Feltámadás

Feltámadás

Gyönyörködött az asszony képében. A szája sarkában bujkáló mosolyban, a szeméből áradó időtlen derűben. A vállán megbújó szőke gyerekfej, mintha anyja kicsinyített mása lenne.
A fiú azóta férfi lett, az asszony fiatal maradt. Megőrizte ifjúságát a fénykép. Kétszer tíz év. Tíz vele, tíz nélküle. Az első tíz úgy belemarta magát az életébe, hogy a második is vele telt.
Próbálkozott felejteni, más nővel pótolni a pótolhatatlant. A vörös asszony vad tüzét eloltotta az a gyengéd mosoly. A szőkét elüldözte a lelkében visszhangzó búgó kacagás. Amikor a barnát ölelte, rájött, hogy csak a haj színe azonos, tulajdonosából hiányzik a másik derűje. Amikor a hajak színekből kifogyott, egy bíborvörösért nyúlt. Azt hitte, a vér-sűrű bor elveszi józanságát, álmai asszonynélküliek, színesek lesznek. Tévedett. Az éjszaka fekete volt, rémárnyak lengték körül, és üvöltött agyában a ki nem mondott szó: hiányzol. Keserű ízzel a szájában másnap újra próbálkozott. Majd ma, ma biztosan elfelejtelek – gondolta, de álma fehér lett, mint a koporsó leple, mint a benne fekvő asszony arca. A következő éjszaka sem hozott enyhülést. Ölelni vágyó karja a semmibe markolt, feltörő zokogását elnyelte a szürkeség. Este apró kéz simult a markába. A gyerek szeméből az asszonya nézte, mintha ő súgta volna: apa, túléljük. Nem nyúlt azóta a pohár után. Ha férfivágyak kínozták, céltalan gyaloglásba kezdett, megismerte az éjszakai várost, barátja lett a nesztelen, sötét park. Csak a fák látták, hogyan öleli át az öreg platán derekát, zokogja el neki: nincs, nincs, nincs.
Anyja vonásait letette a gyermek. Férfias zavarral kérdezte apját, jöhet-e az a lány? Ő megvárta, míg lelkében igen mond az asszony, és megértőn bólintott. Aztán azért fohászkodott, hogy fia is találja meg az igazit, a neki szántat, a felejthetetlent.
Gyönyörködött az asszony képében, és olvasta újra a fejfára vésett üzenetet: nincs halál, csak őszinte szeretet.