[IG_KITOLT]Stuck sosem szerette a rohanást.
Azonban most az "egyszer" el kellett viselnie, hiszen minden perc számíthatott, bár ha bárki is jobban a mélyére nézett volna a dolgoknak, belátta volna, hogy igazából semmi értelme sincs a futásnak, sietségnek, hiszen ha az a hajó már ott parkol két éve – körülbelül -, akkor onnantól fogva hová is mehetne egy olyan hatalmas masszívum, aminek a meghajtásához is csak annyi energia kell, ameny-nyiből kétezer másik családi ház jóllakna?
A válasz egyértelmű, de mégis kutyakötelességüknek vették, hogy minél hamarabb odaérjenek a kijelölt célhoz.
Denise már nagyon várta őket, bár Stuck a nagy sietségtől majdnem csak úgy beesett a pilótafülkébe, túlrohanva Denise személyén, de valahogy mégiscsak sikerült megállnia és a többiek mellé beérkeznie. A sort zárta Kleopátra, ismételve, annak ellenére, hogy eleinte Stuck volt elől, valahogy, valahol előbbre engedte Stuckot.
– Látom, mindannyian ideértek. – mondta szinte hanglejtés nélkül Denise, aki végignézett a néhol felfegyverkezetteken.
– Igen. – mondta Spence, majd katonás rendbe felsorakoztak, mintha csak otthon lettek volna, aztán Denise kezdte magyarázni a helyzetet.
– A mellettünk parkoló hajó a Penelopé. Harmincas a legénység, és nagyon hamar átjárható hajó, nem kell félnetek tőle! Rádión tartsuk a kapcsolatot! – ezzel hátranézett Davere, majd folytatta. – Két-három percen belül kezdődjön meg az akció! – végül visszament a pilótafülkébe, ami már majdnem második otthona volt.
Mindannyian tudták a feladatukat, és egyaránt ismerték is azt. A már begyakorolt forma következett, mindenki elment a szkafanderéért, majd a fegyvereiket ide-oda rakosgatva mentek a főajtóhoz.
Fémes kopogás kezdett hallhatóvá válni a főkapunál, miközben a fehérbe öltöztetett figurák odastartoltak a kijárathoz, majd a piros vészjelzőt benyomva a szkafanderük rádiójában, villant meg a pilótafülkében egy kijelzőn a vészjósló helyzet körképe. Denise kezdte nyugtatókúráját egy rádióhívással, amit először is a szkafander teljes hálózatában intézett.
– Ez meg mi? – kérdezte zavarodottan, majd újabb kérdést tett fel. – Mi történt?
– Semmi. – kezdett röhögni Spence. – Csak megnéztük, hogy mennyire figyel. – majd a háttérből kisebb kacaj kezdett kiszűrődni, mire Denise is elmosolyodott, de ezen gesztusát csak mélyen titkolta előttük, és haragos hangsúllyal szólt vissza nekik.
– Ne kiálts farkast hiába! – erre csönd támadt. Mindenki értette, mire céloz, de nem sokkal ezután újra felpezsdült a rádiós élet.
– Ki ismeri ezt a vacakot? – kérdezte Bobby, miközben a piros kötéltégelyben botorkált, majd a jól ismert kar mellett suhant át keze.
– Szerintem, fogni kell a fegyverraktárból kihozott szigonypuskát… – szakadt meg a magyarázata, majd észbe kapott. – Ugye, hozott valaki szigonypuskát? – kérdezte kicsit bátortalanul, sejtve a történ-teket.
Csak egymásra néztek, majd magukra, aztán újra egymásra, miközben egy majdnem szabályos körben helyezkedtek el.
– Majd megyek érte. – szólt oda nekik, már ki is lépve Stuck és futásnak eredt.
– Addig mit csináljunk? – nézett körbe ismét Spence, humoros hangsúllyal.
– Szerintem azt, mait eddig. – javasolta Kleopátra.
– Rendben. – mondta Bobby, majd ő folytatta. – Miután kilőttük a szigonypuskából a lövedéket, rá-csatoljuk ezeket a kis mütyüröket – most nem is tudom, hol vannak – a kötélre, aztán már mehet is a hullámvasút.
– Denise!? Hogy leszünk itt, a főbejáratnál, hogy nehogy előforduljon újra az, ami múltkor? – kér-dezte Spence, majd gyors és magabiztos válasz érkezett.
– Egyszerű. – jelentette ki lágy hangon. – Lezárjuk a közelben lévő ajtókat, majd kinyitjuk automatán a főajtót, és már indulhat is. Aztán majd még valaki odamegy, hogy miután kinyitjuk az ajtókat, a köte-let visszahúzhassuk, de szerintem úgyse jöttek még vissza, így még kellhet…
– Ugye hallottad azt, amit az imént beszéltünk? – kérdezte Bobby gyanakvóan.
– Igen, a szigonypuskára gondolsz? – kérdezte, majd csak ennyit fűzött hozzá. – Gyerekes.
Kleopátra addig zord arcán egy halvány mosoly jelent meg, amit Spence – természetesen – szinte azonnal kiszúrt, és módfelett büszke volt, hogy egy olyan szépségen is, mint Kleopátra, láthat elbűvö-lő mosolyt, akár élete végéhez érkezett, akár nem.
– Kleopátra, akkor most már tudom, hogy mivel nevettesselek meg… – jegyezte meg, majd egy tipikus választ kapott, amolyan kérdezz-felelek stílusban.
– Ahhoz sokkal, de sokkal több kell, hogy engem megnevettess, mint ahogy te azt képzelnéd.
– Csak próbáltam egy kicsit ismerkedni, de ha így fel. – vitatkozott magával Spence.
– Belegondoltál abba, hogy talán két év, mire újra látjuk egyáltalán egymást?
– Hogy? – kérdezett vissza Spence Kleopátrának, majd rádöbbent a szomorú valóságra, amit csakis ő hozott meg magának, és most derült fény rá.
Mivel őt jelölték be, és mivel ő megy velük elsőként, így csupán néhány elkövetkezendő percig él-vezheti elbűvölő társaságát. És ezt már senki sem állíthatja meg…
– A rohadt életbe! – kiáltott fel magában Spence, amit mindenki halott, és hirtelen felindultak a vonalak.
– Mi történt? – kérdezte Denise, Bobby, Stuck, Jackson és Kleopátra is, egyszerre, csak némelyikük máshogy.
– Ööö… – tekintett szégyenkezve és elpirulva körbe. – Hát, semmi, csak most jutott eszembe… Ööö…
– Micsoda? – sürgette Denise a válaszra várva.
– Semmi különös. – terelte el a szót, majd nagy loholva Stuck is megérkezett és az első mondata így szólt:
– Mi történt? – de akkor már élőben, szemtől-szembe kérdezte.
– Semmi, de tényleg. – zárta le a témát Spence. – De pihenj egy kicsit! Nehogy nekem fáradtan gyere át!
– Nyugi! – szólt Stuck. – Nem fáradok ki ilyen gyorsan.
– Rendben, akkor, ahogy elnézem, minden gázmaszk a helyén, mindenki itt van és mindenki készen. – kezdte jelenteni rádiójába Spence, majd egy nagy levegőt vett és kimondta a vezénylő szót. – Készen állunk a Penelopé visszaszerzésére, bár ha jól sejtem, a gázmaszkokat fölöslegesen cipejük.
– Akkor indítom az ajtókat. – mondta Denise, majd kezdtek lezáródni a környékbeli rekeszre eltagoló elválasztók, amiket Denise talán csak zavarában nevezett el ajtóknak, miközben halkan sziszegve nyílt ki a fő ajtó, és hirtelen ki is tárta magát, mintha az űr szippantotta volna, csakhogy valójában a kicsiny motorok, amik a négy oldalába voltak szerelve a teremnek és hajtották meg szükség esetén a megfelelő irányba.
– Ki vigye a szigonypuskát? – kérdezte Stuck, aki még mindig ott lihegett egy kicsit mellettük.
Ekkor ragadta a fegyvert magához Spence, és a kötelet a szigony végéhez kötve rugaszkodott ki a Fürkész 8 padlózatáról, de majdnem pórul is járt, mivel mondhatni csak méterekre volt a Penelopé a Fürkész 8-tól.
Elkezdte a fémes hajótesten felfelé hajtani magát, hogy megtalálja valahol azt a híres-neves zsilipet, ami a fedélzeti nyomjelzője szerint csak méterekre volt, mégis mérföldeknek feleltek meg számá-ra.
"Az utolsó pillanatok. Talán az utolsó alkalom, hogy beszélhessünk, igaz keveset, de mégiscsak. Mindegy, ez a hajó elment, legalább az utolsó alkalom legyen jó." – majd éppen az említett felett haladt el, szinte teljesen észrevétlenül és aztán egy kicsit lelassítva magát, lökte vissza a testét, akár egy játékszert a Penelopé burkolatának segítségével, és végül a szigonyt szépen, játszik könnyedséggel beleirányított a zsilip szélére, ahol belelőtte a vastag fémrétegbe.
– Jöhettek. – szólt a rádióba, majd szép türelmesen bevárta többieket is.
Elsősorban Kleopátrára várt a legtöbbet, és szinte érezte, hogy rá is fog, és nemcsak azért, mert ő haladt leghátul.
Egy pillanatig mindenkin végignézett. Valósággal lyukat beszélt a saját hasába, hogy induljon már, és ennek köszönhetően megindult a szabályosnak mondható akció.
Behatoltak a zsilipen keresztül, aztán csakhamar levették a szkafandert, átvéve az életet adó fegyvereket a kezükbe és azzal feszültek neki az ajtónak, ami el volt barikádozva kívülről.
Hatalmas mennyiségű lőszert lőttek bele, mire annyira szétroncsolódott a külső hulladékalom, hogy már ki lehessen nyitni az ajtót.
Spence kezdte a tájékoztatót.
– Uraim. – majd kiigazította magát. – És természetesen hölgyeim. Amint valaki megöl egy ellenséget, rögtön mondjon be egy számot. Egészen addig, míg el nem érünk a harmincig! Értitek, mire gondolok?
– Persze. – mondta Bobby, és már újra fel is húzta a fegyverét.
Mire egy hatalmasat kattant Bobby fegyvere, már mindannyiuk felkészülve kezdett feszíteni az ajtó mellett. Már indultak is majdnem, csakhogy Spence megállt egy pillanatra, és Kleopátrára nézett.
– Nem. Kleopátra, te itt maradsz, és a zsilipet véded. – mondta kicsit féltve Kleopátrát, azonban Kleopátra egyáltalán nem volt benne a dolgokban, amiket Spence alakított ki neki.
– Nem… Nem maradok itt.
Aztán Spence taktikai és logikai alapokra kezdte helyezni az érvelését.
– Kleopátra, te vagy az egyetlen pilótánk és esetlegesen, ha a zsilip felett átvennék az irányítást, Is-ten tudja, milyen dolgok történnének.
Aztán látta Kleopátra, hogy értelmetlen ellenkeznie, a csipet csapat képzeletbeli vezetője Spence lett, és már megmásíthatatlanul volt jelen mindvégig, amióta csak "ismerték" egymást.
– Rendben, de a rádión leszek. – mondta kicsit lenyugodva Kleopátra és megindult a gyilkos hajsza a hajóért.
Kirohantak vezényszóra, miközben mindenki lőtte azt, ami mozgott. Szerencséjükre páncélzatuk ellenállt egymás fegyvereinek, de azért nem szerették volna meglőni egymást sem.
Spence a gép farka felé tartott, ahol a hajtóművezetékek haladtak, Stuck a raktér felé vette az irányt, míg Jackson és Bobby tudva, hogy a pilótafülke a legkritikusabb pontja lehet a hajónak, így arra indultak a kettes párban.
Alig haladtak néhány métert az elágazó folyosók rejtekében, a rádióból és a háttérből egyaránt heves tűzharc kezdett hallhatóvá válni.
Stuck volt az a raktérnél, majd miután halk kattanással elcsitultak a dolgok, egy adás kezdődött meg a szkafanderek rádióinak belső hálózatában.
– Négy. – mondta Bobby, majd vége lett az adásnak.
Spence egy kicsit megizzadt és várhatóan felszökött a vérnyomása, majd Kleopátrára kezdett gon-dolni, kénytelenül is, attól a tudattól szenvedve, hogy talán ez az utolsó alkalom, hogy láthatja úgy, hogy ez az alkalom biztos.
Aztán hirtelen a következő sarkon két homályos és messzeségbenyúló árnyék terült el előtte, majd fém csikorgása, és a következő mozdulata az lett, hogy két sorozatot belenged az előtte saját magát vonszoló valamikbe. A következő emléke már csak az volt, hogy a füstölgő idomok elterültek a sötét-ben, és ő a sisaklámpáját felkapcsolva lépett közelebb hozzájuk.
Érzéstelenül megrúgta a két tetemet, majd a rádiójába kezdett beszélni, ami folytonosra volt be-kapcsolva.
– Kettő. – aztán továbblépett, tárat cserélve, nehogy tűzharcba kelljen kifogyni a tárának. A használ-tat a kicserélt helyére rakta, ínségesebb időkre.
Bobby és Jackson, egy teljesen kivilágított barikád előtt álldogáltak, amik többnyire munkásruhákból, különböző eszközökből, székekből és berendezésekből lett összefabrikálva.
Az áporodott levegő csak kis részét foglalta el a nyomor tökéletes kifejezésére használható nyomor kifejezés fogalmának. Ott álltak egy meglőtt, véres barikád előtt, amire fegyvert tartva, akár a vadá-szok mögött is lehetnének az ismeretlen ellenségek, ahogy a múltbéli képben motoszkáltak.
Egy próbálkozást téve Bobby megkocogtatta az egyik beállított asztalt, de látva, hogy reménytelen a helyzet, Jackson vette át staféta botot.
– Akkor most mi lesz? – kérdezte kétségbeesetten, majd letörölve homlokáról a menet közben meg-jelent izzadságcseppeket és Bobbyra nézett feleletért esedezve.
– Nincs más. – kezdte. – El kell pakolnunk a nehezékeket. – ezzel nekiesett szétszedni a barikádot, miközben Jackson fedezte hátulról.
– Spence, hallottad? – kérdezte Stuck.
– Persze. – és ennyivel el is intézték a beszélgetést, majd újra Stuck kapcsolódott be az adásba, röviden csak ennyit szólva:
– Három. – de Spence szóvá tette.
– Te átkozott mészáros! – kiáltotta el magát, majd nagyot röhögve folytatta. – Minden áldott skulódat el akarod lőni agyaggalambokra, vagy a seggembe is hagyni akarsz… A picsába! – mondta és már lőtt is.
Nem váratlanul, inkább csak felkészületlenül érte a három toporzékoló ember, fegyverrel a kezük-ben, de Spence szerencséjére nem tudta használni egyikük sem.
Mindegyik a padlóra került, majd föléjük állva, a kegyelemlövéseket osztogatva szólt a rádióba Spence.
– Három.
– Király! – kezdte Jackson, aki szinte fürdött az izzadságban. – Már csak… Mennyi is? Azt mondja, hogy Stuck négy, aztán három, majd Spence kettő, aztán három! Az állás: 11:0 a javunkra. Egész jó arány. – jelentette ki bíztatólag.
– Mi lenne a rossz? – kérdezte a háttérben törő-zúzó Bobby, aki már teljesen ki volt fáradva.
– A 10:0. – mondta elmosolyogva magát Jackson, majd így szólt magában: – Gyertek csak! – és még erősebben megmarkolta fegyverének markolatát.
– Négy! – mondta Stuck és visszafordult a megszokott stílusához.
Spence sem tétlenkedett, befordult egy újabb sarkon, ahol már majdnem a hajtóműnél volt és fordulatból leszedett, reflexből még kettőt.
– Azt mondja, hogy; azt hiszem, kettő. – mondta Spence, miközben a hirtelen sokktól megeresztett tárat kihajított fegyverének rugószerkezete, miközben a szétdarabolt testek fölé emelkedett, majd magabiztosan ennyit szólt, megerősítve magát: – Igen, kettő. – aztán levette tekintetét a két eltorzult fejről, amik darabokban szakadtak le a testükről és a folyosót ellepte a vér, a belsőségek.
Kleopátra, leült az egyik szekrény mellé a zsilipszobában, majd újra felállt, és a rádióból elhangzó újabb szám, már egyszerűen arra késztette, hogy elkezdje rágni a körmét idegességében. A három volt az a bűvös szám, mire úgy határozott, hogy biztosan nem engedelmeskedik a rögtönzött javaslatnak, amit nem lehetett és nem is lett volna szabad parancsként megnevezni, maximum csak úgy bánni vele.
– 0:18. Ez sem rossz. – kommentálta Jackson, miközben még mindig nem tudtak bejutni a pilótafülkébe.
Hátul, a hajtómű szoba előtt éppen a megmaradt tárát cserélte ki a régire Spence, ahogy az egyik ajtó mellett guggolt.
A hajtóműteremből halk morajlás áramlott, mintha azóta is használták volna, mégsem érezte úgy, mintha a hajó bármiféle mozgást is tett volna, hiszen nem könnyen, de mégiscsak megtalálták, és ha mozdult volna, akárcsak néhány méternyit is, az a két évre már talán két kilométerre nőtte volna ki magát és akkor bizonyosan nem az lett volna az eredmény, mint amúgy.
Vett egy nagy lélegzetet az ajtó mellett, ösztönösen is, mintha tudta volna, hogy valami olyan vár rá, ahová el kél a plusz energia, majd felpattant a helyéről, és a nyitott ajtóba ugrott, ahonnan egyenesen nyolc ellenséggel találta szemben magát, némelyik a hajtóművön üldögélt, valamelyik némelyik mellett feküdt, de nagy hirtelen megindultak Spence felé, majd váratlan rádióadás törte meg a csendet.
– Spence, el ne kezdj nekem ott lövöldözni! – szólt a rádióból a hang.
– Ki beszél?
– Denise. Azonnal menj el onnan, hogyha lövöldözni akarsz! – ezzel kilépett a vonalból.
– A rohadt életbe! A hajtómű. Na, akkor nyomás utánam, gyerekek! – ezzel átgurult bukfenccel az ajtó előtt, hogy átérhessen az ajtó másik oldalára, ahonnan jött, aztán visszasietett a folyosó sarkára, szintén oda, ahol már majdnem a szétroncsolt belsőségeken járt.
Egy-két múlandó pillanaton ment át, majd angyalok játékát kezdte meg a gőzölgő füsttel meghintett folyosóplafonra, mire négy ember a földre huppant, feltételezhetően halott állapotban.
Halk és megpecsételő kattanás jelezte, hogy tárcserére lesz szüksége, hogyha folytatni akarja a pusztító szenvedélyét, majd félretéve a tréfát, újabb sorozatot engedett bele az éppen kilépőkre az ajtó mögül.
Nem kegyelmezett ő sem, senkinek sem, pontosan úgy, ahogy az első akciónál emlékezhetnénk. Mindenkibe eresztett legalább négy-öt, vagy több golyót, majd miután elcsendesedett a porond, egy ismerős hang szólt bele a rádióba aggódó hangsúllyal.
– Spence, minden rendben? – kérdezte Kleopátra, majd Spence egy kicsit elmélyedve önön gondolataiban, gyorsan odakapott a rádiójához, aztán beszélni kezdett, de végül jött csak rá, hogy pontosan kikapcsolta azt, így elengedte a gombot és beszélni kezdett.
– Most, hogy egy angyal kérdezte, megmondhatom, hogy igen. – felelte kicsit bolondosan, majd hivatalos hangnemet a szájára véve így szólt tovább: – Nyolc!
– Hohó! Te, aztán nem vesztegeted az idődet, Spence! – szólt a reakció Jacksontól, és Bobby kezd-te mondani a jelenlegi állást.
– Akkor, most 26:0? És mi lesz majd, hogyha olyan akcióba keveredünk majd, hogy nem tudja valaki a fejében tartani, mert olyan sűrű lesz a programunk?
– Akkor majd ott lesz a pilóta, akit mindenkit véd majd. – jegyezte meg Kleopátra, majd bátortalanul kidugta az orrát a folyosóra, ahol egy ellenséget pillantott meg. Szinte azonnal lövésre emelte a kezét, csakhogy az ellensége gyorsabb volt, és a kifelé nyitott ajtó oldalába lőtt.
Szerencsére Kleopátra visszapattant, még mielőtt bármi is történhetett volna egészségi állapotával, majd újra kiugorva fejre célozva meghúzta a ravaszt és türelmetlenül várta, hogy a vékony füst, ami nagy gyorsasággal beborította a folyosó azon részét, elszálljon.
Lövése szinte teljes tökéletességgel roncsolta szét támadója fejét, majd "Fejnélküli Edwardunk" elterült a földön, akár egy zsák egyéves kukorica.
– Egy. – Szólt bele ő maga is a rádió, ezzel az eredményt 27:0-re változtatva.
– Már csak három van. – szólt ünnepélyesen a rádióba Jackson, mire a háttérből egy örömteli hangot kezdett meghallani.
Bobby hiányzó nyögése volt az, ahogy már teljesen a háta mögé ért, majd így szólt: – Nyitva áll az út, a pilótafülkéig. – ezzel már fordultak is meg, csakhogy egy furcsa zaj ütötte meg a fülüket.
Egy ajtó nyílt, és egy másik alak ugrott ki váratlanul az addig csukott átjárón át.
Tudták a dolgukat, Jackson a folyosós ördögöt küldte a halálba, míg Bobby egyet szökkenve – azzal a "légies" és "karcsú" termetével – a másik ellenség előtt termett, akinek kezéből kicsavarta a kis kézifegyvert, mit addig markolászott a kapitánynak látszó egyéniség. Közelebb húzva magához, egy lövedéket eresztett a fejébe, amire teljesen ellepte a folyosó plafonját a poshadt agyvelő, aminek már jókora szaga lett a fegyver melege következtében, így nem csak az évek járása okozta zamatot kellett már elviselnie a két alaknak, hanem egy másikat is, az égett hús szagát.
– Kettő. – majd néhány másodpercen belül szólt Stuck is, a befejező mondattal.
– Egy. Tehát, ha jól adtam össze, máris pucolhatunk! – kiáltotta el magát örömében, majd Spence is békés üzemmódba helyezte magát, majd megindult Kleopátra felé, aki úgy négy folyosó kanyarjával lehetett arrébb, csakhogy a háttérből egy reccsenést hallott meg, majd tudomásul véve, hogy már vége, egy lövés sült el, és mire hátra pillantott, már csak egy frissen eltávolított zombi feküdt a földön, tőle úgy fél méterre, a fordulóban.
Kleopátra mosolyodott el mögötte, majd így szólt:
– Hát, nem is tudom, mi lenne veletek nélkülem…
– Az biztos, hogy így sem, úgy sem unatkozunk. – jegyezte meg Spence, majd egészen a pilótafül-kééig kísérte, ahol már Stuck is jelen volt. Mindannyian beléptek a pilótafülke ajtaján, ami előtt egy érdekes, egyben kifejező női arc volt festve, szokásos lepellel, ami csaknem eltakarta az arc felét, mégis átengedett valamennyit, eredeti fényéből annak.
– Kapcsolatot létesítettem a Fürkész 8-cal. – mondta Bobby, mire a hatalmas irányítóterem elülső végében lévő, úgy tíz méteres átmérőjű képernyőn felvillant Denise képe, ahogy a pilótafülkében hátul, Dave mögött üldögél az elsőtiszti helyén.
– Tiszta. – majd egy pillanatra elgondolkozott, és Kleopátra lépett elő közülük, átvéve az irányítást.
– Egy fölösleggel. – jelentette ki gyorsan, nyíltan és már kezdte is betáplálni a gépbe a számsort.
– Hogy? Miről beszélt? – húzta fel a szemöldökét Dave, egyaránt Denise is.
– Egy plusz ember volt a hajón.
– Rendben. – vette tudomásul Denise, majd Dave kezdte mondani a további teendőiket, bár Denise sem lett volna rá alkalmatlan, mégis Dave látott hozzá, rögtönzött feladatához.
– Akkor hozzátok vissza magatokkal az összes fegyvert, az összes lőszert, ja és apropó! A fedélzeten, minden fegyver kerüljön át ide! Értettétek? Nem kell több, csak Kleopátrának adjatok egyet, nehogy veszélyben érezze magát! Meg egyébként fő a biztonság.
– Rendicsek. – mondta Spence, majd kiadta az utasítást a többieknek is, miközben a sáv kezdett kikapcsolni, és a pilótafülke is új fényében díszelgett, amikor bekapcsolt a hajó generátora, teljese kapacitással. – Tehát, akkor van úgy öt percetek, hogy elhozzátok a zsilipekig az összes fegyvert – lőfegyvert -, amit csak találtok, hozzávaló lőszereket, lövedékeket, hiszen mi sem vagyunk kiscserké-szek. Értitek? – kérdezte, mire csak Kleopátra csöndes alakja kezdett eltünedezni előle. Mikorra elhagyta a "pilótafülkét", ami jobban hasonlított egy komplett irányítótoronyra – mégis így nevezték el -, már talán csak a hagyomány miatt is.
Letelt az öt perc, majd Spence próbált egy utolsó, kétségbeesett és reményvesztett pillantást vetni a pilótafülkére, ahol Kleopátra gépelt és fél szemmel követte azt az ajtót is, majd egy hang szólalt meg a rádióban.
Spence alig akarta elhinni, hogy mi történhetett.
Kleopátra volt az:
– Spence, egy pillanatra, még az indulásotok előtt ide tudnál jönni a pilótafülkébe?
– Persze. – nyomta ki a rádióját Spence, és a lassan kivilágosodó folyosók között vágott át, egészen a pilótafülkéig.
Spence benyitott, és leült az egyik székre a három közül, sejtve, hogy miért hívta Kleopátra.
– Csak azért hívtalak, – kezdte Kleopátra. – hogy elmondjam, hogy szívesen elfogadok majd egy italmeghívást, ha majd visszaérsz a Földre, és ha még minden megmarad így.
Spence nagyon megörült, bár tudta, hogy halott álom lehet, mégiscsak valós, majd felindulásból felugrott, és szép nyugodtan már kiindult az ajtón, majd elköszönt Kleopátrától.
– Akkor, viszlát, Kleopátra! – ezzel becsukta maga mögött az ajtót és egyenesen a zsilipszoba felé indult, ahol már várta Stuck, Jackson és Bobby.
Már szinte gépies sorrendben ment minden, szép lassan mindenki visszaöltözött, egyedül Kleopátra szkafandere maradt az öltözőben, majd kinyitották a zsilipajtót, és visszatértek a kötél segítségével a Fürkész 8 fedélzetére, az összes mozdítható fegyverrel a szkafanderük táskájában, majd behúzva a vészkart, már pörgött is a szupererős tekerő a kötél másik oldalán. Halk zúgással kiszabadult a Penelopé "bőréből".
A szigony ugyan benne maradt, de hát, abból volt elég még a Fürkész 8 fedélzetén.[IG_KITOLT]
[IG_KITOLT]A sáv képernyőjén Kleopátra képe jelent meg a katonák visszatérése utáni elkövetkezendő tizen-két perc során.
– Hűha! – kiáltotta el magát Dave. – Ezzel szerintem új rekordot írtunk. Még sohasem láttam ilyen gyors navigálót. – mondta, majd ajánlatot tett Kleopátrának. – Ha majd visszatért a Földre, ajánlom figyelmébe az űrutazást. Sok tanulással, szerintem remek pilóta lehet magából. – jegyezte meg, majd Denise köszönt el tőle.
– Viszlát, Kleopátra, viszlát Penelopé. Szerencsés és jó utat kívánok. Majd találkozunk még! – mondta Denise és engedélyt kapott a visszatérésre.
Hatalmas hanggal dübörögtek fel a belsőhajtású hajtóművei a Penelopénak, majd Dave vetett egy utolsó pillantást a másik hajó adataira és navigációs robotpilótájának elkövetkezendő programjának protokolljára, de mivel mindent rendben talált, probléma nélkül továbbmehetett a Penelopé majdnem egyhetes elkövetkezendő útjára.[IG_KITOLT]
[IG_KITOLT]Miután menthetetlenül is beigazolódott Spence sorsa, bánatosan üldögélt a hálóteremben a számára kijelölt és elfoglalt ágyán, míg hosszan elmerengett régi énjén, majd előre tekintett és így szólt magában kis lelki gondolkodás után:
"- Akkor, majd találkozunk Kleopátra!"[IG_KITOLT]
1 hozzászólás
Volt egy rész a harcban ahol kicsit elvesztem, de aztán megtaláltam újra a fonalat. Hibákat később, most a tartalomra figyeltem.:)