A nyár nem akart megszelídülni. Vagy két hét óta bőven harminc fok felett volt a hőmérséklet, pedig nemsokára iskolakezdés lesz, és más években ilyenkor búcsúzkodik már a nyár. Más íze szokott lenni a reggeleknek, és a nappalok is mintha éreznék, hogy vége a szabadságoknak, fegyelmezettebben telnek. Ilon is nagy igyekezettel várta az iskolakezdést, talán még Elődkénél is jobban. De rég is volt, amikor Ő előtte is, mint valami mogorva vár, lebegett a szeptember.
Biztosan, a kórházi két hét koptatta össze őket, már együtt készültek az iskolakezdésre. Ott bent többet volt a gyerek betegágyánál, mint az övénél, ahonnan már küldték volna haza, mert semmi baját nem sikerült kimutatni. Volt üres ágy az osztályon, hát maradt, amíg mindketten hazamehettek, mindenkinek jobb volt így. Még ott az ágy szélén üldögélve hallgatta a titkokat. Oda kellett hajolni a gyerekhez és hallgatni mit álmodott az éjjel, de volt, amikor nappal is elaludt, ilyenkor azokat a történeteket is nagy beleéléssel mesélte. Ilon bólogatva hallgatta, mint aki szakértője az álmoknak. Néha közbe is kérdezett, – de az nagyon öncélú volt, – hallani akarta, milyennek látja Elődke, Lángocskát. Mert ő volt az a barát, aki végig ott volt minden álmában a gyereknek, amíg a kórházban voltak. Mióta hazajöttek nem beszélt az álmairól, bár Ilon nagyon várta, hogy mikor meséli újra, a kedves történetecskéket. Az idegesítette, hogy nála sem jelent meg Lángocska, hiába kérdezte Ginsenget, – amikor sikerült lemerülnie ébren is, abba a félig alvó félig éber alfa állapotba – mindig kitérő választ kapott. A kirándulás óta pörgetni, hajtani akarta az időt, de minden olyan hétköznapian telt, mint régen. A múlt, ami a közös emlékképek által olyan hűen felidéződött, belemarta magát a gondolkodásába, pedig értette ő, hogy nincs valódi átjárás az időben, csak a köztes lét két kedves lakója miatt volt az a sóvárgás, az előbbi élete után. Ők valódiak voltak, azok kellett, hogy legyenek, a sok-sok találkozás fizikai nyomot is hagyott már. A telefon, a szobor esete, a hangok, a sorsszerű, féltő vigyázásuk az Ő egyszerű életére. Ez új hitet adott neki. Nem vallásos hit volt ez, bár minden eleme olyan szépen illeszkedett abba az ősi vágyba, hogy egy felsőbbrendű lény mindig ott legyen valahol a közelben, és szárnyai alá vegye, ha bajban van.
– Mama ugye elengedsz, – rántotta vissza a valóságba Elődke hangja – most nincs itthon más, csak neked kell elengedni.
– Ejnye, már! Úgy csinálsz, mint egy kismacska, dorombolsz hízelkedve. Kik ezek a fiúk az udvaron, anyád elengedne velük?
– Ők a barátaim! Már mindnyájan iskolások! Velük mindig elenged anya is, apa is!
– De kisfiam, a vasút mellett ne játszatok, menjetek valahova, ahol játszani lehet, valahova sportpályára, vagy…….
– Mi nem megyünk a sínekhez, sose megyünk! Csak a Colos szokott néha odamenni, és hallgatni, hogy szól-e már a sín. De nem veszélyes, már sok-sok-sok messzi-méterről lehet látni a vonatot, ha jön. Apa mindig elenged velük oda, ő is volt már ott, megnézte hol bújócskázunk.
Ilon idegeiben szorongás bujkált, ahogy nézett a gyerekhad után. Legszívesebben maga is ment volna velük, amolyan hívatlan őrangyalként.
Amint a házakat elhagyták, a felnőtt szemek már nem vigyáztak rájuk, Colos lett a tekintély, az ő szava volt a döntő, ő volt a vezér. Ő már akkor is a Földvár bandához tartozott, amikor a többiek közül legtöbbet még pelenkázták. Lehet, hogy egyik-másik gyereknek az apja is itt fúrta az agyagos partban a rejtekhelyet, itt volt őr, fent a dombon, az óriásira megnőtt fa tövében, ahonnan belátni az egész városkát. Vagy száz éve már, hogy a vasútépítők átvágták az agyagos dombot, nem is gondolva rá, hogy évtizedekig onnan fogják hordani majd az agyagot a vályogvetők. Azt meg végképp nem gondolhatták, hogy a keletkezett bánya, generációk játszótere lesz. A húsz méter magas ferde fal agyon lyuggatva, – komoly várépítő sereg tervei alapján, – olyanná vált, mint egy sajt. Mindenkinek külön kis odúja volt, vagy inkább fészke – száraz fűvel kibélelve – és ha jobb nem jutott eszükbe, akkor várták a támadást.
A támadás óránként is jöhetett, mert igazán csak Colos tudhatta, melyik vonat az ellenséges, és melyik a baráti. Volt, amikor a vörösök jöttek, vagy akár a fehérek, de volt, amikor másfajta banditák, attól függően, milyen film ment este a tv-ben. Amikor a vonat, úgy huszonöt méterre tőlük elrobogott éktelen kiáltásokkal tüzeltek a puskává előlépett botokkal.
Most is, mint mindig óvatosan közelítették meg a helyet, tegnap óta járt-e erre valaki, vagy ellenség nem fészkelte-e be magát a várba. Minden úgy volt, ahogy hagyták, még a Lukács gyerekek eldugott ásói is ott voltak, a bokor alatt. Ők közös barlangot akartak, már hetek óta ásták egyre mélyebbre és egyre tágasabbra alakítva a lyukat.
Elődke valakitől örökölte a "házacskáját". Amikor először eljöhetett a nagyfiúkkal, ez volt gazdátlan, mert a fiú, akié volt már nem járt tavasz óta. Friss pemetefüvet tépett, avval bélelte ki, mert az a legjobb, úgy tudja itt mindenki. Valóban, jó volt most rajta heverni, és bámulni a város házait. Már ment el egy vonat, amióta megjöttek, de neki nem volt most kedve támadóst játszani, jobb is lenne, ha Colos ma nem adna parancsot a háborúra. Az épülő-mélyülő lyuk szájánál okoskodott mindenki, honnan faragjanak még, merre bővítsék a helyet. Őt ez nem érdekelte, neki nagyon jó volt így. Akár aludni is tudna, mert amikor behunyta a szemét könnyen fel tudta idézni, az iskolaépületet, vagy azt a nénit, aki majd tanítani fogja. El sem hitte, hogy ő is iskolás lesz. Hiába mondta mindenki, nem tudta elképzelni. Biztos, hogy valami közbejön, valami miatt nem sikerül. Colos hangja zökkentette ki.
– Látjátok amott a fákon túl? Jön a Flambi!
Mindenki kereste a bokrokon túl közeledő alakot, – tudták, vele nem jó összetalálkozni, – őt érdemes messze elkerülni. Itt szokott a sínek mellett elmenni, és olyankor jobb, ha mindenki csendben van, mert ha a Flambár bemérgel, – mint mondani szokták, – akkor nagy a baj. Senki sem tudta az igazi nevét, még réges-régen, iskolás korában kapta ezt a gúnynevet, valami filmbéli felügyelő után. A nagy csendben hallani lehetett, ahogy mérgesen káromkodik, szidja a biciklit, mintha az lenne a bűnös, azért nem tud felszállni rá. Pedig dehogy, túl sokáig volt a kocsmában, az ott a baj!
Elődke behúzódott a vackára, és behunyt szemmel várta, hogy tovább botorkáljon az a csúnya ember. Újra megjelentek a képzeletében az iskolában látottak, a sok-sok gyerek, akik közt ő is ott futkározhat majd. De ahogy a játszó gyerekek közé képzelte magát, meglátott egy fiút, aki nagyon más volt, mintha nem közéjük való lenne. Kivált a többiek közül, és ahogy közeledett felé, megismerte. Alig tudott nyugodtan feküdni, félt, ha kinyílik a szeme, elillan az a kép, amit olyan sokszor szeretett volna már újra megidézni, de nem sikerült.
– Lángocska! – tört ki belőle.
A kézfogásuk, olyan felnőttesre sikeredett, – el is nevették magukat – de az ölelés, a hátba veregetés, két szövetséges őszinte üdvözlése volt.
– Légy üdvözölve kistesó!
– Szia, nagytestvér! – nevettek, nevettek.
– Ne légy ilyen bátortalan, itt mindenki volt már elsős, ők is így kezdték, mindenki félt kicsit, amikor az első nap belépett az iskolába.
– Én nem félek, kicsit sem félek – mondta hangosan Elődke, és kinyitotta a szemét.
Fürgén, mintha súlytalan lenne, mintha a keze, lába önálló életre kelt volna, kilépett a rejtekéből, és akkorát kiáltott, hogy maga is megijedt tőle.
– Flambár!
A hangja is nagyon különösen zengett vissza a fülébe, olyan volt, mintha Lángocskát hallaná.
Mindenki odakapta a tekintetét, ijedten pisszegtek, de a visszhangként érkező éktelen káromkodás kireppentette a sereget a várból, és mindent eldobálva futásnak eredtek.
– Flambár a füves részen átrohanva eredt utánuk, biciklijét a lyuggatott agyagfalnál eldobva, igyekezett rendet vágni a gyerekek között, de esélye sem volt, azok csak nevetgélve szaladtak mindig kicsit arrébb. A közeledő újabb szerelvény hangja elnyomta a trágár beszédet, így a részeg csak magát heccelte, tüzelte, a kiabálásával.
A vonat csattogása, az ismert robaj, egy pillanatra lefékezett mindenkit, üldözőt, és üldözötteket egyaránt. Mindnyájan hátrafelé néztek, amerre a vonat eltűnt.
A hang fület tépő erejéhez hozzászoktak, de az a hang, ami azt a másikat követte, ledöbbentette őket, mert abban a pillanatban a táj is megváltozott.
A dombtetőt uraló óriási fa megbillent, és eltűnt a bokrok takarásában, onnan eredt az a surrogó furcsa hang. Egymásra néztek, és lassan megindultak visszafelé, el is felejtve, hogy ők most üldözöttek. Flambár közelebb volt az esethez, őt még jobban meglepte a látvány, hirtelen nem tudta, hogy ez most álom, vagy valóság? Vissza-visszanézve elindult a síneken keresztül a város felé, de magában biztos volt benne, ha most megcsípné a kezét, felébredne. A csend nyomasztó volt, minden lépést erőltetetten tettek meg, nehézkesen vitte őket a lábuk, de szégyellték volna bevallani egymásnak, hogy félnek. Felfelé a dombra igyekeztek, a fát akarták látni, hova is tűnt? A fa helyén, és még nagy-nagy területen, nem volt semmi. Csak úgy, eltűnt minden.
– Leszakadt az egész, ne menjünk a széléig – Colos hangja most nagyon férfiasan hangzott.
Ijedten hátráltak, mert a közeledő zakatolás most idegessé tette őket. Innen már jól látszott a közeledő vonat, ami az előbbit várta az állomáson, hogy megindulhasson szembe, és mehessen, ahonnan amaz jött. Lassan közeledett. Önkéntelenül is mindnyájan leültek a fűbe, és bámulták, a még lassan kígyózó teherszerelvényt.
Elődke nem hitt a szemének! Az egyik vagon tetején Lángocska állt, és kezét a feje felett lengette. Nem úgy nézett ki, mint előbb az iskola udvarán, egészen más volt. A szemei, az arca ismerős volt, de a teste mintha feloldódott volna egy arra úszó felhőben. Lassan felemelkedett, elhagyta a vonatot, és a tornyosuló párába olvadva beleveszett a borongós égbe.
Egy óra múlva megtelt emberekkel a környék, mindenki közelebb akart menni, hogy lássa az óriási földomlást, de a hevenyészett szalagkorláton belülre senkit sem engedtek a rendőrök, és a polgárőrök. Flambár szinte főszereplővé lépett elő, már vagy tizedik embernek magyarázta el, a biciklije ott van legalul, és hogy nagy bajban van, mert nem tudja, hogy is fog ő közlekedni ezután.
4 hozzászólás
Szia!
Továbbra is figyelemmel kísérem, és nagyon tetszik.
Szeretettel: Rozália
Kedves Rozália!
Örülök ha tetszik, mert ezek a szereplők egészen véletlenül keltek életre, és és én is nagyon kíváncsi vagyok, milyen jövőt követelnek majd maguknak.
Üdv. Károly
Olvasom a folytatást! Remek írás!
Lyza
Kedves Lyza!
Örülök, hogy a prózával való birkózásomra is felfigyeltél.
Üdvözöllek:Károly