Felfeslett a valóság vászna

Cérnaszálak lobognak a szélben. Vadul tekeregnek ide-oda. Feketék, akár ez a furcsa árnyékvilág, amely felé zuhanok. Igen, zuhanok. Görnyedt hátam recsegve feszül a penészes levegőnek. Hajam az arcomban, karjaim és lábaim tehetetlenül siklanak satnya testem után. Rom vagyok. Ha majd földet érek, talán darabjaimra is hullok. Ki tudja, mi vár odalent… Elfeledett lelkek romjai. Törött álmok homályos cserepei, szétgurult remények törmeléke, megfakult vágyak rongyai.
Fekete szálak százait tépi a szél az arcom előtt. Ujjakként tekerednek körém, némelyik beletúr a hajamba. Egy pillanatra feleszmélek, felpillantok; szememmel a cérnák eredetét kutatom. Magasan fölöttem egy óriási vászon darab lebeg, úszik a levegőben. A vászonból fák nőnek ki. Igen, ezek fák. Felismerem őket, még így is, hogy színtelennek látom a világot. Lágyan lengedeznek a szélben. Egyik-másik virágzik. Tavasz lehet odafönn. Emberek. Emberek hullámzó árnyéka szűrődik át az anyag szálai között. Jönnek, mennek, összefonódnak, majd újra szétbomlanak.
A vászon egyik sarka dühödten integet felém. Végre meglátom: onnan származnak a cérnák. Felfeslett. Felfeslett a valóság vászna. Elszakadt a cérna…
Hirtelen megragadom az egyik cérnát. Magam sem tudom, miért. Talán vissza akarok mászni rajta? Fel a vászonra? Nem. Azt nem. Akkor miért? Mit csinálok? Mit akarok én? Ki vagyok? Már nem tudom. Csak lobogok a szélben a cérnaszál végén. Ketyegést hallok. Egyre hangosabb. Tikk, takk, tikk, takk, tikk… Egy hatalmas óra számlapja folyik lefelé mellettem. Számai lassan összekuszálódnak, egymásba folynak, a mutatók céltalanul járnak körbe-körbe, mint eltévedt utasok a pályaudvar csarnokában. Végül egy apró kattanás kíséretében, leválnak a számlapról és pörögve, bukfencezve a mélybe vetik magukat, akár két reményvesztett, akik úgy érzik, ez a legjobb, amit tehetnek. A ketyegés ritmustalan kattogásba csap át, míg végleg el nem hal. Késő. Mihez is…? Nem jut eszembe.
Csak lobogok a cérnaszál végén. Mit csinálok? Mit akarok? Ki vagyok? Nem tudom. Rom vagyok.

Könnyekben úszó, néma bál,
csendet lopó sóhajtás,
időt repeszt a várakozás.
Szél szaggatta, fekete cérnaszál
Lobog, cibál…
Kongó téboly szaggatja elmém,
Elemészt…
Felfeslett a Valóság vászna,
Ajtón dörömböl a Halál.