Kerítést kellett festenem büntetésből, mert előző nap megint szétszaladt a ménes. Mindenről a fogorvosom tehet!
Időpontra voltam nála hivatalos. Ügyes és bátor voltam! Ez alkalommal nem sírtam el magam, nem hisztiztem, nem kellett az asszisztensnek felpofoznia, a székbe sem kellett lekötözni, hogy a fogorvosom tehesse a dolgát.
Szó szerint otthagytam a fogamat! Megdicsértek, megpaskolták a buksimat, azután vérző szájjal mehettem a rákba. Nem kaptam nyalókát, matricát sem. Ez van, a szépségért szenvedni kell.
Kettő decis, kerek, zöld üveges majrépatronnal akartam nyitni a napot, a zsibbadás utáni másodlagos fájdalmakat megelőzendő. De nem volt kedvem vásárolgatni, hogy feltöltsem a készleteimet. Azzal tompultam, amit találtam otthon.
Hiába fikázzák a boros kólát a nagy tudású borkóstoló, borlötykölő, bornyalogató-borgargalizálók, akik a pincék mélyén játsszák a szakértőt, utána meg sunyiban, kancsószám nyakalják a lőrét, míg seggrészegek nem lesznek. Beindul a dalolászás, az összeölelkezések és a baráti csókok olyan töményen, hogy szinte már szódát kéne locsolni közéjük:
– Drága, édes egy komám, annyira szeretlek! Öncsé’ má’ még egy pohárkával! Nagyon fasza borod van! Mennyi lett az idén?
– Hát… amennyi hordóm van!
Na, pontosan az ilyen alakok véleményére nem adok! Én nem játszom meg magam. Nyíltan felvállalom, hogy a bort kólával, ízesített ásványvízzel iszom, ráadásul önkontroll nélkül, ha úgy adódik, akkor literszám…
Egyik borász haveromtól veszem a cuccot, mert benne megbízom. Mégsem buziskodok a borral, nem szaglászom, nem rizsázom mellé, nem fonom körbe mítoszokkal, semmit nem vélek a zamatában felfedezni! Fél literes korsó: fele bor, fele kóla, aztán hadd szóljon!
De még így sem vagyok képes feltornázni magam a helyi borfogyasztók top-tízes listájára. Pedig ilyen elfogyasztott mennyiség és az időintervallum tükrében már láttam árokparton heverő, hűvösben sziesztázó embereket, akik a kerékpárjukkal takaróztak.
A délelőtt gyorsan eltelt, a zsibbadás elmúlt, én is „megérkeztem”.
Nem volt még elég a jóból, turnéra indultam. Ha borral nyitsz, illik sörrel folytatni, de lehet fordítva is! Ha már úgyis úton vagyok, útba ejtem a fodrászomat.
Letudtam a fodrászt, és a józanságot is. A cipőm egyre gömbölyűbbnek tűnt, a járda pedig egyre keskenyebbnek. Másnap, másnaposan kellett kerítést festenem. Ki a hibás? Naná, hogy a fogorvosom!
A kerítésfestés nem igényel nagyobb felhajtást: festék, ecset, esetleg hígító, és a festendő kerítés. Az összetevők egyike nem volt a birtokomban: a hígító. Ezért gyorsan felhívtam a haveromat, hogy hozzon még pár liter vörösbort, mert tegnap az összes elfogyott. Lefixáltuk a mennyiséget és az időpontot: minél többet, minél hamarabb, addig én elmegyek a festékboltba hígítót venni.
– Neked, miben segíthetek?
– Hígítót szeretnék.
– És… mihez kellene?
A fölösleges és értelmetlen kérdésekkel nincs bajom, amíg nem nekem teszik fel. Ha mégis, akkor szoktam átértékelni a munkahelyi alkalmazott alapvető funkcióit.
Nincsenek különösebb elvárásaim, nem vagyok vásárló-sznob, nem hordok hasi-tasit pocakmagasságban a pólón kívülre csatolva. Nem várom el, hogy körülöttem forogjon a festékbolt. Nem teszek fel idióta kérdéseket, csak azért, hogy a sort feltartsam. Én nem akarok úgy állni a kasszánál, hogy mindenki láthassa: most én következem, és számlát is kérek, ennek következtében evidens, hogy valamit mutyizok, fusizok. Az is megeshet, hogy a főnökömnek veszek ezt-azt, az ő cége nevére, csak eljátszom, hogy az enyém…
Én egy normális vevő vagyok, csak rohadtul másnapos. És nem vagyok most nyitott feldolgozni mások fölösleges kérdéseit. A kiszolgálócsaj kérdésének kábé annyi értelme volt, mint felszpojlerezni és leültetni egy agyonhasznált, tizenéves Suzukit.
Nem is álltam meg szó nélkül:
– Tudod, amikor a spiccen voltam, simán berendeltem egy kis kokót és egy-két rüfkét az éjszakából! Néhány fegyvert is tartottam otthon, de csak a paranoiám miatt. A kivilágított úszómedencém a kecóm barlangra emlékeztető alsó szintjén, a szilikon mellű lányok, a legdrágább pezsgők, monokinik, és az a rengeteg fehér hó… Amit lehetett mindent eltapsoltam, el- és felszívtam! Semmim nem maradt, lecsövesedtem, csóró vagyok, sehol nem kapok hitelt. Már az otthon folyósított kölcsönt sem tudom felvenni. A cemendék sem hajlandóak szóba állni velem, pedig amíg volt lóvém és kokóm, állandóan bizonygatták, hogy mennyire szeretnek! Talán ezek hatására voltam kénytelen elkövetni az első fegyveres rablást, aminek egy gyógyszertár volt a célpontja. De soha nem szabad túszokat ejteni! Ez az alapszabály! Valószínűleg ezért sikerült megúsznom büntetlenül…
A festékboltos csaj arcáról lehervadt a „miben segíthetek, ezért fizetnek, és a tulaj a közelben van, mert egyébként mehetnél akár a francba is” mosoly. Hátrébb lépett, és azt mondta, nagyon sajnálja, de dolga van a raktárban. Én magam is ki tudom választani a nekem legmegfelelőbb „kelléket”! És ott akart hagyni engem kiszolgálatlanul.
Nem, kisanyám, nem úszod meg ennyivel! Hagytam levegőhöz jutni, majd újra a víz alá nyomtam:
– A skizofréniám csak egy kis ideig ösztönzött meggondolatlan cselekedetekre. A gyógyszerek most már segítenek kordában tartani. De sajnos azt a „kellemes lebegést” nem idézik elő, hiába iszom rájuk orrba-szájba, szöges ellentétben a mellékelt használati útmutató tilalmaival. Már csak ez maradt nekem: a hígító. Az olcsó, szintetikus lebegés egy kopott bevásárlószatyor aljába töltve, félig a fejemre húzva, távol mindenkitől, és messze minden fájdalomtól…
/A csaj tekintete őszintén tükrözi a gondolatmenetét. Próbál magyarázatot találni az égetően fontos kérdésekre: milyen mértékben vagyok ártalmas másokra, és hogyan lehetek még szabadlábon?/
– …Egyszer még az is megfordult a fejemben – és akkor éppen nem voltam belőve -, hogy üres borosüvegekbe palackozom a hígítót – persze csak miután már beálltam tőle -, és azoknak a kiöntő nyílásaiba rongydarabokat tömködök. Ha azzal kész vagyok, az egészet szatyrokba pakolom, és irány a nagyváros. Az üveg szájába tuszkolt rongyokat meggyújtom és széthajigálom a környéken, lángokba borítva az utcákat, tereket. A vöröslő égbolt alatt fennhangon sajtószabadságot és olcsóbb hígító árakat követelek mindaddig, amíg egy mesterlövész, golyót nem repítene a fejembe…
A festékboltos csajnál tetőzik az irtózat. Már megbánta tettét. Szemeiben rettegés és páni félelem. Tanácstalan. Ha ez egy filmes klisé lenne, akkor sikítozva rám borítaná a festékes polcot, felkapná a porral oltót, és a fejemre mért ütésekkel ártalmatlanná tehetne. Akár még hős is válhatna belőle! Megoszthatná a Facebookon az ájult tetemem felett pózolós szelfiket. Kapná a lájkokat, de az senki nem firtatná, hogyan jutottunk el idáig.
A csaj nem fog engem lenyomni! Előbb elkészült fantazmagóriákkal főleg nem! Én már sokkal hamarabb megírtam az ő sztoriját, ott helyben, valahogy így:
Előveszem az okos telefonomat és a kedvéért rákeresek az interneten, hogy bizonyos festéktípusok mellé a gyártók, milyen hígítót javasolnak. A linket átküldhetném neki. De le is vehetnék egy doboz festéket a polcról és az arcába tolhatnám, mert arra is rá van írva, hogy mivel lehet hígítani. Akár a fejére is boríthatnám az egész doboznyi festéket, és akkor kénytelen lenne megtudni, mivel moshatja le magáról.
Akkor jövök ismét a telefonommal. Átkapcsolom kamera funkcióra, és lövök pár képet, majd a közösségi oldalamon posztolnám ezzel a címmel:
„Amikor egy festékboltban dolgozol, és megkérdezed a vevőt, minek neki a lakkbenzin?”
Sid Clever