Félúton

Akkoriban pár hétig busszal jártam Pestre. Tanyán laktunk, három-négy kilométerre a buszmegállótól. Öregecske Ladámmal mentem be a falu fehérebbik részéig, onnan már gyalogoltam. Sok volt a roma, észnél kellett lenni. Faluhelyen nem annyira könnyen nyúlnak a kocsikhoz, de ott bujkált bennem a félsz. Ha ellopják, vagy szétverik, járhatok gyalog. Emlékszem, esténként, amikor megjöttem, sokszor remegett a gyomrom, vajon mi vár rám: kocsi vagy egy hosszú séta.
Ködös, zord novemberi reggelek voltak. Rátartással indultam mindig, mert az orosz csoda nem volt egy ugrómókus. Kellett egy kis idő, míg összeszedte magát. Ha olyanja volt, pöcc-röff indított, ha nem, szuszogott pár percig. Így gyakran maradt nyugodt tíz-tizenöt percem a buszmegállóban. Na és persze a buszmenetrend is sofőrfüggő vidéken. Az ideges sofőrök az első megállókban belehúztak, később negyvennel lődörögtek, hogy tartsák a menetidőt. Érdemes volt midig időben ott lenni.
Általában nagy tömeg verődött össze. Ez volt a tisztviselőjárat, de ezt a buszt lepték el a diákok is.
Remek gimnáziuma és néhány ipari sulija is volt a kis mezővárosnak. Meg is telt mindig álmos szemű diákokkal a megálló. A munkába menő felnőttek fásultan toporogtak, az etnikai rész harsogott egymás közt, és a kamaszok is feléledtek akkorra. Minden nap kihívást jelentett számukra, tombolt bennük az élet. A srácok nagyképűen húzódtak össze: meccsekről, verdákról dumáltak. Persze csak félszívvel, mert a szemük sarkából mindig a csajszikat lesték. Azok pedig tudván, hogy közönségnek játszanak, tették magukat. Trillázva kacagtak, hátrarázták hajukat, miközben feszültek a mellek, csábosan ringtak a csípők. Magyarán: ment az örök játék. Látszott rajtuk, hogy élvezik az életet. Jólöltözöttek és ápoltak voltak, persze csak amolyan vidéki módon. Tudták, hogy bimbódzó nőiességük pótolja sutácska sminkjüket, és bíztak dezodoruk fedőrétegében. Ruhájukon is látszott, hogy faluhelyen azért nem olyan merev a divat. Egyikük lazára vette a figurát, mert teltebb volt az átlagnál, a másik bedobta a nagyvárosi díva-stílust és csili-vili cuccban hozta magát. Összeszokott társaságnak tűntek. Lehet, hogy nem egy suliba jártak, de ismerték egymást. Szomszédok, falubeliek, fiatalok; összetartoztak. Tudták, honnan jönnek és hová tartanak. Befejezik a sulit, levadásznak egy rendes srácot, gyerekük lesz és egyszer majd saját házuk. Szinte előre megírták életük könyvét.
Volt ott egy lány. Mindig egyedül állt, a többiektől távol. Olyan tizenöt-tizenhat éves lehetett. Gyerekesen fésült, hátközépig érő csigás, fekete hajú. Ruhája nem vallott gazdag szülőkre: szolid volt, enyhén kopott, de csikorgósan tiszta. Érződött rajta a rengeteg mosás. Vékonyka, de már nőies tini. Egzotikusan barna arca a klasszikus szépségeket idézte. Mindig merevnek tűnt, nem vihogott, nem kellette magát, ahogy az a korosztályánál megszokott és a fiúk felé sem pillantott soha. Álmodozva, magányosan állt. Rendes, jól nevelt gyereknek látszott, amolyan jótanuló típusnak. Gimnazista lehetett, diákos hátizsákjában kirajzolódtak a könyvek, és mindig a sulinál szállt le.
Rendellenesnek tűnt ebben a kedélyes közegben a magánya. A fiatalokon kívül a felnőttek is laza csoportot alkottak, bár általában nem beszéltek sokat. Egy biccentéssel vagy halk dünnyögéssel jelezték: látlak ugyan, de még korán van. A romák kissé elhúzódva ugratták egymást, de ők is együtt voltak.
A lány azonban szemlátomást nem tartozott sehová. Saját útja volt, melyen kevesen járnak.
Amikor megjött a busz, és a tömeg – élükön a túlzottan is élelmes romákkal – kedélyes közelharcban elfoglalta a helyeket, Ő szelíden kivárta a sorát.
Sohasem ült le.
Magány vette körül a tömeg közepén is, és az ablakon át nézte a tájat.
Hosszú évek óta nagyon sokszor láthatta… mégis csak a tájat nézte.

Cigány volt… világok közt félúton.