2004-ben házasodtunk össze, kezdte Weichtaler, olyan hangon, mint aki leckét mond fel. Az Egyetem téri templomban volt az esküvőnk, ezt ő választotta, én meg belementem, pedig nem igazán tetszett. Nem elég impozáns, alig van hely a kapu előtt, sehol egy parkolóhely, belül zsúfolt és sötét; olyan feeling, hogy az ember a legszívesebben megfordul, és kimegy. Azt hiszem, Paulának valami személyes oka volt arra, hogy miért ez a templom, miért nem egy másik, de nem igazán figyeltem oda, tudja, engem ez az egész vallási cirkusz nem érdekel.
Engem sem, felelte a másik. Csak egyetlen, hatalmas szem látszott belőle a félhomályban, egy háromszögbe zárt szem, köröskörül halvány sugarakkal. Egy ideig bíztam benne, nagyon odatettem magam, de most már világosan látom, hogy minek.
Weichtaler szaporán bólogatott. Örülök, hogy egy véleményen vagyunk. A templomi esküvő kész cirkusz, bár azt nem mondhatom, hogy olcsó lenne. Mindegy, végigcsináltam, mert láttam, hogy ez Paulának sokat jelent. Gyönyörű volt ezen a napon. A nőknek mindig menyasszonyi ruhát és fátylat kellene viselniük, vagy legalábbis ünnepnapon. A fehér szín ünnepélyes és előkelő. Hagyja csak, tudom, mit akar mondani. Nekem is megvan róluk a véleményem. Kivétel nélkül mindegyik ribanc.
Paula is? – kérdezte a Szem.
Paula, persze. Mit gondol, majd egy zárdaszüzet tartok otthon, feleség helyett? Semmi kifogásom a ribancok ellen, amíg nem esnek túlzásba. Bár nem tehenek róla, ilyen a természetük. Nem szerettem Paulát, illetve pontosabban, nem volt rózsaszín köd, cukrostakony. Nem andalogtam vele kézen fogva, nem szédültem bele a lenyugvó nap aranyába, sosem gondoltam úgy a kölykökre, mint a szerelem zálogaira. Intim pillanatokban nem suttogtam nyálas verseket. Szóval, ha így vesszük, akkor egyáltalán nem szerettem Paulát. De mindent megadtam neki, amiről lánykorában csak álmodozhatott. Az anyja korán meghal. Nem, nem mosónő volt, nem a hajókötél ütötte le, de majdnem. Tanítónő volt egy általános iskolában. Paulát a nagymamája nevelte fel, egy igazi boszorkány a képeskönyvek lapjairól. Filléres gondjaik voltak. Természetesen nem engedtem, hogy továbbra is találkozgassanak. Véglegesen ki akartam emelni Paulát a környezetéből. A boszorkánynak felajánlottam egy bizonyos összeget, ő meg elfogadta. Véleményem szerint ez fair eljárás volt.
Fair, ismételte a Szem.
Kezdetben Paula is megértette, hogy ez így lesz jó mindenkinek. Kihoztam őt a munkahelyéről. Tulajdonképpen én adtam be a felmondást az ő nevében. Az én feleségem nem lehet titkárnő egy reklámügynökségnél, ahol mindenféle ember megfordul. Azt hiszik, megrendelnek egy reklámot, leperkálnak egy kis pénzt, és akkor már mindent szabad.
Nahát, miféle emberek vannak, jegyezte meg a Szem.
Paula nem bánta, végül is egész nap csak kávét főzött, fénymásolt, fogadta a vendégeket. Mindig szeretett volna valami kreatív munkát, foglalkozást, mit tudom én. Elmagyaráztam neki, hogy ezt manapság nem fizetik meg, vagy legalább is nem a hozzánk méltó szinten. Itthon viszont azt csinál, amit akar. Lehet gobelineket tervezni, gyöngyöt fűzni, kavicsra festeni, agyagozni, talpas mackót varrni, nyugodtan kiélheti a kreativitását. Berendeztem neki egy hobbyszobát, ahol minden volt, amivel a nagyobb kislányok szívesen játszanak. Egy ideig lelkesen festett, és azt kell mondanom, hogy ügyesen csinálta, tudja, mint a híres francia, Cézanne vagy Renoir. Aztán elment a kedve. Hétszámra be se tette a lábát a hobbyszobába. Nekem már akkor gyanús volt, hogy titokban találkozott a nagyanyjával.
Csak nem? – kérdezte a Szem.
Nem ellenőrizhettem egész nap, hiszen egy csomó dolgom volt a bankban és a két vállalkozásomban, időnként egy kis karitatív munka, tudja, erre manapság nagyon nagy szükség van, az embereket aszerint ítélik meg, hogy mennyit jótékonykodnak. Egyébként nem panaszkodom, mert majdnem annyit hozott a konyhára, mint a bank. De egyszer Paula fiókjában megtaláltam a nagymama fényképeit; persze azt állította, hogy ezek régi képek. És egyszer elvesztett egy rubingyűrűt; gondolja el, egy értékes gyűrűt, és nem is szomorkodott. Szerintem eladta, mert másképp nem tudta volna támogatni azt a vén boszorkányt. Mert tudja – Weichtaler itt lehalkította a hangját, mintha attól félt volna, hogy utána leskelődnek – én nemigen adok a nők kezébe készpénzt. Mindent megveszek nekik, amit csak akarnak, de szerintem nem ismerik a készpénz értékét, vagy nem elég érettek ahhoz, hogy pénzzel bánjanak.
Van benne valami, ismerte el a Szem.
Nem akartam nagy ügyet csinálni, mert egy rubingyűrű nem ér annyit, sőt az is lehet, hogy Paula tényleg elvesztette; az utóbbi időben nagyon lefogyott, elvékonyodtak az ujjai, egyszerűen lecsúszott a gyűrű, még ez is benne van a pakliban. De egyszer csak feltűnt, hogy Paula furcsán viselkedik. Akárhányszor előfordult, hogy hazamegyek, ott ül a tükör előtt, de mintha nem a tükörbe nézne, hanem valahova mögé. Kérdezem, mi van, történt valami? Nem, semmi, minden oké. Mondom neki, szép vagy, gyönyörű vagy, mint egy baba, eszedbe ne jusson a botox. Nem, őt nem érdekli a botox. Nem nyugodtam meg, mert tudja, a nőknek néha az a kevés eszük is elmegy, amennyi van, kitalálják, hogy széles az orruk, nem elég nagy a mellük, nem elég vékony a derekuk, és akkor teljesen kétségbe esnek. Higgye el, nem a pénzről van szó, keresek annyit, hogy akár minden hónapban átszabassa magát, de nekem tényleg úgy jó, ahogy van. Vagy valaki másnak akar tetszeni? Ehhez semmi joga. Én tartom el, azt csinálja, ami nekem tetszik, világos?
Világos, felelte a Szem, de mintha egy leheletnyi gúny lett volna a hangjában.
Szóval, egy darabig ez ment, Paula a tükör előtt, beszélek hozzá, ő meg hallgat. Megkérdezem tőle, zizi vagy? Gondolom, nem ismerte ezt a szót, mert csak mosolygott, mint a Bözsi néni a Leonardo képén. Aztán arról kezdett beszélni, hogy ő igazán nem érti, de történt valami a tükörképével. Kicserélték, megváltoztatták, egy idegen nőt lát a tükörben. Mondom neki, minek nézed, foglald el magad, rajzolj szépen. De nem akart rajzolni, pedig tehetséges; egyszer is lefestett három almát, én meg elvittem az ócskáshoz, mert kíváncsi voltam, hogy mit mond. Hát, ne tudja meg, hogy milyen nagy számot mondott, az a hülye nyilván azt hitte, hogy eredeti. Persze nem adtam oda neki; van annyi tapasztalatom, hogy pár év múlva megkaphatok érte háromszor annyit is.
Minimum, szögezte le a Szem.
Sajnos Paula egyre zavarosabban viselkedett, én pedig megpróbáltam szigorúbban fogni; gondolom, már az eddigiekből is kitűnt, hogy nagyon elkényeztettem, mindent megengedtem neki, és ennek sosincs jó vége. A tükörről leszokott, de egyre érthetetlenebb dolgokat művelt, egyszer például kidobott az ablakon egy nagyon értékes műtárgyat, egy kínai vázát. Nem, ezt nem a kínai piacon vettem. Igazi, régi kínai volt. Kérdezem, mi bajod volt a köcsöggel? Erre elmond egy szép, kerek mesét, hogy ez eddig nem volt itt, délután itt járt két sötétképű alak, és felrakták a szekrény tetejére, gonosz energiákat sugároz, ami ugye nem igaz, mert ezt a kínai köcsögöt én vettem húsz évvel ezelőtt Düsseldorfban, egy aukción. Viccelődtem vele, hogy legközelebb engem se fog megismerni, de azért remélem, hogy nem dob ki az ablakon.
A Szem felmérte Weichtalert: meglehetősen korpulens, emeléshez, lendítéshez nem ajánlatos.
Mondom, vicceltem, de szóljon hozzá, másnap tényleg úgy csinált, mint aki nem ismer meg. Kiabálni, sikoltozni kezdett: Ki maga? Hogy került ide? Ki engedte be? Mondom neki, Paula, légy már észnél, én vagyok a Rudolf. Ő meg csak hisztizett tovább: Milyen Rudolf? Nem ismerek Rudolfokat! Mit csinált a férjemmel, mit képzel, azt hiszi, elfoglalhatja a helyét?
Weichtaler elhallgatott, egy ideig mást sem lehetett hallani, csak a nehéz lélegzését.
És aztán mi történt? – kérdezte a Szem.
Weichtaler nem akart válaszolni, nagyon nem akart – megpróbált mellébeszélni, felháborodottan ellenkezett: No még csak ez hiányzik! Engem nem lehet kényszeríteni!
Mindenkit lehet, közölte a Szem.
Egy idő után megzuhant, egészen kicsi lett, és bevallotta: Nagyon felidegesített. És akkor megfogtam a piszkavasat – mert tudja, van nekem egy egész készlet, nem használtam, mert a kandalló elektromos, de nagyon jól mutatott a szenesvödör mellett, amelyben a plasztik brikettet tartottam. Szóval, fölkaptam ezt a piszkavasat, és megütöttem. Igazán nem akartam megölni, hiszen szerettem. Csak azt akartam, hogy ne sikoltozzon, hallgasson el.
És megölte? – kérdezte a Szem.
Weichtaler nagyon mélyen lehajtotta a fejét. Meg, de nem akartam. Baleset volt. Fölment?
Soha! – kiáltotta a Szem.
9 hozzászólás
Hű.
Először nem értettem a "fölment" szót, mármint ki ment föl hová? de aztán leesett.
Több írásodat olvastam már, a humorosokon jót is szórakoztam, de ez érintett meg a legmélyebben. Ennyi keserűséget ilyen tárgyilagosan leírni?!
vannak ilyen szavak (csillagok és szövegek), amelyek több dolgot jelentenek.
Eredeti, olvasmányos és humoros. Minden megvan hozzá, hogy tetsszen.
Furcsa, hogy mennyire eltérően értékeltük. Én inkább elriadok a férj ürességétől – még akor is, ha nem ítélhetem meg, mert nem tehet róla, nem szándékosan ilyen. A számomra ez az írás nem humoros üzenetet hordoz, de úgy gondolom, az, hogy rögtön két értelmezése is született, csak dicséri az írásodat.
nagyon nem humoros, remélem, inkább leleplező.
Kedves Müszélia!
Egyet értek Laurával: Hű!
Iszonyú érzés, hogy ebben az országban nő nem követhet el hibát, nem tágíthat a játékszabályokon, nem mondhatja ki a gondolatait, amik a patriarchális közvélemény értékrendjétől eltérnek, mert lelkileg karóba húzzák, keresztre feszítik, máglyára küldik.
Szerintem már Neked is készülget az a máglya.
Ilyet leírni, hogy van olyan, hogy a házasság egy vételi aktus, amivel megvesznek egy -többnyire nőnemű – másik embert játékszernek, rabszolgának, rabnak, vagy cselédnek… Ki hallott már ilyet? Ezen még a "szem" sem háborodik fel. Node a piszkavas… az már mégis csak sok! A megkövezés mégiscsak más lenne! Judit
Kedves Judit, megírtam és elszállt, "mérges tekintet."
Szerintem én már régen elégtem azon a máglyán.
Sajnos a patriarchális szemléletből nem lehet kilódítani az alfahímeket, nekik ez túl jó. tisztelet a kivételnek.
Kitűnő, érdekfeszítő írás, egy hihetetlenül üres, bunkó ember lélekrajza.
Kedves Judit, ártatlan vagy, mint a rózsaszál? Régebben is, ma is vannak helyek, ahol adják-veszik a nőt, és ahhoz képest is bánnak vele. Magam is tudok rá példát, most nyögve-nyelve készülő kéziratomban is leírom. Pár éve történt ugyan, de aktuális még.
Számomra ezért is nagyon életszerű, amiről Müszélia írása szól…
Kedves Irén, köszönöm a hsz-t, értékelést.
még valamit hozzátennék, ami úgy látom, elsikkad. a főszereplő nemcsak úgy egy "szemmel" beszélget, hanem Istennel, akinek van egy ilyen szimbóluma, szem a háromszögben. Istennel, aki már alaposan csalódott a saját teremtésében.