Isten halála
Soha senki nem jött hozzám azzal, hogy "Bolond vagy! Nincs semmiféle Isten. Csak valaki megpróbált beetetni!" Nem gyilkosság volt. Azt hiszem, Isten egyszerűen csak túl öreg volt. És nem rázott meg, amikor rájöttem, hogy nincs többé. Inkább természetesnek tűnt.
Talán azért, mert a vallás sosem volt rám nagy hatással. Jártam vasárnapi iskolába és tetszettek a történetek Krisztusról és a karácsonyi csillagról. Szép történetek voltak, amelyek melegséggel töltöttek el. De nem hittem el őket. A vasárnapi iskola tanára túlságosan úgy beszélt, mint régen az általános iskolai tanárunk George Washingtonról. Szép mese, de csak mese…
A vallás túl homályos volt. Isten nem! Ő valami valódi volt: valami érezhető. De csak bizonyos alkalmakkor éreztem. Volt, hogy feküdtem a tiszta, hűs lepedők között miután fürödtem, hajat mostam és gondosan megsikáltam az ujjaimat, a körmömet meg a fogamat. Csak hevertem a sötétben, elnézve a fákat az ablakban, és beszéltem Istenhez: "Most tiszta vagyok. Soha nem voltam még ilyen tiszta. És soha nem leszek ennél tisztább." És az valahogy Isten volt. Nem voltam ugyan biztos benne… csak valami hűs, sötét és tiszta dolog.
Ez persze nem volt vallás. Ahhoz túl fizikai volt. Nappal nem éreztem ilyet, amikor a kezem mosogatólében ázott, vagy amikor a nap élesen megvilágította a háztetők mocskát. És egy idő után, még éjjel is, Isten érzése kezdett elmaradni. Kíváncsi lettem, vajon mit értett a lelkész azon, amikor azt mondta: „Az Atyaisten látja, ha a legkisebb veréb is a földre esik. Minden gyermekére vigyáz.” Ezzel jól összezavart. De egy dologban biztos voltam: ha Isten egy apa volna gyerekekkel, akkor az a tisztaság, amit addig éreztem, nem Isten volt. Tehát amikor este lefeküdtem, arra gondoltam: "tiszta vagyok… álmos vagyok." És elaludtam. Ettől még nem élveztem kevésbé a tisztaságot. Csak tudtam, hogy Isten nincs ott. Ő egy mennyei trónon ülő ember volt, akit könnyen el tudtam felejteni.
Néha kapóra jött, amikor valamit elvesztettem, különösen, ha valami fontos dolog volt. Miután fejveszetten és lélekszakadva végigkutattam a házat, egyszer csak megálltam a szoba közepén és lehunytam a szemem: "Kérlek, Istenem, engedd, hogy megtaláljam a kék karimájú piros kalapomat!" Általában bevált. Isten a legjobb apává vált: nem tudott elfenekelni, viszont ha valamit nagyon akartam, elintézte.
Ezzel meg is elégedtem volna, de aztán belegondoltam: ha Isten egyformán szereti minden gyermekét, akkor miért törődik az én piros kalapommal és miért hagyja, hogy mások mindörökre elveszítsék az apjukat és anyjukat? Már láttam, hogy nem sok köze van a kalapokhoz, az emberek halálához vagy bármihez. A dolgok megtörténnek, akár akarja azokat, akár nem, ő pedig a mennyből úgy tesz, mintha észre sem venné. Kicsit csodálkoztam, miért ilyen haszontalan valami Isten. Időpocsékolásnak tűnt, hogy legyen istenünk. Ezután egyre csak zsugorodott… míg végül semmivé foszlott.
Egészen büszke voltam, hogy teljesen egyedül rátaláltam az igazságra, bárki segítsége nélkül. Zavarba ejtett, hogy mások nem jöttek erre rá. Isten meghalt. Mi, fiatalok, kinőttük. Hogyhogy nem látják? Ezt máig nem értem.
/magyarra fordította: Takács Gyula (2016)/
÷ ÷ ÷ ÷ ÷ ÷ ÷ ÷ ÷ ÷ ÷ ÷ ÷ ÷ ÷ ÷ ÷ ÷ ÷ ÷
God Dies
No one ever came to me and said, "You're a fool. There isn't such a thing as God. Somebody's been stuffing you." It wasn't a murder. I think God just died of old age. And when I realized that he wasn't any more, it didn't shock me. It seemed natural and right.
Maybe it was because I was never properly impressed with a religion. I went to Sunday school and liked the stories about Christ and the Christmas star. They were beautiful. They made you warm and happy to think about. But I didn't believe them. The Sunday School teacher talked too much in the way our grade school teacher used to when she told us about George Washington. Pleasant, pretty stories, but not true.
Religion was too vague. God was different. He was something real, something I could feel. But there were only certain times when I could feel it. I used to lie between cool, clean sheets at night after I'd had a bath, after I had washed my hair and scrubbed my knuckles and finger nails and teeth. Then I could lie quite still in the dark with my face to the window with the trees in it, and talk to God. "I am clean, now. I've never been as clean. I'll never be cleaner." And somehow, it was God. I wasn't sure that it was … just something cool and dark and clean.
That wasn't religion, though. There was too much of the physical about it. I couldn't get that same feeling during the day, with my hands in dirty dish water and the hard sun showing up the dirtiness on the roof-tops. And after a time, even at night, the feeling of God didn't last. I began to wonder what the minister meant when he said, "God, the father, sees even the smallest sparrow fall. He watches over all his children." That jumbled it all up for me. But I was sure of one thing. If God were a father, with children, that cleanliness I had been feeling wasn't God. So at night, when I went to bed, I would think, "I am clean. I am sleepy." And then I went to sleep. It didn't keep me from enjoying the cleanness any less. I just knew that God wasn't there. He was a man on a throne in Heaven, so he was easy to forget.
Sometimes I found he was useful to remember; especially when I lost things that were important. After slamming through the house, panicky and breathless from searching, I could stop in the middle of a room and shut my eyes. "Please God, let me find my red hat with the blue trimmings." It usually worked. God became a super-father that couldn't spank me. But if I wanted a thing badly enough, he arranged it.
That satisfied me until I began to figure that if God loved all his children equally, why did he bother about my red hat and let other people lose their fathers and mothers for always? I began to see that he didn't have much to do about hats, people dying or anything. They happened whether he wanted them to or not, and he stayed in heaven and pretended not to notice. I wondered a little why God was such a useless thing. It seemed a waste of time to have him. After that he became less and less, until he was…nothingness.
I felt rather proud to think that I had found the truth myself, without help from any one. It puzzled me that other people hadn't found out, too. God was gone. We were younger. We had reached past him. Why couldn’t they see it? It still puzzles me.