Előszó:
Véleményem szerint bármilyen kis terjedelmű is egy iromány, a szerzője a legmélyebb érzéseit és tudását adja bele, mely melegséggel tölti el az olvasót. Törekedtem arra, hogy érzéseim és gondolataim a lehető legtisztábban és legérthetőbben írjam le. Persze, az érzelmeket nehéz megfogalmazni. Őszintén remélem, e könyv olvasója megérti a mű mondanivalóját, s talán elgondolkodik, mi is az igazán fontos mindannyiunk életében. Aki pedig, ha úgy tetszik, fogja fel egy csalódott lélek élettörténetének. Ez a mű nem jött volna létre a családom, barátaim, s nem utolsó sorban azaz ember nélkül, akit az életemnek tekintettem. Előttetek mindig nyitva a szívem. Elsősorban nekik ajánlom ezt a könyvet, hisz elláttak tanácsokkal, mellettem álltak a nehéz pillanatokban is. Köszönöm nekik. Remélem, minden kedves olvasó örömét leli e könyv olvasásában.
A szerző
I. fejezet
annak olyan álmok, amikor azt kívánjuk, bárcsak ne ébredtünk volna fel. Lehet ilyen például egy álomba illő párkapcsolat.
Boldog, szeretetteljes, minden kötöttségektől mentes. Minden ember ilyenről álmodozik, de csak kevés részesül ebben az érdemben, vagy talán szerencsében, mondhatni. Amikor egyik fél a másik szemébe néz, és látja benne a csillogást, a biztonságot, a szerelmet. S érzi, hogy ez egy életen át tarthat. Olyan ez, mint egy meleg nyár. Egy olyan nyár, amikor az évben nincs más időszak, csak a fülledtség, a jókedv. Enyhe szellő hűsíti az arcunk, és érezzük az életet. De nemcsak érezzük, élvezzük is minden porcikánkkal. Színben úszik minden, bármerre néz az ember. Kedvesében mindez megtestesül, bármikor együtt vannak. Az ajkuk egymáshoz ér, melytől forróság önti el a testet és a lelket. Kezük apró érintése pedig hűsítő szellőként hat. Majd mikor ebből a kábulatból egymás szemébe néznek, még levegőt is elfelejtenek venni. Igen, kezdetben mindenki ezt érzi. De van, akinél ez évekkel később is megmarad. Ezt nevezhetjük tökéletes emberi kapcsolatnak. Persze, mindenhol akadnak problémák. De ezek közösen leküzdhetők, bármekkora problémáról is legyen szó. Mert ha a szerelem igaz, bármi történjék is, sosem eresztitek el egymás kezét. A mi kapcsolatunk is ilyen volt. Átéltünk már minden borzalmat, szakítást, átkönnyezett éjjeleket. De mégis, valahogy ez mind háttérbe szorul, mikor a boldog és önfeledt pillanatokra gondolsz. A közös utazásokra, a tengerparti naplementékre. Amikor a forró homokszemeken lépkedve a hűs víz bizsergette a lábunk, miközben kézen fogva bámultuk egymást a víz tükrében. A középiskolai szalagavatón, amikor egymás derekát és nyakát átfogva táncoltunk és ölelkeztünk a tömegben. S tényleg, mintha csak mi léteztünk volna, egymásnak. Az átkiabált koncertek, mikor a tömegben ugrálva éneklitek a zenét, önfeledten. S persze nem utolsó sorban azok a pillanatok, amikor a legközelebb vagytok egymáshoz, és levegő után kapkodva élvezitek egymás testét, és összefonódik a lelketek is. Hát, ilyen volt a mi kapcsolatunk… és bátran mondhatom, irigylésre méltó életünk volt. Legfőképp a párom. E percben is a szemem előtt látom. Hosszú, aranyosan csillogó barna haja, élénkzöld szempára, drága arca és vadító mosolya megigézne bármely élő férfit. S Ő az enyém volt. Minden, amiről álmodozni mertem, most hozzá érhettem és szerethettem. És a legnagyobb ajándék, a világ legcsodálatosabb dolga pedig az volt, hogy ő viszont szeretett engem.
II. fejezet
mádtam vele lenni. Minden egyes szabad percemben vele voltam. Este, amikor ágyba bújtunk és egymáshoz simultunk, éreztem a biztonságot, amit adott nekem. Szoktam róla álmodni, de jellemzőbb volt rám, hogy a tudatalattim is kikapcsol minden alváskor, és csak a nagy feketeségre emlékszem másnap reggel. De ez az álom más volt. Élénken bennem élt minden mozdulata. Egy párról szólt, egy tökéletes párról. Rólam, és Nicol-ról. A kapcsolatunk mesébe illő volt, boldogok voltunk és nevetgéltünk. Idővel kiderült, csak mi gondoltuk úgy, hogy minden rendben van. Vagyis pontosabban én. Elvakított az az álomvilág, melybe beleképzeltem magam és kedvesem. De sajnos az élet ment, zajlott tovább, és nem úgy alakultak a dolgok, ahogyan azt én elképzeltem. Egyszer, Nicol odaállt elém, és tett két elviselhetetlenül fájó kijelentő mondatot olyan hanglejtéssel, mintha valaki elhunyt volna. – Nem bírom tovább így… elhagylak. Úgy éreztem, megmerevedtem, mozdulni sem tudtam a szavak hallatán. Mondani akartam valamit, éreztem az agyammal, de a szám nem engedte. Égtek az ereim, s a szívem dobogását sem hallottam. Nicol fogta magát, és szó nélkül elment. Egyedül maradtam. Azt hiszem, akkor még fel sem fogtam, hogy mi történt. Sírni akartam, de az sem ment. Órának tűnő percek után le kellett ülnöm a kanapéra. A víz verte a homlokom, és remegtek a végtagjaim. Egy óriási kiáltásra vágytam, ami kilökte volna az összes érzést a testemből. Senkinek éreztem magam. Ami eddig volt, mind szertefoszlott: a színek, a boldogság, öröm. És kihunyt az én Napom.
A következő napokban mintha kicseréltek volna. A munkahelyemen olyan voltam, mint egy robot. Kifejezéstelen arc, unott, egyhangú mozdulatok. Enni alig ettem valamit, és jócskán lecsökkent a testsúlyom is. Valahol tudtam, hogy ez így nem mehet tovább. A józan eszemet is elveszthetem. Ezeken gondolkodtam, mikor hazafelé baktattam. Megálltam a lakásom ajtaja előtt, előhúztam rozsdabarna kulcsom, és egy mozdulattal kinyitottam az ajtót. A résnyire húzott függöny között egy apró fénysugár szelte ketté a nappalit. Apró, pici porszemek csillogtak a levegőben. Káprázott a szemem, azt hiszem. Mintha… apró pici angyalok táncoltak volna a levegőből az asztal lapjára, hogy egybeolvadjanak azon. És ekkor egy emlék derengett fel a sötétből. A mélyből egy ismerős hangot hallottam. Vagy csak képzeltem? Nem tudom, de ott volt. Nagyon is ismerős hang volt ez, és a lábam már fordult is a hang irányába, hátrafelé. De ott csak a kifejezéstelen, fehér fal virított. Milyen rég állhatok az ajtóban? – kérdeztem magamtól. A tudatalattim nagyot ugrott, vissza a jelenbe. Fogtam magam, és bementem a lakásomba. Az ágyam mostanában rendetlenebb volt, mint egy kis gyermeké. De az Ő oldalán… tükörsima, és érintetlen. Muszáj volt odamennem, és végigsimítanom az érdes kezemmel. Egyszerre éles fájdalom hasított belém. Tudtam, hogy az ő hangját hallottam a fejemben, és egy ismeretlen erő arra bíztatott, hogy lezáratlan ügyem van. Ahogy ebbe belegondoltam, a fájdalom enyhülni kezdett. S mintha egyszerre a kedvem is javult volna az elmúlt napokhoz képest. Tennem kellett valamit. Valami örömteli dolgot, ami feldob. Bekapcsoltam a magnóm, és egy rock n’ roll számot kerestem. Ahogy felcsendült, rongyot és seprűt ragadtam. Mióta elment, minden csupa por és kosz volt. Így hát neki fogtam, és kitakarítottam a lakást. A munka végeztével felnéztem, és éreztem, hogy most először a szörnyű nap óta, csináltam valami hasznosat, sőt, több mint hasznosat. Valami örömtelit. De valahogy többre vágytam. Melegítőt húztam, becsaptam magam mögött az ajtót, és a lépcsőn lebaktatva a zöldellő park felé vettem az irányt. A Nap ragyogott, madarak egész csoportja hallatszott egy-egy fák lombkoronájából. A park előtt megálltam, és mélyet szippantottam a friss levegőből. Ahogy megtelt a tüdőm, felnéztem a park óriási kapujára, melyen arany, fodros betűkkel a „Városi Park” felirat volt olvasható. Piknikezők, kutyát sétáltató emberek és szaladgáló gyerekek hada fogadott, ahogy átléptem a park kapuját. Előkaptam egy cigarettát, és rágyújtottam. Most valahogy ez is sokkalta nyugtatóbb volt, mint az eddigiek. Egy tölgy árnyéka és egy öreg, rozoga pad adott nekem pihenőt. Lehuppantam, és fürkészni kezdtem a világot. Boldog emberek, vidám, önfeledt szórakozás. Igen. Ez hiányzott az életemből, és most egy halvány szikrát véltem felfedezni, hogy mégis, mégis van miért itt lennem. Kiszúrtam egy fiatal párt, akik nevetgélve sugdolóztak egymás fülébe. Nem bírtam megállni mosoly nélkül. Emlékszem, mikor a padon ülve, kéz a kézben, csókolóztam Vele. Minden titkunkat itt osztottuk meg egymással. Gyermekkorunkban minden nap ide hoztak a szüleink játszani és szaladgálni. Iskola után itt találkoztunk, hogy elmeséljük egymásnak a legújabb élményeinket. Ó… az a gyönyörű arc és haj, a szempár és íves ajkak, pont, mint annak a lánynak ott, aki… Ebben a pillanatban a szívem nagyot dobbant. A szemeim elkerekedtek azon, amit láttam. Ő volt az. És… és egy férfival volt. Nem akartam elhinni, amit láttam. Minden eltűnt. Jókedv, színes világ, minden. El akartam rohanni, de legfőképp azt akartam, hogy felébredjek, bízva benne, hogy ez egy rossz álom. Menekülőre fogtam a dolgot, és megszaporáztam a lépteim. Mielőtt kiértem volna a parkból, egy utolsó pillantást vetettem rá, hogy nem tévedtem-e. Ekkor a pillantásom találkozott az Övével. Azon nyomban lesütöttem a tekintetem, hazafutottam, és egy hangos ajtócsapódás után zokogva roskadtam le a nappali egyik sötét sarkába.
III. fejezet
znap nem aludtam valami sokat. Egész éjjel zakatolt a fejem, és csakis Őrá tudtam gondolni. Valószínűleg a gondolkozás nyomott el arra az egy-két órácskára, míg sikerült pihennem valamennyit. Reggel korán fenn voltam már. Kikászálódtam az ágyból, bekapcsoltam a tévét, és a hűtőszekrény felé vettem az irányt. Üresen korgott a gyomrom, hisz alig lehetett benne pár falat. Megkentem vajjal egy szelet kenyeret, és leültem a tévé elé. Valami unalmas természetfilmet forgattak épp. De most nem is ez érdekelt. A pillantását sehogy sem tudtam kiverni a fejemből, és valahogy az idegesített a legjobban, hogy volt valakivel. Muszáj volt megtudnom, ki lehetett az. Ahogy ebbe belegondoltam, megcsörrent a telefonom. Ránéztem, de egy pillanatig haboztam. A szívem hirtelen a torkomba ugrott. Mi van, ha… nem, az képtelenség. Miért pont engem hívna? És ha nem is Ő az? Fel kellett vennem a telefont, így hát remegő kézzel, de felemeltem a kagylót. Igen? – kérdeztem. Szia – válaszolta a hang. Nicol vagyok.
Azt hiszem kellett néhány másodperc, mire fel fogtam, mi történik, mert azt kérdezte, itt vagyok-e. Természetesen igent mondtam. Némi félelmet véltem észrevenni a hangján, de ez cseppet sem volt meglepő. Hisz már hónapok teltek el azóta, hogy elment.
– Láttalak tegnap a parkba. – mondta.
– Igen, én is téged. – válaszoltam. És még valakit. Veled volt. Tudom, semmi közöm hozzá, de ki volt az?
– Emlékszel, amikor olaszul tanultam? Hogy is emlékezhetnél, sosem érdekelt, hogy mi történik velem, vagy miket csináltam akkoriban.
Egy parányi emlékkép derengett fel. Igen, említette az olaszt.
– Emlékszem. – válaszoltam. Miért? Hogy jön ez ide?
– Ő segített nekem a tanulásban. És mostanában is sokat segít. Támogat mindenben.
– Értem. – mondtam. Mindent értek.
Néma csönd következett. Vártam, hogy mikor szólal meg, és valószínűleg Ő is erre várt. Végül az Ő drága hangja törte meg a csendet.
– Rendben. Amúgy valamikor megihatnánk valamit, rég láttalak.
– Igen, az jó lenne. – helyeseltem. Örültem a felkérésnek. Még hogy ne örülnék neki? Találkozni akar velem. Hiányzom neki. Időközben a gombócot is sikerült félig-meddig lenyelnem. Kissé felbátorodtam, és elég erőt éreztem magamban ahhoz, hogy megkérdezzem, miért pont őt választotta, vajon miben lehet jobb, mint én? Ugyanakkor hónapok teltek el az óta, és nem éreztem helyén valónak rögtön nekiszegezni ezt a kérdést.
– Holnap esetleg? A park melletti kávézó? – kérdezte, ismét megtörve a csendet, ami már-már nem is volt annyira kínos, mint eddig.
– Jól van. Akkor holnap. Legyen délután 5 óra. Megfelel?
– Tökéletes. – válaszolta Nicol. Akkor holnap… szia.
– Szia. És… hiányzol.
Letette. Megbántam, hogy kimondtam ezt a szót. Hiszen mit várok? Hogy visszamondja, és bevallja, hogy hibát követett el, amikor elment? A világ legboldogabb embere lettem volna, örömömben körbe futottam volna az egész várost. De mint ha éreztem volna valamennyi örömöt. Hiszen beszélhettem vele. Felhívott. Sőt mi több, találkozom vele holnap. S akkor talán megértek mindent, hogy mi miért volt. Jesszusom, csak el ne rontsam az egészet.
Ekkor egy kósza pillantást vetettem az órára. Már fél kilencet mutatott. Ideje volt dolgozni mennem. Felöltöztem, összekészítettem az ennivalóm, bezártam az ajtót, és elindultam. A mai munkanap igazán lendületes volt. Semmi hiba nem csúszott be, és élveztem minden percét. Egy pillanatra sem gondoltam az előttem álló feladatra. Magam sem tudom miért, elnyomta a munka az effajta gondolatokat. Viszont most, ahogy a munka végeztével hazafelé igyekeztem, minden egyszerre zúdult rám. Mit fogok mondani Neki? Vajon egyedül lesz? Fel kell készülnöm minden eshetőségre. Talán egy terv kéne. Vagy csak spontán álljak elé, mint mikor együtt voltunk, és őszintén tudtunk beszélgetni? Nem tudtam, mit tegyek. Időközben haza értem, és rám tört a fáradtság. Nem igazán aludtam az elmúlt időben. Levetkőztem, bebújtam a takaró alá, és azonnal álomba merültem.
Álmomban láttam Őt. A kis kávéház egy szegletében ült. Kapucsínót szürcsölgetett. A nap sugarai játszadoztak sima hajszálain, már-már vakítóan. De valami fura volt. Pontosabban valaki. Ez a valaki vele szemben ült, és szemlátomást cseppet sem a nyugodtság jellemezte az arckifejezését. Felismertem az alakot… én voltam az. Némán ültem, fejemben tucatnyi kérdés keringett, arra várva h kitörjenek belőlem. De csak bámultam, s Nicol pedig csak várt. Bárcsak a fejébe láthatnék, és tudhatnám, mire gondol. Valószínűleg legszívesebben felállna, és itt hagyná ezt a semmirekellő alakot, aki csak a saját fejével törődik, és nem kíváncsi a másik érzéseire, vagy, hogy egyáltalán miken megy keresztül és ment keresztül az elmúlt időszakban. Éles hang ütötte meg a fülem. Az ébresztőórám hangja. Muszáj volt felkelnem, de ki tudja mennyi az idő ilyenkor? Az óra kis – és nagymutatója állásából pontosan ki lehetett olvasni, hogy átaludtam az éjszakát, és már javában zajlik a reggel. Felültem az ágyon, és a gyomrom görcsbe rándult az idegességtől. Ma van a nagy nap. Ma találkozom Nicol-al. Az álmom jutott hirtelen az eszembe. Fel kell készülnöm minden esetre, és természetesen nem egyből neki szegezni minden kérdést. Már ha lenne konkrét kérdésem. Tükör elé álltam, felöltöttem kedvenc farmerem és pulóverem, amit még Ő vásárolt nekem névnapom alkalmából, s lelkiekben kezdtem felkészülni a nehéz délutánra.
IV. fejezet
ire észbe kaptam, már majdnem 5 óra volt. Észre sem vettem, hogy így elrepült az idő. Nagy levegőt vettem, és elindultam a kávézó felé, fejemben tengernyi kérdéssel. De valahogy csakis Ő lebegett a szemem előtt, és hogy most nem ronthatok el semmit. E gondolatokkal léptem be a kávézó ajtaján. Pislogni is alig mertem, nehogy elszalasszam Őt, hol ül, és hogy mindenképpen észre kell vennem. Ekkor megpillantottam… gyönyörű szép arca sugárzott, és csillogó szemeit rám irányítva, végigfuttatta rajtam a szemét. S én is így tettem. Olyan rég volt, hogy ilyen közelről láttam, s közben azt kívántam, bárcsak megmozdulnának a lábaim és vinnének előre, az asztalhoz, ahol már vár rám. Az a rész valahogy kimaradt, ahogy odatántorogtam végre hozzá, s most ott ültem közvetlen előtte. Leírhatatlan volt. Az illata, a bőre, minden, amit úgy imádtam s bármit megtettem volna érte, most kartávolságnyira volt tőlem.
– Szia, Nicol. – köszöntem. Ő viszonozta. S most csak egymást bámultuk, a csend egyre elviselhetetlenebb volt.
– Figyelj, oka volt, hogy idehívtalak. Valójában nem lesz könnyű, amit most mondani fogok neked, én is alig hiszem el, de ezt meg kell értened. Olyan mereven figyeltem, amennyire csak lehetett. Erre nem készültem fel. Az egész tervem felborult, csak üres fejjel vártam, ebből mi fog kisülni. Folytatta:
– Továbbléptem, újra tudok szeretni. És… férjhez megyek. Ekkor lesütötte a szemét.
Mintha valami megakadt volna a torkomon. A levegő nem jutott a tüdőmbe, fuldokolni kezdtem.
– Te… tessék??! – kérdeztem hebegve. Remegtem, és azt hittem, elájulok.
– Sajnálom… de meg kell értened, több hónapja volt már h szakítottunk. Lépj tovább. Látod, nekem sikerült, és boldog vagyok. Azt hiszem, ennél boldogabb már nem is lehetnék. De szeretném, ha te is ott lennél. Hiszen része vagy az életemnek. Persze ha nem akarsz, azt is megértem. De hidd el, ezt el kellett mondanom. Sosem voltak előtted titkaim.
– Nekem sem előtted. – mondtam. De ezt nem akarom elhinni. Ilyen hamar? De hogy? És miért? Amíg együtt voltunk, mindent megbeszéltünk, elmondtuk legféltettebb titkainkat is. Boldogok voltunk.
– Pontosan. Ahogy mondod… voltunk. Az utóbbi időben megváltozott minden. És ez kettőnkön múlott, te is jól tudod. De ennek már vége.
– Ott akarok lenni. Látni akarlak, ezután is. – mondtam, de tudtam, hogy meg fogom bánni, amit most mondtam.
– Rendben. Szeretettel várunk. De most mennem kell. Majd… majd hívlak.
Ekkor felállt, és egy forró csókot nyomott az arcomra. Hosszan ültem az asztalt bámulva, a csóknyom csak úgy égette az arcomat. Hogy házasodhat meg? Pont vele? Már nem értettem semmit. „Lépj tovább, én már megtettem”. Hogy tudnék én tovább lépni? Ő a mindenem, a szerelmem. Apró könnycsepp hűsítette a csókja forróságát. S ahogy végigpergett az arcomon, a csókon, egyre csak marta és égette. Ismerős érzés volt… az én lelkem is így érezte magát. Csak tátongott, üresen, és égett.
V. fejezet
következő napok és hetek mintha kiestek volna. Egyhangú lett minden, mint mikor elváltunk egymástól. Rémálmaim voltak a közelgő esküvőről. A gyomrom kikészült a folyamatos stressz miatt. De a napokban, rájöttem valamire. Ő boldog, és nekem ez a lényeg. Legyen boldog, bármilyen körülmények között. És kapjon meg mindent, amit csak kíván.
Az asztalon egy rózsaszín – fehér boríték színlett, melyen fodros, kanyargós betűkkel ez volt olvasható:
Sok szeretettel meghívjuk Önt és családját Nicol és SSSxxxcccnnnlllaaasss esküvőjére, melyet 11 órakor tartunk a városi templom rózsatermében.
Némely szó nehezen volt olvasható, mert a sok könnycsepptől már elmosódott teljesen. Nem vártam azt a napot. Sokszor sétáltam a templom felé, már minden egyes tégláját kívülről ismertem. Próbáltam elképzelni az egész ünnepséget, és legszívesebben visszamondtam volna a meghívást. De ígéretet tettem, és ezt nem szabadott megszegni. Nem volt mit tenni, vártam a napot, azt a szörnyű napot. Számomra legalábbis…
Hihetetlen gyorsasággal teltek a hetek. Az időjárás mindenkit rövidnadrágra és pólóra kényszerített, a hőség elviselhetetlen volt. A városi templom most színekben pompázott. A kopott, vörös téglák mindegyike színes szalagokkal volt feltűzdelve, s temérdek mennyiségű méh döngicsélt a színes virágok szirmainál, melyek élénk színe hívogató volt még az embernek is. Elsétáltam a bejárat előtt, melyre most a „Sok boldogságot” felirat volt kikészítve, gyönyörű orchideákkal és vörös színű rózsákkal feldíszítve. El kellett ismernem, tökéletes volt. Erre vágyott az én szerelmem. Lehajtott fővel tovább baktattam. A gyomrom vészjóslóan adta a morgó hangokat, s ő már sejtette, hogy másnap a szívem fog megszakadni. Össze kell szednem magam, ez az Ő napja lesz. Örülnöm kéne neki, de talán az irigység és a szeretet nem hagyta. Hazaérve leroskadtam a fotelbe, és nem gondoltam semmire. Végre először oly sok ideje nem gondoltam semmire sem. Csak éltem, valahogy. De őszintén, nem sok kedvem volt hozzá. Tudtam, hogy ennem kéne valamit, nem fogom kibírni így az éjszakát. Az óra mutatója viszont egymás után súrolta a számokat. Nem bírtam nyugton maradni. Eszembe jutott a múltkori kikapcsolódásunk, mikor lementünk a sarki presszóba a barátainkkal, és átmúlattuk az egész éjszakát. Újra át akartam érezni az élményt, bár agyam sejttette, hogy ha lemegyek, az szívszorítóan fájdalmas lesz. De nem hallgattam rá. Kabátot vettem, és elindultam. Az esti enyhe idő bizsergetően hatott a testemre. Akár még úgy is életben maradnék, ha nem találnék haza. Nem, elég, ilyenekre nem gondolhattam, másnap esküvő… az Ő esküvője. Nem ronthatom el, most nem. Ezt nem. A gondolatok elölték körülöttem a séta perceit, s már léptem is be az ajtón. A kocsma szinte tátongott az ürességtől, csak pár fiatal élvezte a szabadságot. Leültem egy bárszékre, s kikértem az első itókámat, majd rágyújtottam. Ahogy ajkamhoz emeltem a poharat, kissé megmarta a szám szélét, majd folytatta a torkomon, le egészen a gyomromig. Ott megpihent, s melegséggel töltött el. A cigim már félig leégett, s előttem gyűltek a poharak. A világ kezdett összemosódni, a hangok egyre elviselhetetlenebbek voltak. Kezdtem kissé ingerült lenni, azt hiszem, mert egy fószer a balomon már jó ideje bámult. Odaültem mellé, s beszélgetni akartam vele. Sajnos pontosan már nem emlékszem, mit hadovált, pedig igen érdekes lehetett, mert csak mondta és mondta és mondta a magáét. Közben éreztem, hogy a gyomrom már csordultig telt alkohollal, és nem bírja a gyűrődést. Felálltam, és kitámolyogtam az ajtón. Útközben megöleltem a világot, s ki tudja hogyan, ismét a lakásom ajtajában találtam magam. A szemem könnyesre sírtam a fájdalomtól, s csak arra volt erőm, hogy a legközelebbi bútordarabra ejtsem magam.
A reggel hamar rám talált, s a fotelben ébredtem. A nyakam izomrostjai eszméletlenül sajogtak, de pár ropogtatással a helyükre ugrasztottam őket. A zuhany alá álltam, és áztatni kezdtem a testem. Bizsergett mindenem, de nem éreztem melegséget. Pedig a víz forró volt, a gőz teljesen belepte a tükör sima lapját. Legalább nem kellett bámulnom a kómás arcomat. Felöltöttem fekete öltönyömet, megfésülködtem, még mindig tükör nélkül, és a karórámat néztem. Tíz óra harmincöt perc. Ideje indulnom, gondoltam magamban. Az utcára kilépve a Nap átmelegítette a ruhám, amitől hamar hőhullám tört rám. Az árnyékom, akár egy lény, aki mintha a lelkem lenne, szorosan a nyomomban loholt, felkészülve arra, hogy talán már nem sokáig lehet velem. Már messziről megpillantottam a fénypompát és a virágok tömkelegét. Most még jobban ki voltak nyílva, mint tegnap, és folyamatosan hullatták szirmaikat az út közepére, mint az apró kis koszorúslányok. Még egyszer, utoljára megálltam a nagykapu előtt, és az égre tekintettem. Ha létezik Isten, mentsen meg minden fájdalomtól. Ezt kívántam magamban. Nagyot szippantottam a nyári levegőt megédesítő rózsák illatából, és bemasíroztam a templomba, majd kinéztem magamnak egy üres padot. Összekulcsoltam a kezem, és vártam. Ahogy bámultam magam elé, az árnyékom már sehol sem volt. Talán kinn maradt az épület előtt? Már nem érdekelt. Jöjjön, aminek jönnie kell. Ekkor orgona hangját véltem felfedezni. Felkaptam a fejem, és az ajtóra szegeztem. Ő már ott volt, hófehér esküvői ruhában. Egy angyalra emlékeztetett, aki vigyáz az emberekre, és önzetlen mindenkivel szemben. Gyönyörű látvány volt, ahogy elsuhant mellettem, és az illata megrészegített. Azt hiszem, most jött elő az összes fájdalmam. Felszínre tört minden, ami pár hónap alatt felhalmozódott a szívemben. Szédülni kezdtem és hányingerem támadt, forgott velem a templom, a rózsák, az emberek, minden. Majd hirtelen mosódni kezdett a látott kép. A hangok eltompultak, már nem hallottam az orgona hangját sem. Az egyetlen szín, amit láttam, fehéres volt. Olyasmi fehér, mint Nicol, az esküvői ruhájában, ahogy ellibbent mellettem. Éles, mégis tompa hang hatolt a jobb fülembe… mint egy koppanás. Az érzés, az iszonyú fájdalom pedig nem sokra rá jelentkezett. Nem láttam és nem hallottam semmit, az agyam kikapcsolt, vagyis úgy éreztem. Itt már nem segíthet rajtam senki.
VI. fejezet
gen… mintha csak tegnap lett volna, úgy emlékszem minden percére. Nagyon szerette őt. De ezzel a rögeszmés szerelemmel csak még jobban eltaszította magától, és végül már nem bírta ép ésszel a fiú. Sajnáltam szegényt, tényleg, hősies és érett volt mindaz, amiken keresztül ment és helytállt. Na, de ne szaladjunk ennyire előre, szerintem kezdjük a legelejéről.
A nevem Stanley. Olaszországban, Florence-ben nőttem fel. Igen, elég hihetetlen név ez egy olasznak, de én ezen nem csodálkozom. Az édesapám Michigan-ben nevelkedett, s később, egy üzleti út során ismerte meg jó anyámat. Szerelem volt első látásra. Boldog évek következtek az életükben, majd egy elsietett házasság és a mézes hetek. Ezek után
kerültem én a képbe. Elsietett… szerintem az volt. Tudniillik édesapám amerikai származása miatt visszakényszerült az Egyesült Államokba, mi pedig magunkra maradtunk anyámmal. Mindig is jó tanuló voltam. Versenyeket nyertem, zenélni tanultam. Mindez arra késztetett, hogy 23 éves koromban itt hagyjam ezt a porfészket, és a tudásommal karöltve elinduljak, de még nem tudtam, hogy merre. Egyvalami, pontosabban valaki kötött Florence városkához, akiért az életem is kockára tettem volna. Az édesanyám. Ő persze mindenáron a javamat, álmaim beteljesedését kívánta. Így hát egy szép, hétfői reggelen elindultam. Reménnyel és félelemmel teli szívvel vágtam neki a nagyvilágnak. Terveim nem igazán voltak, így célomat a sorsra bíztam. A repülőtérre érkezve megálltam egy nagy tábla előtt, mely pontosan tudatta, hogy még 10 percem van felszállni a következő járatra, az A-10es terminálnál. Az úti célt nem is figyelve megváltottam a jegyem, és felszálltam. Most már kíváncsivá tett, merre folytatom életem következő szakaszát. A repjegyem közepére pillantottam, majd egy mozdulattal kinyitottam a brosúrát. A következő volt olvasható rajta:
11:15 Fiorentina, St. Marks Airport
05:30 Budapest, Ferihegy Airport
Magyarország – sóhajtottam fel. Tökéletes. Boldogabb nem is lehettem volna. Belegondoltam az egészbe, de ekkor beleborzongtam. Mi van, ha egyszerűen nem szeretnek majd, elutasítanak, és szégyent hozok édesanyám nevére? Alighogy ezen kezdett kattogni az agyam, a hajtóművek felbőgtek, a repülő lomhán kitolatott a kifutópályára, s az engedélyt megkapva elhagyta Fiorentina repterét, vele együtt szülővárosom, szeretteim, édesanyám. A múltam.
Az út szinte szó szerint elrepült. Fél órával a felszállás után álomba merültem, és sikerült átaludnom az egész utat. De kissé fura álmom volt. Mintha életem filmje pergett volna le a tudatalattimban. Egy zöldellő park, egy angyal, fehér virágok. Ezekre emlékszem csupán. Nem tulajdonítottam neki nagy érdeklődést, mindenesetre lehet jelként kezelni. Viszont most jobban érdekelt az, hogy új helyre kerültem. Azonnal elkezdtem egyengetni a sorsom. Iskoláról iskolára, egyetemről egyetemre jártam. Végül egy neves egyetemen kaptam olasz tanári munkásságot, s a létesítmény kollégiuma szállásolt el. Idővel kezdtem úgymond felemelkedni azon a bizonyos ranglétrán. A tanítványaim kitűnő eredményeket értek el a vizsgáik során. Némelyikükben láttam azt a tehetséget, amellyel szívem szerint olasz politikai pályára küldtem volna őket. Mónika, aki pazarul fogalmazott, vagy Péter, aki értett minden olasz poént, és maga is verseket fogalmazott, idegen nyelven. S ott volt Ő… Nicol. Elképesztő egyéniség. Lénye sugárzott, csakúgy, mint ő maga. Ámulatbaejtő, leírhatatlan szépség. Egy egyetemi ünnepségen volt alkalmam közelebbről is megismeri őt. Mesélt a családjáról, hogy az édesapja gyári munkás, igen nehezen tudják megkeresni a napi betevőjüket. Az édesanyja minden nap kiveszi a részét a házimunkában, a családfenntartásban, holott ő is napi szinten dolgozik, hogy telljen a családnak iskoláztatásra, ennivalóra. Megemlítette a barátját is. Csodálattal mesélt róla, szinte beleborzongtam, hogy lehet ennyire szeretni egy hús-vér embert. De mégis, a kétség szinte leolvasható volt az ajkán minden egyes kiejtett szó után. Az ünnepség befejeztével összeszedtem maradék holmim a tanári szobámból, összekapkodtam a jegyzeteim a barna, félig megvilágított asztalról, és a sötét, kísérteties folyosón elindultam haza. S közben csak egyvalakin járt az eszem. Nicol. A lány, aki elcsavarta a fejem, mintha ez a felismerés életem eddigi szakaszán elkísért volna, csak eddig homályosan láttam az efféle dolgokat. De most minden világos volt. Én megadhatnék neki mindent, talán közelebb enged magához mint sejthetném, és akkor boldogok lennénk, együtt, örökké. Közben beléptem az ajtón, ledobtam a holmijaim a konyhaasztalra, és a számítógépemhez siettem. Még csak pár óra telt el a bál óta, mégis, hiányzik a társasága. Hiányzik, hogy őszintén nevessek, hiányzik az érzés, mely magával ragad. Éreznem kellett újra, hogy van, hogy foglalkozik velem, a szeretet jelét, mely minden kis mosolyában ott rejlik, s neked is mosolyognod kell, mert egy kis arcjátékból felismered a benne rejlő nőt, a csodálatot, az érzelmeket, melyeket feléd irányít. Ki tudja, lehet akaratlagosan. Kitártam az osztálynaplót, és a nevéhez igyekeztem húzni az ujjam. Hamar meg is találtam amit kerestem. Egy közvetlen internetcím. Rögvest bepötyögtem, nem is gondolva a következményekre, annyira elbódított az egész. És most várunk… Vajon Ő is kíváncsi a társaságomra? Élvezte ezt a kis beszélgetést, annyira, hogy folytatható legyen ez a viszony? Nem tudtam biztosan. Azt viszont igen, hogy a legboldogabb akkor lennék, amikor beszélhetnék vele. Vagy akár találkozni valahol, kávézni, mozizni, vagy sétálni egy napsütötte, kellemes délutánon. Ekkor valami villogást véltem felfedezni a monitorom alsó részén. Rákattintottam, és felugrott egy szöveg. Istenem, mennyit vártam erre. Rögtön viszontköszöntöttem Őt. Az órákat perceknek mondanám, hirtelen elrepült a délután, az este. Az éj közepén derűsen mosolyogtam minden kis hangulatjelén, s elképzeltem a drága arcát, miközben gépeli nekem a sorokat. Így teltek a napok, hetek. Néha többre vágytam, mint egyszerű beszélgetés, s bevallom kicsit féltem ettől. Nem akartam elsietni semmit, ráerőszakolni olyasvalamit, amit nem akar, vagy csak nincs felkészülve rá. Szerelmem érzete viszont egyre csak nőtt, fokozódott. Kezdett elvakítani a rózsaszín felhő, ahogyan azt a kamaszok mondani szokták. Nem egyszer kértem meg, hogy kamerázzon velem az interneten, képtelen voltam meglenni a látvány nélkül, hogy újra láthassam aranyos arcát, tökéletes vonásait. Mikor a kapcsolat létrejött, ottvolt előttem Ő. A szeretettől csillogó szeme, a sima, fényben játszó hajszálai, az arca tökéletessége. Szívem mintha kis adag elektrosokkot kapott volna, úgy táncolt a vérrel teli mellkasomban. Biztos voltam magamban, mit akarok. De ez kétszemélyes játszma. Ki tudja, talán egyszer megszerzem álmaim nőjét. Akire mindig is vágytam.
Így töltöttem az összes szabadidőmet. S közben sok mindent megtudtunk egymásról. Meséltem neki Olaszországról, a családomról, édesanyámról. Nehéz szívvel jöttem el otthonról, de itt is szeretetre akadtam. Elmondtam neki az álmaim is. Mostanában egyre többször álmodom egy szörnyű balesetről. Először még minden hófehér és megnyugtató, melegséggel teli. Aztán az egész hirtelen átmegy rémálomba, minden csupa vér és a sikolyok megsüketítik az embert. Ha ez így megy tovább, kénytelen leszek orvosi segítséget kérni, mert talán velem lehet a baj. Nicollal előrehaladt a kapcsolatunk. Jövőhétre iskolán kívüli találkozót beszéltünk meg. S én újra tele voltam érzelmi kételyekkel. Oké, örültem neki, ez természetes. De mit fogok mondani neki? Hisz élőben sokkal közvetlenebb az ember, mint egyébként. Ott csak háromig tudsz elszámolni, s mondanod kell valamit, muszáj. Attól féltem talán, hogy ez az egész teljességgel hihetetlen lesz a számomra. Megjelenik előttem, s én csak állok mint egy kőszobor, melynek ugyan van érzelmi kifejezés az arcán, de csak akkor mozdították meg, mikor készült. Féltem, hogy le fog taglózni a tökéletessége, mely eddig is mindig arra késztetett, hogy többet és többet kaphassak belőle, bármiféle módon. Erre nagyon kell figyelnem. Ekkor az órám szerint már késésben voltam. Idegesen kapkodtam reggeli és néhány jegyzet után, felkaptam egy fekete csíkos zakót, és a tömeg forgatagában az iskolába igyekeztem.
A nap csigalassúsággal telt, egyszerűen nem akart menni az idő. Már-már azt hittem beleőrülök a várakozásba, mikor láthatom végre Őt. Délután, a városi parkban beszéltünk meg egy találkozót. Fél háromkor remegő kézzel nyúltam a dossziékhoz, majd mire feleszméltem, felfelé caplattam a lépcsőkön, egyenesen a dolgozószobám felé. Végre egy kis csend és nyugalom, össze tudom szedni a gondolataim. Ha voltak egyáltalán… Nem, inkább katyvasznak mondanám mindazt ami a fejemben zajlott most. De nem várakozhattam tovább, indulnom kellett. Lényegében az izgalmam olyan nagy volt, hogy a felszabadult adrenalintól szinte bármire képes lettem volna e pillanatban. Az utolsó ép gondolatom egy virágbolt felé irányított, ahonnan egy illatos rózsaszállal távoztam. Már közel volt a városi park. Elhaladtam a szűkrácsú kerítés mellett, s mélyet szippantottam a szerelemmel és virágillattal teli levegőből. A kapuhoz érve egy fiút pillantottam meg, éjfekete haját fellombozta a szellő. Épp a park cégérét tanulmányozta, majd rágyújtott. Mikor elhaladtam a bejáratnál, láttam, hogy a srác is elindul befelé, majd megpihen egy ütött-kopott padon. Én viszont tanácstalan voltam. Én igyekszem valakihez, aki vár rám. Ennek a fiúnak semmi némi baja nem lehet, olyan nyugodtan cigarettázik az árnyékot adó cédrusfa alatt. De közben csodálkoztam is, vajon miért nincs neki kedvese, akivel megoszthatná minden örömét és boldogságát, amit most cigarettába öl bele. Pásztázni kezdtem a környéket, míg nem egy színes hajzuhatagra lettem figyelmes. Az agyam már rég ledermedt, de a lábam hálisten ismerte a feladatot. A pad felé vettem az irányt, s már-már futottam, vagyis úgy éreztem, mivel elég hamar odaértem. Belenéztem a szemébe, ő is az enyémbe. Ekkor láttam, hogy valami nem stimmel. Hova tűnt az életkedv, a boldog őszinte pillantás? Helyette csak keserű könnyeket véltem felfedezni. Leültem mellé, és kibukott belőlem a kérdés, megkértem mesélje el, mi történt. Negyed óra múlva minden világos volt. Szakított a párjával. Nem hibáztattam Őt. Elvégre aki nem kap meg mindent egy férfitól, ne is reméljen jövőt vele. Teljesen átéreztem a helyzetét, de nem tudtam, hogyan segíthetnék, Úgy láttam, neki már ez is nagy segítség, hogy elmondhatta mindezt nekem. A beszélgetés végén átadtam a csokrot, s könnytől ázott arcán kis reménysugár ébredt. Mintha azt akarná mondani, hogy igen, van ki foglalkozik velem, van akinek még érek valamit. Az eszem megint előbb dolgozott mint ahogy azt én akartam. Pillantása hirtelen a régi lett, az arca kipirosodott, s védelmet érzett, mióta itt vagyunk, most először. S én egy öleléssel viszonoztam eme páratlan látványt. Az én arcomon is mosoly terült szét. Miután kibontakoztunk egymás karjaiból, nem ment távol az arcával. A gyomrom összerándult, szívem vadul dobogni kezdett a helyén. Vagy valahova a gyomromba csúszott volna? De ami most következett, az teljesen elfeledtetett velem mindent. Ajkaimon sosem érzett forróság vette át a hűs szellő helyét, a számban a legfinomabb fagylalt ízét éreztem, amit valaha is kóstoltam. A nyakam egy lágy sál puha fonatai fogták egybe, s a gondolat is megrészegített. A csók amilyen hosszú volt, olyan hamar el is múlt. Mikor feleszméltem, vagyis megpróbáltam, már egyáltalán nem féltem semmitől. A helyzetet meg tudnám szokni, gondoltam magamban. De ez a délután, a kis törődés, meghozta azt, amire mindig is vágytam.
VII. fejezet
hónapok repültek, s én boldog voltam Nicol-al. Leírhatatlan, mennyi mindent kaptam tőle, s úgy éreztem, a felét sem fogom tudni viszonozni. Egy élet is kevés arra, hogy visszaadjak neki mindent, amit tőle kaptam. Már nem gondolt a régi barátjára. Gyors egymásutánban zajlottak az események. Voltunk utazáson, pálmafákkal teli homokos tengerparton pihentettük szellemünket és lényünket. Éjszaka a szállásunkon olvadtunk össze teljesen. Ajkunk vadul csókolt, a szívünk koppanásait a nyári csöndben a szomszédban is hallani lehetett. Lágyan simogattam Őt, az izgató domborulatait, érzékien harapta a nyakam, a nyelvével végigsimította testem összes porcikáját. Minden egyes pillanat egy falat volt a mennyországból. Voltunk otthon, Florence-ben is. Bemutattam édesanyámnak Nicol-t, aki egy cuppanós puszival köszöntött bennünket. Már évek óta nem láttam édesanyámat, jó érzés volt őt átölelni, s kicsit mintha gyereknek éreztem volna magam, hosszasan öleltem. Nicol-al kézenfogva sétáltunk Florence-ben, megmutattam neki az iskolákat, ahová jártam, a mólót, ahova akkor ültem ki, mikor egyedül éreztem magam. A főteret, ahol régi pajtásaimmal jöttünk össze focizni vagy beszélgetni, iskola után. Múzeumokat látogattunk meg, s Ő mindvégig érdeklődéssel figyelte minden egyes szavam. Egy éjjel, mikor a vízparthoz sétáltunk, valami az eszembe jutott. Amit már régóta tervezgettem. Leültünk a langyos homokba, kezünket összekulcsoltuk, s én ránéztem olyan őszintén, mint még soha. A Hold beragyogta a víz tükrét, a rákok gyors egymásutánban szaladtak a biztonságot adó víz közelébe. Én is erre vágytam. Életem hátra levő részében, a biztonságra. Hogy legyen mellettem valaki, aki bearanyozza a napjaim óráinak minden percéhez köthető másodperceket. A kérdés egyszerű volt s egyben nagyszerű is, mégis kicsit vonakodva bár, de feltettem életem megváltoztathatójának is felérő kérdésemet.
– Hozzám jössz feleségül?
A csönd felerősödött. A kis rákok ércesen kaparták a homokszemeket, s hangos placcsanással tűntek el az éjfekete vízben. Nicol arca megkeményedett. Kissé ijesztően komoly volt. Majd ellágyult, elmosolyodott, s tenyere közrefogta az arcom. A csókja egyértelműen azt jelentette, igen. Igen, összekötné velem az életét, jóban-rosszban kitartana mellettem, s a halálon is túl, csak engem szeretne. Ha ez lehetséges. Csókoltam az ajkait, s közben arra gondoltam, milyen jó, hogy nem kell megszólalnom. Mert most a hangom elcsuklana, a boldogság már nem volt tetézhető tovább. Arcomon könnycseppek gördültek le, apró mélyedéseket vájva a homokba. Karjával megölelt, és még egyszer azt súgta, igen. Igen, igen, milliószor igen.
A repülőgép hangos puffanással érte el a kifutó betonszerkezetét, majd lassított, s végül megállt a terminál előtt. Egy kedves hang megköszönte, hogy őket választottuk, és további kellemes napot kívánt. Igen, az meglesz – gondoltam magamban. Mindenem megvan, hogy kellemes legyen a napom. A jobbomon egy lány, aki mindennél fontosabb, a balomon pedig egy karikagyűrű, a legnagyobb ajándék, amit valaha tőle kaptam. A reptéri tömeg már nem is jelentett gondot, semmi sem tudja elrontani a kedvem. Ránéztem… kissé zavartnak véltem, de nem tört meg, mosolygott és magabiztosságot sugárzott az arca. Azért valljuk be, nem minden nap házasodik meg az ember. A gyomromban éreztem azt a bizonyos űrt és szorítást, de egészen biztosan a boldogság számlájára írhatom. Belegondolni is félelmetes, hogy holnap megházasodom. S biztos voltam benne, hogy Nicol is így gondolja, érzi. Hazakísértem, s könnyes búcsút vettünk.
– Pihend ki magad, holnap nagy napunk lesz. Törvényesen is egymáshoz fogunk tartozni.
Bólintott, majd egy intés után kinyitotta az ajtót, megfordult, végignézett rajtam, majd széles mosolyra húzódott szájjal elnyelte őt a lakás sötéte, melyet egy tömör barna fagyártmány zárt el a külvilágtól. Zsebre dugtam a kezem, és elindultam. Azt nem tudtam még, hogy merre. Valószínűleg hazafelé. De még nem akartam otthon lenni. Már csak egy saroknyira voltam a lakásomtól, mikor a szívem egy sör után vágyódott. Beültem hát a legközelebbi sörözőbe. A csapos egy korsó világost gurított ki elém, s csöndben szürcsölgetni kezdtem. Körbenéztem a helyiségben, de nagy meglepetést nem okozott, hogy hétköznap este alig vannak a kocsmában. A legfurcsább, legérdekesebb szerzet mégis egy fekete hajú ifjú lehetett, aki két bárszékkel ült jobbra tőlem. Bevallom nagyon ismerős volt, mintha már láttam volna valahol. A feles poharak ott sorakoztak előtte, s ő csak mélyeket szívott a cigarettájából, s újra meg újra legurított egy barna színű folyadékot. Egyszer csak balra nézett, s a tekintetünk találkozott. Intettem neki, s ő fogta magát, majd arrébb ült felém egy székkel. Igen, most már emlékszem. Őt láttam a parkban, ő az. A cégért bámulta, s ugyanazt a büdös bagót szívta akkor is, mint most. Rám nézett, már amennyire sikerült neki:
– Szar az élet, mi? – kérdezte.
– Igazából nem. Az én életem tele van színnel és szerelemmel. Holnap fogok megnősülni. Ennél csodálatosabbat elképzelni sem tudnék.
– Aztán mondja má' – folytatta, – mi a titka?
Láttam rajta hogy nagyon szenved valamiért, máskülönben mit keresne itt egy ilyen jóképű, fiatal srác? Mégis, érdekelte, vajon hogy jutottam el idáig…
– Itt nincsen titok drága barátom. Kompromisszumokat kell kötnöd, de úgy, hogy azt életed végéig követni tudd, s feltétel nélkül megadsz a lánynak mindent. Hűség, megértés, meglepetések, minőségi idő, testi érintés, ez az öt dolog, aminek alapja kell legyen egy olyan kapcsolatnak, mint amilyenben nekem van szerencsém. De tudod mi a legjobb benne? Azt, amit adsz, mindig visszakapod. Csak sose érdekeljen az, ki mennyit ad bele. A lényeg, hogy visszakapod valamilyen úton-módon. S nem csalódsz.
– Értem én… – válaszolt, s őszintének tűnt. A szemei is kissé kitisztultak. De akkor mondja már meg nekem, hogy én miért kötöttem ki végül itt? Amiket most maga elmondott, végig követtem, mint valamiféle szabályzatot. Mégis én ülök itt félrészegen, és pusztítom a sejtjeimet. Nicol…soha, soha nem gondoltam volna, hogy miatta fogok a szakadék szélére kerülni. De tudja mit? Eleget szenvedtem miatta, megváltozok, és el fogom őt felejteni. S majd én is megtalálok valakit, akit pontosan úgy fogok szeretni, ahogy azt Ön elmondta az előbb.
Lecsapta az éppen kezébe tartott poharat, elnyomta a cigarettát, majd se szó se beszéd, távozott. Még sokáig bámultam utána, s nem tudtam felfogni, miken megy keresztül most. Őszintén reméltem, hogy hazaér, épségben. Mást nem remélhettem, s nem is tehettem érte. Ezektől függetlenül szimpatikus volt, bár látszott rajta, hogy meggyötörte az élet. Sovány volt, beesett arcát megfestette a fakó holdfény. De ki tudja, egyszer hátha még felragyog az ő Napja is, és átérzi mindazt, amit én érzek most.
VIII. fejezet
Gyönyörű reggelre ébredtem. A nap szikrázott az égen, madarak víg csicsergése jelezte, hogy ma szép időnek nézünk elébe. Magam részéről már alapjában véve szép napnak mondható ez a mai, mivel ma elveszem életem nőjét. Az ágy szinte kidobott magából, már repültem is a zuhany alá. A víz minden kis por – és kosz szemet lemosott a bőrömről, eltávolítottam a borostát és a barkót az arcomról, enyhe, mégis jó illatú arcszesszel locsoltam be az arcom, s betáncoltam a nappaliba, ahol már előkészítve várt rám az ünnepi ruhám. A nyakkendőt szorosabbra húztam, mint egyébként szoktam. Kiboxoltam a cipőm, s éreztem, készen állok. A mai napom semmi és senki nem ronthatja el. Kiléptem a nyüzsgő utcára, s taxit fogtam.
– A reptérre legyen kedves. – Utasítottam a sofőrt, s a lomha sárga jármű megindult. Körülbelül fél óra múlva befut édesanyám gépe, s láthatom az arcát újra, ismét. Bele nézhetek a szemébe, mely elismerést és boldogságot sugároz, mellyel szavak nélkül is elmondja, hogy igen, fiam, megcsináltad, mindig is erre vágytam, hogy boldog legyél.
Beszaladtam a reptérre, majd egy gyors puszi áradat és gratuláció után, immár anyámmal ismét a taxiban kuporogtunk, útban a rózsaterem felé. A taxi megérkezett. Ismerős arcokra lettem figyelmes, miközben anyám kezét megragadva álltam a bejárat előtt. Lopva édesanyám egy könnycseppet törölt le egyik szeme sarkából, de közben folyamatosan mosolygott. A barátok, családi ismerősök és a násznép befelé igyekezett, hogy mindenki a számára legmegfelelőbb helyet foglalhassa el. A füzérek, szalagok, zöldellő levelek és virágszirmok olyan precizitással voltak felszerelve a padokra és falakra, hogy én is beleborzongtam, mennyire tökéletes ez az egész. S akkor befutott egy élénkpiros autó. Kattant az ajtó, s egy fehér angyal szállt ki az utastérből. Haja lelógott a vállára, a napfény ragyogott a ruhán, elvakítva mindenkit, aki csak ránézett. De én kivétel voltam. Szinte felfaltam a szememmel, s csak álltam földbe gyökerezett lábbal, s mozdulni nem mertem. Odalépett, hűs csókot nyomott az arcomra, s rám mosolygott.
– Készen állsz, szerelmem? – kérdezte. Egy apró bólintás is elég volt, hogy megértse, ez az a pillanat, amit egész életemben oly nagyon vártam. Apró csókot lehelt anyám arcára is, és kézen fogva elindultunk a templom belseje felé.
A küszöb előtt megtorpanva felhangzott a zene. Amolyan istenítő zene volt, s elképzeltem, hogy dallamára szállt le mellém a mennyből egy angyal, az az angyal, aki most itt áll mellettem. Azért jött, hogy megvédjen, hogy szeressen, hogy esküt tegyen mindenre, ami jó és rossz, ami én vagyok, minden hibámmal karöltve. Szívem a kétszeresére dagadt, s körülnéztem… megannyi ember egyszerre fordult hátra, hogy tekintetükkel végig kövessenek minket az oltárig. Lassan, de biztosan elindultunk. Virágszirmokat taposott a cipőm, miközben araszoltam álmaim nőjével. Már csak nyolc pad, már csak öt pad, Istenem add, hogy ne ájuljak el. Végül, megérkeztünk. Teljes csend borult az épületre. Egymással szembe fordultunk Nicol-al, felemeltem a fátylat, megfogtam két kezét, és a szemébe néztem. A pap megköszönte, hogy mindenki eljött, és elmondta, hogy miért is vagyunk itt. Kicsit sablon szövegnek éreztem, de most ez zavart a legkevésbé. Ha jól emlékszem, az a mondat következett, hogy ha valaki tud valamit, amiért mi ne kelhetnénk egybe, az mondja most, vagy hallgasson mindörökre. S abban a pillanatban egy óriási fájdalom hatolt a gyomromba. Mintha valaki erőteljesen hátba rúgott volna. Nicol megszorította a kezem, s a pupillái vészjóslóan kitágultak. A szemem elkerült az övéről, s a tömeg felé néztem, aki most egyszerre nyögött fel. A fejek mindegyike a hátsó pad felé meredt. Akkor én is megláttam, hogy miért… Az események, mintha lassított felvételben pörögtek volna le. Egy férfi felállva markolta a mellkasát, s közben hullámzott a teste a szapora levegővételtől. Majd abban a pillanatban elkezdett zuhanni. Csak zuhant, mint egy fa, amit elvágtak a törzsénél, hogy soha többé ne tudjon vizet és tápanyagot felvenni a földtől, így ítélve kárhozatra és halálra. Az élettelen test csak zuhant, már-már perceknek tűnve. Akkor minden világos volt. Ő az a fiú. Az én feleségem volt barátja, a fiú a parkból, a fiú a kocsmából, akinek elmondtam életem értelmét, aki oly érdeklődve figyelte minden szavam, akit úgy megsajnáltam azon az estén. Abban a pillanatban mindenki elnémult. A test elérte a földet, enyhén visszapattant egy hangos koppanással, és elernyedt a hideg padlón.
Mire kiért a mentő, az oda szaladó tömeg rájött, hogy nincs akkora baj, mint ahogy azt elképzeltem. A fiú lélegzett, de eszméletét vesztette. Újra ránéztem Nicol-ra. Jól tudtam, mennyire fontos neki a srác, s elhatároztam magam. Egy emberélet fontosabb, mint egy olyan esemény, amit bármikor újra tudunk játszani. S ezt láttam Nicol-on is. Félrelöktem az embereket, felemeltem a földről a testet, s kiléptem a fénytől úszó járdára. Mit sem érdekelve bármivel is, vállamra dobtam a fiút, a leendő feleségem kezét erősen megragadtam, és elindultam hazafelé. Ez volt ám a fáklyásmenet… Eleinte még nem zavart, de később már igen frusztráló volt, hogy mindenki megbámul minket, ezért igyekeztem megszaporázni a lépteim, hogy minél előbb magunkra maradhassunk, és nyugodt körülményeket biztosíthassak a fiúnak. Mikor aztán hazaértünk, azonnal ágyba raktam a srácot, kendőt forgattam egy hideg vízzel tele edényben, s az égő homlokára simítottam. Ennél többet nem tehettem, s eztán is csak annyit, hogy várok. A konyhába lépve megláttam Nicol könnytől és verejtéktől izzó arcát. Hideg kezemmel közrefogtam, és igyekeztem megnyugtatni. Nem lesz baja a volt barátjának, szerintem ezt ő is tudta tudat alatt, de kissé sokkot kaphatott. Átöleltem, s nyugtatólag végigsimítottam a hátán. Most már nem remegett a zokogástól. Engedtem egy pohár hideg vizet, és a kis beteg felé vettem az irányt, hátha majd felébred, és szomjasnak érzi magát. Elvégre most sok folyadékot kell neki pótolnia. Lenyomtam a kilincset, s láttam, hogy épp akkor nyitotta ki a szemét. Hirtelen felült, körülnézett, majd rám esett a pillantása. Láttam rajta, tudja, hogy ki vagyok.
– Mit keresek én itt? Mi történt? Hogy… – hebegett.
– Hé, figyelj, nyugodj meg. Valamiért elájultál a templomban, hát fogtalak és felhoztalak hozzám. Ha tíz vagy tizenöt percig lehettél eszméletlen. Hogy érzed magad?
– Köszönöm, már jól. Nem emlékszem semmire, csak arra, hogy egy angyal sétált el mellettem, és nem bírtam ép ésszel azt az illatot. – mondta.
Valamit tennem kell, hogy ne érezze magát még mindig olyan szomorúnak, mert a volt barátnője már nem lehet az övé.
– Nagyon köszönöm… – kezdtem – hogy eljöttél az esküvőnkre, és tudom, hogy ki vagy. Ne sírj, minden rendben lesz. Tudom, hogy évekig voltál Nicol-al, azt is tudom, hogy jó kezekben volt. És azt is tudom, milyen lehet most neked.
– Nem, te nem tudhatsz semmit! Nem tudhatod, mennyi mindenen mentem keresztül. Nem tudhatod, mi az a magány, amikor nem foglalkozik veled senki, nem érzed, hogy tartoznál valahova! Te ezt nem tudhatod…
Könnycseppeket törölt le az arcáról és sűrűn kapkodta a levegőt.
– Sosem fogod megtudni milyen az, amikor nincs esély. Amikor reggelente felkelsz, és azon veszed észre magad, hogy álmaid nője más mellett kel fel, és azt kívánod, bárcsak megmutathatnád magad, hogy változtál, hogy megadsz neki mindent, vigyázol rá és boldogságot hozol az életébe. Nem, ezt te nem tudhatod! Hát arra kérlek, figyelj rám. Vigyázz Nicol-ra, amíg csak teheted. Fel nem foghatod, mekkora kincset tudhatsz magadnak. Rám már nincs szüksége, hiszen hónapok óta nem beszéltünk. Vigyázz rá helyettem is, és tedd boldoggá.
– Ígérem – mondtam elcsukló hangon. Bocsáss meg, mindjárt jövök.
Nem akartam mutatni a sajnálatom előtte, kellett egy kis magányos perc. Becsuktam magam mögött az ajtót. A konyhában töltöttem magamnak egy pohár whiskyt, majd felhajtottam. Apró süteményeket szórtam egy kis tányérkába, s vittem a hálószoba felé. Lenyomtam a kilincset, kitártam az ajtót… az ágy üres volt. A függöny széthúzva, az erkély ajtó kinyitva, s én elejtettem a tányért, ami darabokra tört szét. Nicol odarohant, és félrelökött, hogy megakadályozzon valamit, amit már sosem lehet visszafordítani. S én már csak annyit láttam, hogy a fiú elrugaszkodott a korláttól, és zuhanni kezdett a végtelenbe.
IX. fejezet
Meg kellett tennem… muszáj volt, mert az életem így már semmit sem ér. Elmondtam Stanley-nek mindazt, ami már nagyon régóta érett bennem. Azt is tudtam, hogy rá számíthatok, nem haraggal váltam el tőle. S abban is biztos voltam, hogy hihetek neki, hogy tényleg biztonságot teremt annak a lánynak, akiről sokáig azt hittem, én fogom neki megadni ugyanezeket a dolgokat. De most kicsit haragszom is magamra. Fél másodperce löktem el magam attól a korláttól, de láttam mindkettőt. Stanley darabokra tört egy tányért, az arca sokkba lépett át, mozdulni sem tudott. Nicol berontott, de már nem tudott elkapni. A sikolya most is itt ég a fülemben és az agyamban. A legutolsó dolog, amit el tudtam képzelni, hogy fájdalmat okozzak neki. Így is elég kellemetlenséget okozott, hogy miattam kellett eltolni az esküvőt. Vagyis hogy én toltam el nekik. Szép kis firma vagyok. De ahhoz képest, hogy a templom felé még melegem volt, most eléggé hűsít ez a szellőcske. Igazából mindegy is, már úgysem nagyon fogom érezni. Mikor lefelé néztem minden hirtelen nőni kezdett. A fák, a rémüldöző emberek, bokrok és táblák, autók és utak. Ezt már nem úszhatom meg, innen nincs kitérő. Utolsó erőmmel fájdalmas mellkasomban még lüktető szívemre raktam a kezem, s megígértem magamnak, bárhova kerülök is innen, ebből a helyzetből, annak fogom odaadni magam, annak fogom a szívem átadni, akiről tudom, hogy sosem fog elfelejteni engem. Most már boldogan fogok távozni, gondoltam, s már semmit nem érezve iszonyú erővel csapódtam bele a járda betonjába.
Hunyorognom kellett, mert valami iszonyú világosság tárult a szemem elé. Már nem éreztem fájdalmat a mellkasomban. Megkönnyebbültem attól, amit láttam. Izgalom fogott el, szinte átéltem, éreztem minden sugarát a napnak. Éreztem mindazt, amit láttam és hallottam. Egy pár sín, tűző napsütés, és egy lány. Fekete haja csillogott a fényben, arca sugárzott a boldogságtól. És engem várt… csak engem. Odafutottam, de közben egész testemmel remegtem. Megpillantott, éreztem, ahogy ragyogó zöld szempára az enyémbe hatol. Elé érve lefékeztem, majd vártam. Úristen, mi fog most történni? A felsőtestem ekkor megmozdult, és egy ölelést adott a lánynak, aki viszonozta ezt. Már emlékszem mindenre. Nicol volt az… a helyszín, az időpont, minden stimmelt. A legelső találkozásunk. Istenem, azt a boldogságot sosem felejtem el. Szerelmes voltam, leírhatatlanul. Már először is belészerelmesedtem, amikor beszélgettünk, Vakon megbíztam benne, és segítettem Őt. Úgy éreztem, megérdemli a boldogságot. Amikor depressziós volt, vagy anorexiás. Igen, félelmetes, de legyőzte. Mert volt ott valaki. Aki mindig támogatta, bármiről volt is szó. A film közben csak pergett. Kék asztal, nagymacskás képek a falon. És az első csók. Beleremegtem, a hideg is kirázott. Szerettem volna még egyszer ott lenni, átélni a perc töredékes pillanatát. De késő volt, már rájöttem. Valójában elég volt, hogy átérezhettem a testemmel, hiába voltam csak egy lélek. A legboldogabb lélek… Most a szám az Övéhez ért. Forrón csókoltuk, simogattuk egymás száját, a nyelvünkkel masszíroztuk, ami belefért. Romantikusabbat elképzelni sem tudtam volna. Nagyot ugrott a szívem. Mi történt? Nem értem. Ismeretlen a hely. Várjunk csak… zöld lombok, nehéz karok, s mégis, boldognak éreztem magam. De hogy kerülnek a karjaimba újságok? Á, már emlékszem. Az újságozás életünk munkája volt. Együtt végeztük hetente kétszer, de én élveztem. Mert Vele lehettem, a szerelmemmel. Most is éppen engem hív, engem szeretget a hangjával, a pillantásával. Hálásan figyel, és hálával tartozom neki én is. Mert van nekem, van, ki támogasson a nehéz pillanatokban is, és szeret, bármi történjék is… persze már tudom a végkimenetelt. Sajnos. Alig hogy ebbe belegondoltam, már szomorúságot és fájdalmat éreztem. Szerintem… igen, ez az a rész. Fontos része volt a kapcsolatunknak. Ahhoz képest fontos, hogy eldobott engem. Nem találtam magamra abban az egy hónapban. Minden fájt, amire ránéztem, rá emlékeztetett az összes dolog, amit tettem vagy gondoltam. De mégis, úgy éreztem, nála jobban senki sem érdemli
meg a szerelmem. Kétségbe voltam esve, hogy nem találok már senkit sem e kerek világon, aki ennyire megérdemelne engem. S tudtam, Rá van szükségem, egyedül csak Őrá. Szenvedéseim nem voltak hiábavalóak, rájött, milyen rosszul döntött akkor. S most valami melegség töltötte el a testem és a lelkem. Hűvös víz simogatta a lábam ujjait, és egy meleg kéz cirógatta a hátam az enyhe szélben. Pálmafák mindenütt, és a sós tenger kék színű vize, ameddig a szem ellát. S Ő ott volt velem, az enyém volt. Ki tudja, milyen okból, de rájött, mennyire pótolhatatlan vagyok, és biztos pontnak hitt. Nem is hiába, hiszen naív létemre bizony úgy gondoltam, Ő az igazi. Az első perctől kezdve, amikor még nem is ismertem Őt igazán. De valami azt súgta, bíznod kell benne, a boldogságod múlik rajta. Harcolj, és elnyered a jutalmad. S oly sok szenvedés után, megtaláltam, kire mindig is vágytam, a nőt, akiről legmélyebb álmaim szóltak. Hűsítő krémmel kente a hátam a tengerparton, védve bőröm a leégés veszélyétől. Megfordultam, ráheveredett a mellkasomra, és mélyet szippantott a levegőből. Boldogság áradt ki az orrán, amit rögtön megéreztem. S az élet legnagyobb ajándékával, egy véget nem érőnek mondható csókkal leptem meg. Amolyan fülig szerelmes, élettel teli, forró, romantikus csók volt ez. A szám bizsergett, a testem remegett, és minden kis hajszálerem felfrissült attól, amit csináltunk. Leírhatatlan, megismételhetetlen. Senki által nem pótolható… egyedi. De mi ez a zene? És miért van mindenkin, rajtam is öltöny? Színes virágok, tömeg, hozzátartozók. Ó igen, szalagavató. Istenem, de gyönyörű volt. Hullámozott haja meglibbent a bevonuló tömegben, kecses járása elkápráztatott ennyi év után is. Megállt. Tökéletes tartása utánozhatatlannak tűnt, és a tánc magával ragadta a közönséget. Engem legalábbis biztos, mert le nem vettem gyönyörű szeméről a tekintetem. Tökéletesnek tűnő kapcsolatunk már nem tart sokáig, gondoltam magamban, mert éreztem, hogy a lélek testem, amiben most voltam, oszlani kezdett. De mégis, nem éreztem fájdalmat. Boldog voltam, mert úgy éreztem, mindent megtettem annak érdekében, hogy tökéletesnek lehessen mondani a kapcsolatunkat. Valami letört odalenn, éreztem tovaszállni a feketeségben. Csillogott, majd eltűnt a messzeségben. A film, életem filmje közben játszódott tovább. Rá kellett jönnöm, hogy nem sokára meg fogok halni. Az életem véget ér lassan, mert a szívem szakítja ki az az ember, aki már meghódította, nem is egyszer. S örökké. Minden, amit láttam ezután, boldognak mondható. S felmerült bennem a kérdés, vajon ez elég volt? Hiszen ha igen, akkor miért történt ez? Vagy egyszerűen nem volt értékelhető? Nem erről volt szó. Most az egyszer az én hitemre hallgatok. Abban a hitben voltam, hogy nem értékelte kellőképp azt, amit adtam. Most már csak gyors emlékek következtek. Kis elhanyagolható apróságnak lehetne tekinteni őket, de mégis, velünk volt kapcsolatos, mi éltük át, ketten. A mi kis emlékeink voltak, mely most, mint egy meleg kandalló egy hideg téli éjjelen, úgy melengette át az egész lényem. De közben éreztem, hogy megfagyok. Mert most, ami vagyok, már nem volt teljes. Egymásutánban láttam az eseményeket. Hajókázás, esti séta a ragyogó holdfényben, ruhavásárlások tömkelege. Az egymás társaságában eltöltött nyári és téli fürdőzések, melyek utánozhatatlanul adják vissza kapcsolatunk fénykorának élményét. A ballagások, átnevetett busz utak, születésnapok, karácsonyi élmények. Lényem arcán csillanás tűnt fel. Érthetetlen módon meleg és könnyű volt, ahogy végig gördült, lassan, ide-oda cikázva testemen. Éreztem, nem ez az egyetlen darab. S ekkor elmagyarázhatatlan érzés lett rajtam úrrá. Rájöttem, az élet nem a rossz dolgok visszaemlékezéséről szól. Sokkal inkább arról a bizonyos szeretetről, melyet mindenki máshogyan él meg. Hát, az enyém ilyen volt. Tisztán, őszintén szerettem azt, akitől az életem kaptam egykoron. A szép dolgokat megélni kell, s aki csak a haragra tud emlékezni, az nem élt igazán. A fekete térben vakító fehérség tört elő. Bevilágította az egész teret, s éreztem, már nincs sok időm. Hisz minden, amiért éltem, elveszett. De nem haraggal gondolok vissza eme páratlan csodára. Sokkal inkább, mint egy ajándék. Örömöm e percben azt jelentette, megtettem mindent, amire csak földi ember képes volt, és amennyire csak szeretni tudott. A kérdés csupán csak az, vajon megfelelő ember kapta-e, s megérte életem áldozni miatta? Nem tudom, most mit gondolhat. Ha egy kicsit is érdekelné ez az egész, és értékelné a múltat, rájönne egy fontos dologra. Amitől most nem lennék e helyen. Sorolhatnám őket, de össze lehet foglalni egy szóban is. S ez bizony nagy szó. A hála. Mindenért, amit tőlem kapott. Betegségben, a rossz és nehéz percekben, mindig ott voltam és támogattam Őt. Ezek hova tűntek? Valószínűleg lemossa a mázát az emberről az idő. De ki tudja, talán a jelennek él a ma embere. Csak az a nem mindegy, ki hogyan jutott el a jelenig. Mindennek oka van, amit nem is kell keresni. Néha az orrunk előtt van, de csukott szemmel járunk, vagy egyáltalán nem is akarjuk észrevenni. Ezen már nem volt időm elmélkedni. Sebesen kapkodtam a levegőt, éreztem, lényem millió darabra hullik szét. Ekkor a földre estem, s becsuktam a szemem… amit már nem nyitottam ki többé. Nem fájt már semmi. Mint megannyi kis drágakő, úgy gurult szét a testem a hideg talajon, majd megszűnt létezni. Minden, amit tettem, vagy mondtam, véget ért. S most valami új, valami jobb következik. Valahol mégis fájdalmas belegondolni. De egyet tudtam, amit sosem felejtek el. Habár így végződött életem története, mégis boldog voltam. S ez számít igazán, hiszen tudom… én nem felejtettem el harcolni a jóért. De a leglényegesebb talán, hogy voltam valaki. Éltem.