Ahogy öregedett, egyre inkább kerülte a fényt. Világéletében büszke volt hibátlan arcbőrére, formás alakjára. Mióta megjelentek rajta az első ráncok, a fényképeken igyekezett mindig a háttérben maradni, kinn a szabadban pedig árnyékba húzódni.
− Lonci, drágám! Gyere ide mellém, a napra! Jót tesz az öreg csontjainknak – hívta a férje, aki a kerti padon ülve nyújtóztatta jólesően a tagjait.
Az „öreg” szó hallatán Ilona keserűen elhúzta a száját. A késő nyári nap épp lemenni készült, ilyenkor a levegőnek megmagyarázhatatlan, kesernyés illata van. Az asszony is érezte ezt a hervadásszagot, kicsit megborzongott, ahogy a nagy cseresznyefa árnyékában feküdt a nyugágyban. Nem válaszolt a férjének. Mit is mondhatna? Hogy már csak az egybe részes fürdőruháját merte fölvenni? Hogy látta a tükörben, a bikini-korszaknak számára egyszer ’s mindenkorra vége? Meg hogy milyen igazságtalan a természet! A férfiakon jóval később látszik meg a kor. Gáborral, a férjével egyidősek, ő mégis jóval öregebbnek látszik. Pedig a férje nem sokat foglalkozik a külsejével. Nem diétázik, nem keni az arcát mindenféle drága, márkás krémmel, nem festeti a haját. Úszni is kedvtelésből jár, nem a fogyókúra miatt. Ő meg, aki mindent megtesz, hogy megőrizzen valamit fiatalkori szépségéből, úgy néz ki mellette, mintha az idősebb nővére lenne. Főleg fényképeken látni arcán a kétségbeejtő ráncokat. A minap a kozmetikusát, aki egyben a legjobb barátnője is, kérte, hogy csináljon már valamit ezekkel a rút barázdákkal. Mit felelt erre?
− Ilonkám, én kozmetikus vagyok, nem varázsló – és nevetett, őneki meg sírni lett volna kedve.
− Mi a baj, szívem? Nem fázol ott az árnyékban? Már hűvösödik a levegő – szólította meg ismét a férje.
„Szívem” meg „drágám”− kesergett tovább az asszony. – Vajon mennyire őszintén gondolja, hogy így szólít? Szeret még egyáltalán, vagy csak a megszokás mondatja vele ezeket a hízelgő szavakat? De mit is szerethetne már rajtam? Huszonöt évnyi házasság után a megereszkedett mellemet, a petyhüdt karomat, a ráncaimat? Látom, hogy megnézi az utcán, a jó alakú nőket, a karcsú, formás lábakat. Lehet, hogy van is valakije. Miért ne lenne. Ők már nem igazi család. A lányuk felnőtt, az ország másik végébe ment férjhez, jó, ha ünnepekkor haza tud látogatni. A férjét ez sem szomorította el különösebben. Vidám, jó kedélyű, kiegyensúlyozott. Egészen biztos, hogy van valakije. Ha elválnának, megnősülne, elvenne egy fiatalabbat. Hiszen még mindig elég jóképű azzal a nap barnította bőrével, alig őszülő hajával. Magának is váratlan volt, ahogy megszólalt.
− Te, Gábor! Nem akarsz elválni tőlem? – ahogy kimondta, akkor szembesült a kérdése súlyával. Az utolsó szavak már kissé elfulladva buktak ki a torkán.
A férfi meglepődve állt fel a padról, és odament a fa árnyékába húzódott feleségéhez, akinek akkorra már megindultak a könnyei is.
− Ilonka, mi a baj, hogy jut ilyen az eszedbe? Miért akarnék elválni tőled?
− Mert… mert én már megváltoztam… megöregedtem, nincs rajtam semmi szeretni való…
− De hiszen te így is te vagy, az, akit megszerettem, és akit most is szeretek – mondta a férfi, és átölelte az asszonyt, hadd keseregje ki a vállán azt a nagy-nagy bánatát.
10 hozzászólás
Boldogasszony vagy szépasszony (Móricz után), de mi van akkor, ha se nem szép, se nem boldog? Persze a Móricz által alkotott fogalmak nem illenek ide (ez itt most csak játék a szavakkal), nekem mégis ez ugrott be.
Nagyon elgondolkodtató írás; egy szelet a női lélek rejtelmeiből.
Számomra az is érdekes ebben a szituációban (s ez mondhatni általános), hogy bár a nő azt hiszi, a külsőségek veszélyeztetik a kapcsolatát, valójában az ő belső, fortyogó válsága árnyékolja be azt. Kiváló recept, hogy a nő elmarja maga mellől a férfit. Bár itt most nagyon megértő, együttérző volt a férj, azért nagyon sokszor ez sajnos nem így van. Amikor egy nő belső vívódásai paranoiába csapnak át, az képes mindent lángba borítani.
Nagyon röviden: az a baj nem is létezik, amit ő gyanít, de gyanakvásával képes előidézni.
Mindez szigorúan saját szubjektív gondolat. El- és továbbgondolkodtatott az írásod, kedves Kati.
Laca ⚘
Érdekes megfigyelni, hogy élik meg a nők az öregedést. Persze, nem csak kívülről látom, én is átéltem/élem, bár számomra nem volt olyan tragikus, sok minden más elvonta róla a figyelmem. Azok szenvednek igazán, akik a "külsejükkel" igyekeznek kapcsolatot teremteni másokkal, a párjukat is a kinézetükkel akarják meghódítani és megtartani. Aztán oda jutnak, hogy magukat is meg a velük együtt élőket is kínozzák, és sok esetben magukra maradnak.
Az öregség egyébként nem jó, nem szép, de ez is része az életnek.
Köszönöm, hogy elgondolkodtatónak találtad a novellát.
Szeretettel: Kati
Szia Kati! Nagyon jó! Üdv: én
Szia Bödön! Örülök, hogy tetszett. Üdv: Kati
csak mondom neked, Kedves "Szil", kedves asszonyaink sose öregednek meg!
mindig fiataloknak látjuk Őket!
szeretettel: Frigyes
Szia túlparti!
Bár így lenne!
Szeretettel: Kati
Kedves Kati!
Az öregedést, az idő múlásást sokunknak nehéz elfogadni. (én is ezt a tábort gyarapítom) A megváltozott arc ránsokkal, a test petyhüdése…Az igazi társ, azonban így szeret minket, így fogad el. Szép történetet írtál. üdv hundido
Kedves hundido!
Szerintem is így van. Mindenkit bánt, ha elveszti a fiatalkori üdeségét, csinos alakját. Ilyenkor derül ki, hogy egy kapcsolat mennyire erős két ember között.
Köszönöm, hogy elolvastad. Üdv: Kati
Kedves Kati!
Egy idő után csereben hagy a testünk, amit azért nehéz feldolgozni, mert belül még mindig fiatalnak érezzük magunkat.
A legtöbb nőnek vannak ilyen hangulatai, mint Loncinak, csak nem teszik fel a kérdést a férjüknek, mert erre nincsen jó válasz. Nem hazudhatja azt a férj, hogy nem öregedett meg, de az sem szerencsés, ha helyesel, hogy igen, öreg vagy… 😉
Judit
Kedves Judit!
Valóban ostoba kérdés, de a nagyon hiú asszonyok azért felteszik néha. Már csak azért is, mert azt hiszik, a szépségük elmúltával, mint ember is kevesebbet érnek.
Köszönöm, hogy elolvastad.
Kati