Ködösülő szemmel nézte az előtte álló üveget. Hangulatán nem javított az elfogyasztott mennyiség. Sőt. Minél többet ivott, annál sötétebbnek látta a jövőjét. Remegő kézzel töltött. Az aranyló folt egyre nagyobb lett, majd lustán megindult az asztal széle felé. Néma dühvel kapta fel a flaskát. Amikor az üveg szétfröccsent a falon, zokogva hajolt a mocskos asztalra.
Már ezt sem tudom ….. Már ez sem megy – nyüszítette. Úgy érezte, romokban az élete. Kedvesére gondolt. A dús idomú, Tiziano – vörös asszonyra, akivel az utóbbi tíz évben megosztotta érzéseit, ágyát és agyát. És a feleségére, aki már több, mint harminc éve szürkült mellette. Két nő, aki betöltötte életét. Paradicsommadár és kormorán. És a többi nő, aki mozgalmas életének fölbukkanó, és gyorsan elmerülő része volt. Neveket keresett zsibbadó agyában, de hiába kotort bele a múltba, a homály jótékonyan biztosította a diszkréciót. Asztalon matató keze kicsi üvegbe ütközött. Hunyorgó szeme elé emelte a gyógyszeres fiolát. A világoskék tabletták gúnyosan vigyorogtak – és nem segítettek. Vinnyogva felzokogott. Mardosta a kétségbeesés és a szégyen. Még soha nem fordult vele elő, hogy asszony karjában „tétlen” maradt volna. Nem voltak túlzottak a róla szállongó pletykák, hogy figyelmes és fáradhatatlan szerető. Vállrándítással elintézte lelkiismeretével, ha megcsalta feleségét és szeretőjét. Mindig kiélvezte az életet, és az élet adta lehetőségeket. Hát, ennek vége. Vége??? Nem …. Ezt képtelen elfogadni – törtek ki szeméből újra a könnyek. Elméje újra megkínozta az emlékkel, hogyan semmisül meg az orvos személytelen közlése után – férfiéletének ezennel vége. Az az alig érezhető csomó a heréjében megsemmisített mindent, ami fontos volt számára. Megpróbálta elképzelni magát, amint kedvesével illedelmesen beszélget. Olyan képtelen ötletnek tűnt, hogy kínjában felnevetett. Nem, nem a beszélgetés gondolata hozta ki belőle a kaján vihogást, hiszen szoktak ők beszélgetni is. Mikor jóllakottan, egymás ízével eltelve hevertek az ágyon, fecsegtek ők mindenről. Mert az az asszony kihozott belőle mindent – szeretőt, barátot. Ezután már csak barátot?! Az önsajnálat megint eluralkodott rajt, a könnyek marták, égették a torkát, szemét.
Felvette újra az apró fiolát. Lassú, kiszámított mozdulattal tette a szemétbe. Aztán a recept után nyúlt. Holnap kiváltom, – gondolta.
Még soha nem érezte magát ennyire sebezhetőnek, ennyire gyengének. Kérdések gyötörték zsibbadó agyát, egy kérdés különösen: meddig? Még meddig?
6 hozzászólás
Hű, kemény témához nyúltál! Bátran és jól. Már-már megsajnáltam ezt a fickót, bár a nőkhöz való hozzáállása nem nyerte el a rokonszenvemet, sőt!
Hát ez bizony elég gáz lehet…Jól érzékeltetted, mennyire. A tömörség, az expozíció, a stílus árulkodik: a műfaj kiváló művelője vagy!
Szia: én
Szia Matyi!
Sikerült jól megragadnod a kétségek között vergődő férfi lelkiállapotát. Tetszik a befejezés is, a kérdés, ami tovább motoszkál az olvasó agyában.
nem és nem sajnálom a pasit. foglalja el magát valami okosabb dologgal. nemcsak Az van a világon
Ez nem semmi! Nagyon képszerűen írsz és érdekes kérdéssel zárod. Vajon mire gondolhattál…..?
Én se fakadtam sírva olvasás közben. Van erre egy jó magyar közmondás: A korsó addig jár a kútra, amíg eltörik. Nem tudom, pontos-e? Jó az írásod. Nem egyedi eset. Sokan vannak, akik életük értelmét csupán ebben látják.
Kata