Az embereknek valahogy nem kenyerük hinni. Az anyák némelyike például sohasem hiszi el azt, sőt kikéri magának, mint holmi abszurdumot, valami szemen szedett képtelenséget, hogy a menye valóban szeretheti az ő fiát. Nem is a "jobban" meg a "közelebb" a kérdés, hanem az "egyáltalán". De a sors aznap valamiért melléd állt; oly' módon szolgáltatott neked legszentebb igazolást, hogy tiszta eredőjét minden eretnek belássa.
A véletlen találkozások kereszteződéséhez értünk akkor. Te az én anyámmal futottál össze a bevásárló körutad során, engem egy kedves ismerős vitt hazafelé (mert nekünk még nem volt autónk – arról majd később – na, ne nevess előre!). Szóval miközben beszélgettetek, és zajlott az asszonyi diplomácia, egyszer csak leintetted anyámat: – "várj!" Ő megtorpant: – "mire?" Te csak intetted, és (ezt ő mesélte), már mosolyogtál: – "csak várj!" Majd megfordultál, teljes hátraarccal, s mindentudó, nyugodt tekinteteddel néztél az útkanyar felé.
Így történt.
Vajon ki mondta azt az ismerősömnek, akinek egyébként sosem vitt arra az útja, hogy épp ott forduljon be és ott keressen helyet a félrehúzódásra, éppen ott, ahol te álltál, anyám pedig dermedten cövekelt? S vajon én miért nem lepődtem meg azon, hogy bárhová pottyanok is le, te ott kitárt karokkal jössz felém? Ez a tisztaság hiányzik. Te minden zajból ki tudtad szűrni létezésem apró hangjait. Most egyedül, a harsogó világ süket lármájában nem érezhetek mást, mint azt, hogy én akkor és ott voltam, de itt és most már nem vagyok. Nem vagyok semmi és nem vagyok sehol. Mert nincs senki, aki megtorpanna és megfordulva várna engem a semmiből. Maradok hát a semmiben. Már csak emlékeimen át létezem; aznap melléd állt a sors. (És aznap kezdett tőled félni az anyám. 😊)
7 hozzászólás
De jó volt olvasni ezt is, kedves Laca!
Várom a folytatást…
…mint valami levél…
Őszi lélekbe hulló levelek – köszönöm!
Szeretettel: gleam
Kedves Laci!
Szetetem írásaid tisztaságát.
Úgy gondolom, hogy ez több részes történetnek ígérgezik, és ennek örülök.
Üdvözletem!
Kedves Laca!
Igen, a fotók mesélnek, az emlékeink sem mindig fakulnak… olykor megmaradnak, talán azért, hogy ne érezzük magunkat egyedül. Történeteid sokat mesélnek el, arról a bizonyos kapcsolatról. Megható, olvasni is, de örömmel tettem.
Szeretettel,
Ida
Kedves Laca!
Az ember legszebb, legtisztább érzéseit és vágyait tudod megfogalmazni. Így, kevesebb szóval, körülírással még jobban hat.
Szeretettel: Kati
Kedves GLEAM ⚘, SZABOLCS 😊, IDA ⚘ és KATI ⚘!
Nagyon köszönöm megtisztelő figyelmeteket, észrevételeiteket. Örömmel láttalak titeket, kedves soraitok sokat jelentenek számomra.
Sokfélét írok, sokféle stílusban (de mindig ugyanoda lyukadok ki?), örülök, hogy ez a forma is tetszésetekre szolgál. Ezért már megérte.
Köszönöm mindenkinek az olvasást és a buzdító visszajelzéseket.
Laca
Szia Laca! 🙂
Szeretem nézegetni beszédes képeidet; bennem is gondolatok indulnak, mert én is szoktam hasonló módon fotókat nézegetni, csak nem írtam le.
Tetszik, ahogy kiteríted a gondolattérképed, szinte magam előtt látlak: emlékezés közben mosolyogsz, ráncolod a homlokod, csóválod a fejed, felhúzod a szemöldököd, tűnődsz.
Aztán mindez szertefoszlik, egy gondterhelt arc jelenik meg, olyan ember arca, aki egyedül érzi magát a világban annak ellenére, hogy tele van értékekkel.
Jelentem, nem vagy egyedül. 🙂
Szeretettel: Kankalin
Szervusz Kankalin!
Megtisztelő, hogy itt voltál s elidőztél képeim fölött; kedves szavaidat szívből köszönöm.
Amit megosztottál velem, azzal csaknem teljes mértékben egyetértünk, csupán a két utolsó megjegyzésedet vitatnám. De minden szavadat szívből köszönöm; tudom, nem pusztán szavak.
Laca 🙂⚘