30. fejezet
– Az autóddal minden rendben – lépett be Melinda a kórterembe.
– Szia – köszönt rá Barna.
– Szia. Bocs, hogy nem ezzel kezdtem – szabadkozott Melinda – de olyan büszke voltam a feladat végrehajtására, amiben azért Károly bácsinak is jelentős szerepe volt.
– Nem kell bocsánatot kérned – nézett rá szomorú szemekkel Barna – de nagyon nehezen viselem már az itt tartózkodást. Ha bele gondolok, hogy több mint két hónapja itt senyvedek, kiráz a hideg. Szerencse, hogy ennek a java részét alva töltöttem. Különben bediliztem volna.
– Nem tartom szerencsének, hogy kómában voltál – nézett rá Melinda megértő szerelmes tekintettel – addig Én éreztem úgy, hogy ha ez még sokáig tart beleőrülök.
– Ne haragudj, önző vagyok, – szabadkozott Barna – meséld, mit sikerült intéznetek a tragaccsal?
– Nem vagy önző, és tényleg sajnálom, hogy egész délelőtt egyedül hagytunk – simogatta meg Barna kezét Melinda – Károly bácsi még most is a szobádon dolgozik. Pedig szívesebben ülne itt melletted. A tragacsról, meg annyit, hogy nem is tragacs.
– Az lehet, mert külsőre egész jól néz ki, de volt, problémám vele, nem is kevés.
– Korához képest, jó állapotban van – mondta Melinda – és ezt a szerelő mondja, nem Én.
– Tudod, az a baj – nézett Melindára őszinte tekintettel – az autókhoz nem nagyon értek. Műszaki végzettségem ellenére az autók valahogy kimaradtak az érdeklődési körömből. Nem kértem hozzáértő segítséget, amikor megvettem, ezért én is az alapján döntöttem, hogy milyen jól néz ki. Csak mikor elkezdtem használni akkor tudatosodott bennem, hogy a külcsín mellett, nem elhanyagolható a belbecs sem. Legalább is így szokták mondani.
– Vitatkozom veled – erősködött Melinda – nincs semmi gond ezzel az autóval. Csak egy olyan hozzáértő ember kell mellé, mint Károly bácsi.
– Mitől olyan nagy ember Ő?
– Attól, hogy nagyon ért az autókhoz, legalább is Én így érzem. Amikor elmentünk a kocsidért, már a szatyrában ott volt a bika kábel. Ő így nevezte.
– Valószínű, azért mert mondtam neki, hogy az akku gyengélkedik.
– Kinyitotta a motorháztetőt, mivel nem indult. Rácsatlakoztatta a kábeleket. Irányított, hogy hova álljak az Én autómmal. Összekötötte a két autót a bika kábellel, és már tudtuk is indítani.
– Nehezen indult – kérdezte Barna némi aggodalommal a szemében.
– Nem – nyugtatta meg Melinda – meglepődtem, hogy milyen könnyen. Utána levette a kábeleket, és kérte, álljak valahova félre egy parkolóba és zárjam be az autómat. Mikor visszaértem, Ő már benn ült a kocsidban, a vezető melletti ülésen. Intett, hogy üljek a volánhoz. Mutatta az utat a szerelőhöz. Tettek bele új akkumulátort, átnézte a szerelő, és azt mondta nyugodtan haza mehetünk vele. Beálltam Károly bácsinak fenntartott parkolóba, és ott hagytam. Rohantam hozzád a jó hírrel. Azt hittem örülni fogysz.
– Köszönöm, örülök is neki, de nagyon egyedül voltam. Nincs nekem senkim, és nagyon hiányoztatok. Még Károly bácsi is.
Barna tekintetét Melindára emelte, és elgondolkozva kérdezte, elszakadva az autó témától.
– Mit kell ennyit dolgozni egy szobán?
– Majd meglátod – válaszolt Melinda titokzatosan – nem akarom elrontani a meglepetést, de elhiheted, mindent megtesz, hogy tényleg meglepetés legyen.
– Egyre jobban várom.
– Még két nap és meglátod, – vigasztalta Melinda.
– Valahogy csak kibírom – fogadkozott Barna, és Melinda szemébe próbált nézni, de meglepődött, mert nem látta a szemét. A cipője orrát tanulmányozta, és látszott már semmit sem hall abból, amit mond. – hova kalandoznak a gondolataid? – kérdezte, és közben kicsit megszorította a kezét.
Erre Melinda felemelte tekintetét, és szomorú szemekkel nézett Barnára.
– Ne haragudj a múltkoriért.
– Miről beszélsz?
– Ha jól emlékszem – sütötte le ismét a szemét Melinda – majdnem megerőszakoltalak.
– Ha tényleg megteszed – húzta magához, és megölelte – akkor sem haragudnék rád.
– Akkor miért utasítottál vissza?
– Nem utasítottalak vissza, csak miattad nem akartam, akkor, és ott.
– Ezt elfogadtam, de akkor sem értettem.
– Elmagyarázom. A nőnek élete egyik legnagyobb eseménye, ha elveszti a szüzességét. Erre emlékezni fog, még nagymama korában is. Ha elmeséled unokáidnak, hogy a nagy esemény egy kórházi ágyon történt, rettegve attól, hogy bekopog valaki, mit szólnak majd hozzá.
– Nem tudom – nézett Melinda szerelmesen Barnára – de akkor nagyon akartam. Azóta átgondoltam, és szégyellem magam.
– Nincs mit szégyellned.
– Lehet, de ha rágondolok, csomóba rándul a gyomrom, egyre jobban félek, attól, ami akkor természetesnek tűnt.
– Lesz újabb alkalom, amikor megint természetes lesz, hogy megteszed.
– Megígéred? – kérdezte Melinda már felszabadultan.
– Igen, és még azt is, hogy nem kell sokáig várnod.
– Köszönöm, – bújt Barnához Melinda – köszönöm, hogy ilyen megértő vagy.
Így maradtak összeölelkezve, és nem számolták a másodperceket, perceket, csak örültek egymásnak. Melinda épen odahajolt Barnához, hogy megcsókolja, amikor kopogtak. Barna nem zavartatta magát, örömmel fogadta Melinda csókját, és csak utána szólt, hogy szabad.
Károly bácsi lépett be az ajtón nagy kosárral a kezében.
– Maga meg mit cipel – kérdezet Bana.
– Azt hittem örülsz egy kis házi készítésű ebédnek.
– Ebéd? – nézett Barna kíváncsi tekintettel – annak mindig örülök, főleg ha házi koszt.
– A kórházi ebédedet lemondtam, remélem nem haragszol.
– De haragszom – nevetett Barna – félre tettem volna, abból akartam tartalékot képezni szűkösebb időkre.
– Közeljövőben ilyesmire nem lesz szükséged, ha rám bízod magad. Nem akarok tolakodó lenni, de szívesen gondoskodom rólad.
– Arra nem is gondolsz, – szólt közbe Melinda, színlelt haraggal – hogy erre vannak más jelentkezők is?
– Nem állt szándékomban, – ölelte mag Károly bácsi – hogy kitúrjalak Barna kegyeiből.
– Reméltem is – nyomott egy csókot Károly bácsi mosolygó arcára Melinda.
– Gyanítottam, hogy Te is itt vagy ezért úgy pakoltam, hogy elég legyen mindenkinek.
– Mi a menü – kezdet bontani a kosarat Barna.
– Töltött oldalas – sorolta a menüt Károly bácsi – majonézes krumpli salátával.
– Csodálatos – örvendezett Melinda – már Én is megéheztem, de nem reméltem ilyen kiszolgálást.
– Vegyétek úgy, hogy ez egy piknik – nézett boldogan „unokáira” Károly bácsi – de a kórházi takarót azért nem terítjük a padlóra, jó lesz itt az ágy szélén.
– Tökéletes – örvendezett Barna.
Károly bácsi megkapta a kórterem még mindig egyetlen székét, Melinda az ágyon foglalt helyet a lehető legközelebb Barnához, aki mint tulajdonos elkezdte kiosztani az ebédet. Ilyen boldognak még soha nem érezte magát.
– Nagyon várom, már, hogy végre otthon lehessek – mondta, és beleharapott a töltött oldalasba – nem is tudtam, hogy az oldalast meg lehet tölteni. Még soha nem ettem ilyet.
– Én sem – nézett Melinda Károly bácsira, mint aki, most rögtön szeretné a receptet – egyszer megtanítasz rá.
– Ha ízlik nektek, akkor igen – nézett Károly bácsi szeretettel a két fiatalra – és mindenre, amit meg akartok tőlem tanulni.
– Mind a ketten nagyon sok évet jártunk iskolába – nézett Barna először Melindára, mintha engedélyt kérne a folytatásra, majd Károly bácsira – de úgy érzem ezek az iskolák nem alkalmasak arra, hogy az életet megtanuljuk. Egy ilyen sokat élt, és tapasztalt ember tanításaira, még szükségünk lehet. És nem csak a receptek terén.
– Mint mondtam, mindent megtanítok, amit tudok, akár a főzés, akár az élet területén.
– Egem első sorban az érdekel, amit Barnának meséltél, amíg kómában volt, – kapcsolódott be Melinda – remélem nekem is elmeséled.
– Már Barna is kérte, hogy kezdjem elölről, hogy ki tudja válogatni mire emlékszik és mire nem.
– Van egy jó ötletem – lelkesedett Barna – amikor haza vittetek, beköltözöm az új szobámba, utána összeülünk a közös nappaliban, és mesélő esteket tarunk. Ránk fér az ismerkedés.
– Mi van, ha nem tetszi a szoba?
– Egyre jobban tetszik – jelentette ki Barna.
– Még nem is láttad – csodálkozott Károly bácsi.
– Egy ilyen jó társaságból nem akarok kimaradni – fogta meg Melinda, és Károly bácsi kezét egyszerre – és egy szoba nem lehet akadály.
– Örülünk, azt hiszem, mondhatom így – nézett Károly bácsira Melinda – tényleg jó társaságod akarunk lenni. Én meg még annál is több, ha engeded.
– Gyerekek, ugye nem haragszotok, ha így mondom – nézett rájuk könnyes szemmel Károly bácsi – most tényleg úgy érzem, hogy lett két unokám. Két hónappal ezelőtt ezt el sem tudtam volna képzelni. Igazad van, Barna bátorság kell az élethez.
– Nagyon bátor volt, amikor megmentette az életemet, és vegye úgy, hogy ez a jutalma.
– Barna.
– Igen – nézett Károly bácsira, mert nagyon komolynak látta.
– Kérhetek még valamit?
– Tőlem? Bármit?
– Csak egy apróság, – kezdte Károly bácsi – manapság, minden unoka tegezi nagyapját. Melindával tegeződünk amióta megismertük egymást, szeretném, ha te is tegeznél.
– Nem lesz egyszerű – mondta Barna nagyon őszintén – Én ilyen idős embert, főleg aki iránt ekkora tiszteletet érzek, még nem tegeztem soha.
– A tisztelet megadása, nem azon múlik, hogy tegezel, vagy nem. Ezt már Melindának is mondtam.
– Ebben igaza van, de térjünk erre vissza akkor, amikor már kint leszek innen. Addig megpróbálom átállítani az agyamat. Ebben a tekintetben elég gátlásos vagyok. Eddig nem voltak közeli hozzátartozóim. Örülök, hogy ezek szerint most már vannak.
– Tévedsz – szólt közbe Melinda – csak egy közeli hozzátartozód lesz ezzel.
– Miért, – nézett csodálkozva Barna.
– Én csak akkor leszek közeli hozzád tartozó, ha feleségül veszel.
– Ezt vehetem férjkérésnek?
– Nem veheted semminek, csak a tényeket mondtam el.
– Miért? Nem jössz hozzám?
– Egyelőre meg sem kértél, – nézett kihívóan Barnára Melinda – ha megkérsz, akkor is gondolkodási időt kérnék.
– Miért? Nem szeretsz?
– Én? Dehogy nem. Szeretlek. De nehogy azt hidd, hogy olyan könnyen kapható vagyok bármire.
– Ennek örülök, – mondta Barna.
– Minek – nézett csodálkozva Melinda.
– Annak, hogy magasan van a léc. Igyekszem átugrani, és ha valaki, még rajtam kívül a léc közelébe kerül, akkor elgáncsolom.
– Remélem, hogy mindig ilyen elszánt maradsz.
– Bennem bízhatsz.
– Szeretem hallgatni, ahogy évődtök egymással – szólt közbe Károly bácsi – de lassan meg kellene beszélnünk, hogy mikor jössz haza.
– Seres professzorral úgy beszéltük meg, hogy holnap után megkapom a zárójelentést, és utána mehetek.
– Holnap után? – gondolkodott hangosan Károly bácsi – az szombat, akkor miért nem jöhetsz, már holnap, pénteken?
– Azt mondta a professzor, hogy előbb nem lesz ideje lekörmölni a zárójelentésemet.
– Akkor várunk szombatig – nyugtázta Melinda – úgy is ráérek, majd reggel érted megyek, ha neked is megfelel Károly bácsi.
– Én úgy gondoltam, ezt ti ketten meg tudjátok oldani. Nem kellek én ehhez.
– De, hát miért – nézett csodálkozva Melinda – nem lenne fáradtság, autóval hozlak, és viszlek.
– Ezt gondoltam – mondta Károly bácsi – de ha elintézitek ketten, akkor én ünnepi ebéddel várlak benneteket. Ha nem értek haza ebédre, akkor meg vacsorára megesszük.
– Az nagyon jó lesz – szólt közbe Barna – eddig mindig ízlett, amit főzött, és rájöttem, hogy szeretem a házi kosztot.
– Van valami, – kérdezte Károly bácsi – amit szívesen ennél ünnepi ebédnek. Vagy vacsorának – tette hozzá Károly bácsi.
– Kicsi voltam, – gondolkodott el Barna – de emlékszem, anyukám nagyon finom sült oldalast tudott készíteni. Most is, ahogy beszélek, róla a számban érzem az ízét. Nem hiszem, hogy sok fajta fűszer volt rajta, de a méz íze, kiérződött belőle. Különböző köretekkel tálalta, de bennem csak a hús íze maradt meg.
– A mézes sült oldalast én is nagyon szeretem – csatlakozott Melinda.
– Akkor ebben maradtunk – szögezte le Károly bácsi – én egy kicsit bonyolultabb ételre gondoltam, de ha ezt kéritek, akkor ez lesz. A köreten majd kicsit elgondolkodom, hogy legyen valami meglepetés is. A levesekkel, hogy állsz, azt ne főzzek?
– Szeretem a leveseket is – nézett Barna Károly bácsira – de az sem egy ünnepi leves, amit nagyon szerettem, ha anyukám főzte.
– Mi volt az? – kérdezte kíváncsi tekintettel Károly bácsi.
– Zöldborsó leves – jelentette ki Barna kicsit szégyenkezve.
– Azt én is nagyon szeretem – szólalt meg Melinda ismét – főleg, ha belefő egy pár csirkeláb, vagy esetleg szárny.
– Akkor a menü összeállítva, mit szólsz, ha szárny lesz a levesben? – kérdezte Károly bácsi Barnától.
– Nekem nagyon megfelel – mondta Barna – és szerintem, az ebéd nem attól ünnepi, hogy szárított mannát eszünk, hanem attól, hogy milyen alkalomból esszük, és milyen társaságban.