a cím felolvasása közben Barna keze összecsukódott mintha meg akart volna fogni valamit. Mivel nem nézett az arcára, azt sem vette észre, hogy a csukott szemhéja alatt megmozdult a szeme, mint amikor az alvó ember szemgolyója álom közben mozog.
Lapozott a könyvben, és olvasni kezdett.
Első fejezet
Igyekezett odafigyelni a hangsúlyozásra is. Hallva saját hangját, elkönyvelte magában, fog ez menni, csak bele kell jönni, hogy hangosan olvasok, – gondolta.
„Hanem azért október közepére odáig érett lelkében az elszántság, hogy lángvörös arccal egyszer mégis bemerészkedett a boltba, s a rábámuló segédnek azt mondta, hogy: „Kérem szépen, a kirakatban láttam egy könyvet, Csokonait, ha még megvolna, tessék szíves megnézni.”
A segéd megkereste, s meg is találta.”
– Kezdem érteni, honnan van a könyvek iránti érdeklődésed és szereteted. Én is szeretek olvasni, de ennyi könyvet akkor sem gyűjtöttem volna össze, amennyi neked van.
Nyilas Misi valahogy olyan, mint Te voltál mikor az intézetben kellett élned. Azért van egy kis különbség, neki még éltek a szülei, és nem volt egyke. Te senkire nem támaszkodhattál, egyedül voltál az intézetben. Gondolom a könyvek sok mindenen átsegítettek. De olvasom tovább, mert így nem érünk a végére idén.
A hét minden napját azzal töltötte, hogy felolvasta a könyvet, közben megbeszélte Barnával az egyes fejezeteket. Levonta a tanulságokat.
– Rossz lehetett az intézetben, Te nem mondhattad, hogy nem akarok debreceni diák lenni. Bármi történt, nem tudtál volna sehova elmenekülni. Ezért maradtak a könyvek, ugye?
„Aztán mezítelenül állott előttük mint Zichy Mihály képében Ádám a sziklán, lobogó hajjal, s hátravetett két karral a szikla szélén, alatta a mélység és a sötétség, s ő isten trónja előtt áll, tisztán és szűz testel, s pipacsok nyíltak a búzában körülötte, s már otthon volt az édesanyja előtt, és ő szegény kisfiú volt újra, és odaborult az édesanyja ölébe, aki azt súgta neki: Légy jó, fiam, légy jó, kisfiam,”
– Mindhalálig, fiacskám – szólalt meg Barna, alig hallhatóan, rekedt hangon.
Károly bácsi ijedtében felugrott a könyv kiesett a kezéből. Azonnal lehajolt a most már tényleg darabokra esett könyvért. Mit fog szólni Barna, tönkre tette a kedvenc könyvét. Felállva kezében a könyvel, Barna arcára nézett. Megremegett a szemhéja, és hirtelen kinyílt. Mereven a plafont nézte, de csak pár pillanatig, mert a hirtelen beáramló fényt nem bírta elviselni. Visszacsukta.
Károly bácsi felocsúdva a meglepetésből, szinte szaladva indult az ajtó felé. Ahogy kilépett az ajtón kiabálni kezdett.
– Felébredt,…Felébredt.
Lihegve érkezett a nővérpulthoz, ahol pechére Piroska nővér volt szolgálatban.
– Károly bácsi, mi történt már megint, hogy így kiabál – pattant fel a pult mögött – már figyelmeztettem egyszer, hogy itt mások pihenésre vágynak. Ki ébredt fel?
– Barna, felébredt – ismételte meg Károly bácsi, most már normál hangerővel, de nem kevésbé izgatottan – kérem, szóljon Seres professzornak, hogy Barna felébredt.
– Na így már értem, – mondta Piroska nővér, már mosolyogva – megyek, szólok Dr. Seresnek. Addig menjen vissza Barnához.
– Megyek – indult az ajtó felé.
Halkan nyitott be az ajtón, félt, hogy mi következik most. Szíve a torkában dobogott. Az ajtón belül megállt, becsukta maga mögött az ajtót. Beljebb nem mert menni, csak onnan nézte mit csinál Barna. Nyitva volt a szeme, csodálkozó tekintettel nézett körbe, tekintete az ajtó környékét kihagyta. A sietve érkező Seres professzor majdnem fellökte Károly bácsit, aki még mindig az ajtóban állt.
– Bocsánat – szólt vissza a professzor – miért áll az ajtóban – kérdezte, de válaszra már nem várt, igyekezett az ágy mellé.
Barna felé fordította tekintetét.
– Hogy érzed magad? – kérdezte Dr. Seres.
– Fáj minden tagom – mondta Barna csodálkozással a szemében – hol vagyok?
Hangja rekedt volt. Szekrénye felé nézett.
– Kaphatnék valami inni? – kérdezte.
Piroska nővér rögtön ott termett, és felvett egy poharat.
– Egyelőre csak vizet – mondta, és töltött a pohárba.
Barna fel akart ülni, de Seres professzor azonnal visszanyomta fekvő helyzetbe.
– Ezzel még várjon egy kicsit, a nővér majd segít inni. Egyszerre csak kevesek.
Annyira el voltak foglalva Barnával, hogy észre sem vették, amikor Károly bácsi kiment a szobából. Senkihez nem szólt, csak lehajtott fejjel elindult hazafelé.
– Kérdezted, hogy hol vagy – fogta meg Seres professzor Barna csuklóját, és órájára pillantva számolni kezdte a pulzusát – kórházban, kicsit bővebben az István kórházban.
– Emlékszel valamire?
– Valami távolról beugrik, – mondta Barna egyre élénkebben figyelve – utolsó emlékem, fekszem a földön, és nagyon ütnek, rúgnak. Akkor azt hittem meghalok, de úgy látom mégsem. Köszönöm doktor úr, gondolom, Önnek köszönhetem, hogy még élek.
– Elsősorban nem nekem – nézett körbe a teremben – hol van Károly bácsi?
– Nem tudom – nézett körül Piroska nővér is – az előbb még itt volt.
Kiszaladt a folyosóra, de már sehol nem látta.
– Biztos elment, nem találom – tért vissza értetlen tekintettel.
– Akit keresünk, – fordult oda Barnához – Károly bácsi, neki köszönheted elsősorban az életét. Ő hívta a rendőrséget, Ő riasztotta el a támadókat. Nagyon súlyos állapotban kerültél ide az osztályra. Majdnem hat órába telt, mire összeraktuk.
Barna megtapogatta az arcát, megnézte kezeit.
– Mikor történt ez?
– Két nap híján két hónapja, – mondta Dr. Seres – azóta kómában voltál. Károly bácsi minden nap itt ült az ágy mellett, és nem hagyta, hogy feladd a küzdelmet. Egyfolytában beszélt hozzád, nem hagyta, hogy lankadjon a figyelmed. Ha jól tudom, közvetlen rokonaid nincsenek, legalább is a rendőrség nem tudott felkutatni senkit, ezért Károly bácsi vállalta az elég megterhelő feladatot.
– Hogy volt enni ideje – nézett az orvosra kíváncsian Barna – neki nincs családja.
– Ahogy nekem mesélte – gondolkozott el Seres professzor – a felesége pár évvel ezelőtt meghalt, a fia, pedig már jóval előtte.
– Tehát egyedül él?
– Igen.
– Hány éves? – kérdezte Barna.
– Nyolcvan fölött van, de szellemileg és fizikailag is nagyon jó állapotban. Ha nem így lenne, nem bírta volna végig csinálni ezt a majdnem két hónapot.
– Én nem kértem tőle – jegyezte meg Barna csípősen.
– Az lehet, de ha nem teszi, amit tett, még nem jöttél volna ki a kómából – nézett kicsit mérgesen Seres professzor Barnára – ezt soha ne felejtsd el.
– Nem felejtem el.
Barna elgondolkodott kicsit, közben a takaró alatt látszott, hogy keze végigtapogatja a felsőtestét.
– Milyen műtéteket hajtottak végre rajtam? – kérdezte Barna kíváncsi tekintettel nézve a professzorra.
– Erről ráérünk még beszélgetni – mondta a professzor meleg, apáskodó hangon – most pihenned kellene. Holnap délelőtt bejövök, és minden kérdésedre válaszolok.
Barna kicsit letörten vette tudomásul, hogy várnia kell holnapig, de közben érezte, hogy majdnem leragad a szeme. Elaludni mégsem akart. Félelem bujkált benn, mi van, ha megint elalszik két hónapra. Mire a gondolat végére jutott már mélyen aludt.
2 hozzászólás
Kedves János!
Tartalmas két fejezet! És végre visszajött Barna a kómából!
De lehet, hogy ő másképp viszonyul majd Károly bácsihoz, mint azt remélni lehetne? Akkor gubanc lesz!
Izgalamas!
Üdvözlettel:
Ylen
Kedves Ylen
Úgy érzem, jól tettem, hogy felhívtam a figyelmedet erre az írásra. Örülök, hogy tetszik.
További jó olvasást.
Üdv: FJ.