– Anya, van kedved holnap kimenni a tanyára? – kérdeztem egy kora nyári napon édesanyámat, amikor még nála töltöttem két hetet nyaranta, hogy rendezzem ügyes-bajos dolgait, bekészítsem a tüzelőjét, s amikor végre úgy éreztem, hogy egy szabad napot talán megengedhetnék magamnak.
– Milyen tanyára?
– Hát a miénkre!
– Jaj kislányom, nincs ott már semmi, minek mennénk oda?
– Ha kölcsön vehetem a biciklidet, én kikerekezem – mondtam, s titokban örültem, hogy nincs kedve jönni, talán már fárasztó is lenne az út számára.
Még egy ideig évődött velem, ugyan minek mennék, úgysincs ott már semmi, meg messze is van, minek fárasztanám magam, de én hajthatatlan voltam, látni akartam legalább a helyét, újra élni azt a hangulatot, érezni a föld szívdobbanását…
Így hát másnap biciklire pattantam és elindultam. Madarat lehetett volna velem fogatni, végre viszontláthatom gyermekkorom helyszínét, négy évtized után.
Mindjárt kiérek a falu szélére, s ráfordulhatok a széles országútra, amin annyiszor végigmentem gyerekként, gyalogosan, biciklivel, vagy éppen szekéren…
Amikor elértem, a falu végét, megtorpantam. Csak két keréknyomnyi keskeny, poros út vezet a vágyva-vágyott irányba. Sebaj, gondoltam, majd kiszélesedik bizonyára. Ráfordultam az útra, jó vastagon por borította, még a kerékpárt is jócskán lefékezte. Tekertem, de alig haladtam. A nap egyre melegebben sütött, éreztem, hogy kipirult az arcom, sehol egy fa… Hol vannak a fáim? Itt valamikor széles út vezetett, két oldalt fasor, ismertem minden fáját, de most sehol egy régi ismerős…
Már-már azt hittem, nem jó úton járok, de csak ez az egyetlen vezet ebbe az irányba. Az út mindkét oldalán búzatáblák hosszú sora, azaz két búzamező között evickéltem a keskeny, poros úton.
A jókedvem is elszállt már, amikor hirtelen kiszélesedett az út, s megpillantottam az útszéli keresztet. Igen, ez az, a régi kereszt, itt a semmibe, az Isten háta mögött. Itt a kereszttel szemben két tanya állt régen, rengeteg fával. Mindig megálltam, elrebegtem egy imát… Most is leszálltam a kerékpárról, belegázoltam a poros útszéli fűbe, s egészen közelről vizsgálgattam a keresztet. Talán a keresztet is lecserélték, de a rá szegezett Krisztus a régi. Ráismertem. Sokszor néztem tövissel megkoszorúzott, fájdalomtól elgyötört arcát. Bádogból tető is készült föléje, talán nem is olyan régen újították fel. Csodálkoztam rajta, hogy egyáltalán itt van még, hiszen, nem jár erre egy lélek sem. Nincs itt már sehol egy tanya, még egy fa sem, csak a kereszt a múltból. Hihetném azt, hogy csak úgy itt felejtették, de fel van újítva, egészen meglepett.
Folytattam az utam, hiszen még a felénél sem tartottam. Aztán azon gondolkodtam, honnan tudom majd, hol kell elfordulni a dűlőútra. Hiszen egyetlen dűlőút sincs, erre nem is figyeltem fel eddig, csak végeláthatatlan, összefüggő búzatáblák vannak… Kezdtem kétségbeesni, ezen a poros, keskeny, egyenes úton akár a világból is kimehetek. Honnan tudhatom hol kell lefordulnom az útról, amikor másik út nincs is, csak ez, ami a végtelenbe visz. Fák! Régi jó barátok, hol vagytok? Csak egyet látnák közületek, rátok ismernék, s ti utat mutatnátok!…
Hirtelen villant be a vasútállomás, ami olyan három kilométer távolságra volt, de éppen szemben a tanyánkkal, s azt mindig lehetett látni. Emeletes épülete kimagaslott, meg az őt körülvevő óriásfák, és ha csak a távolból is, de sokszor csodáltam az ott elfüstölgő vonatokat. Balra tekintettem, vajon megvan-e még? Kissé távolabb láttam valami épületfélét, néhány fával… Talán az lesz az, tehát még előre! Amikor az épület irányába értem, akkor vettem észre a dűlőutat, ami odavezetett. Megvan! Óriási. Az az épület viszont, mintha összement volna, vagy csak én láttam óriásnak, én voltam nagyon kicsi? Jobbra nincs út. Minek is lenne? Ugyan hová vezetne? A semmibe? Pedig nekem arra kell mennem. Sebaj, most már tudom, hol volt egykor, tehát elindulhatok. Az a bökkenő, hogy a búzán át kell gázolnom, tehát gyalog tudok tovább menni, mi legyen a kerékpárral? Láttam rajta egy számzárat. Igen ám, csakhogy nem kérdeztem meg édesanyámtól a nyitját, nyilván ő sem tudja már, ki tudja mikor használta utoljára. Nem maradt más hátra, becipeltem néhány méterre a búzába és ott lefektettem. Csak reménykedhettem benne, hogy visszafelé jövet is ott találom. A szemközti dűlőúthoz beállítottam az irányt, s elindultam.
A búza jó magas volt, legalább a derekamig ért, szép dús kalászokban végződött, nem volt könnyű átverekednem benne magam. Elértem a kis dombtetőt, amott lenn a völgyben volt a kis gyepes út, ami a tanyához vezetett. A domb tetején megálltam, lábamban az erő elfogyott, éreztem talpam alatt, mennyire ismerős ez a föld, éreztem a szeretetet, mi belőle jött. Álltam a dombtetőn, nézelődtem, van-e valami ismerős? Szemben velem, az egykori dűlőút végén, egy nyárfa nyújtózott az égbe, ugyanúgy, mint ahogy gyermekként csodáltam régen. Sikítottam örömömben, már biztos, hogy jó helyen járok. Lementem a völgybe, ott balra fordultam, láttam a kis utat, min gyermekként futottam… Gázoltam a búzában, sehol egy emlék… Itt kell lennie a három akácfának, arrább a tanya, az istálló a kút… kezdtem elérzékenyülni, innen nincs kiút… Nincs itt semmi, ami megfogható, ami megmaradt, a földre rogytam, cserép, vagy tégladarab után kutattam… csak egy göröngy, mi kezembe akadt, egy száraz göröngy, ez az enyém, az én földem, a gyerekkorom, a szüleim, Apa már a föld alatt… nem bírtam tovább, elsírtam magam… csak ez a göröngy, a göröngy, mi megmaradt!…
Erősödött a szél, hűsítette arcom, bárányfelhők kúsztak, mint egykoron. Akkor figyeltem csak a búzamezőre, hullámzott, ringott körülöttem, a szél gyengéden játszott vele, kizárólag az én gyönyörűségemre. A kalászok együtt hajlongtak a szélben, mintha a tenger hullámzását látnám éppen… kár, hogy nem vethetem magam a habokba, talán itt lelhetnék örök nyugalomra… de eszembe jut, valaha mennyit gyönyörködtem benne, ez volt az én tündérkertem, a napfény játszadozott a kalászokon, pillangók röpködtek, színesek, szépek, tücskök ciripeltek, a zenét csakis nekem szerezték… S ebben a hullámzásban kábán álltam a szélben, port kavart, lassan belepte a szívem… nem fájt már semmi… ideje hazamenni…
Akkor megláttam Apát. Jött ki az istállóból, kezében hozta a halott madarat. A macska megfogta az egyik fecskét, a másik meg párját gyászolta a fészekben, amíg meghalt. Sírtam, zokogtam, eltemettem, kis keresztet faragtam, az írtam rá: Itt nyugszik a hűség maga!
Most felrémlett hol a sír, kapartam ki az elporladt madarat, majd Anya szólt, kínálta a bögre friss tejet, kinyújtottam érte a kezemet… sóvár álom, délibáb játszott velem… nem volt semmi, csak a göröngy a tenyeremen…
Elült a szél is, oly szép volt az alkony, mint egykor, ismerős, bársonyos, otthonos. Alkonyodott, jó ízű volt az alkony, mint régen. Átölelt, nem eresztett engem… pedig tudtam, még haza kell mennem… Ott messze a Nap a horizonton, most bukik le éppen… de sokszor néztem…
Aztán észbe kaptam, ideje mennem, még sötétedés előtt a falut elérjem.
A göröngyöt ma is itt őrzöm a tenyeremben.
19 hozzászólás
Kedves Ida !
Fájó emlékek,gyönyörű köntösben…
Nagyon szépen megírtad.
Szeretettel ölellek: Zsu
Köszönöm kedves véleményed, drága Zsu.
Ölellek szeretettel!
Ida
Hol van ma már az a világ?! Gyönyörű írás!
Köszönöm szépen.
Valóban, sehol sincs, sajnos…
Üdvözlettel!
Ida
Kedves Ida!
Szomorúan szép visszaemlékezésedet teljes mértékben átéreztem. Hatásosan írod le a táj változását. Az érett búzakalász ringatózik a szélben, és mégsem úgy, mint régen…
Engem is fájdalmasan érint a sok árnyékot adó, szemet gyönyörködtető, a levegő oxigén tartalmát elősegítő fasorok és ligetek eltűnése. Sokan vagyunk, akik egy "göröngyöt" őrzünk a tenyerünkben.
Gratulálok, jó volt olvasni történeted!
Szeretettel: Matild
Köszönöm, kedves Matild, örülök, hogy itt talállak.
Valóban, jól mondod, a lélek veszik ki a tájból, a mezőből. Régen lelke volt az útnak, a fáknak, a mezei virágnak, most nincs egy szál pipacs sem, sem búzavirág, semmi…
Mégis, az az egyetlen megmaradt, öreg nyárfa az, aki utat mutatott, és ott a tanya helyén megtaláltam a régi hangulatot… Talán csak illúzió, mégis sokat jelentett.
Köszönöm, hogy végigjártad ezt az utat velem.
Szeretettel!
Ida
Szép, szomorú és igaz amit leírtál. Sajnos én is tapasztaltam hasonlót. Gratulálok írásodhoz! Szeretettel: István
Köszönöm szépen István.
Szeretettel!
Ida
Kedves Ida!
Sok kedves gyerekkori emlékedről olvastam, így nagyon is át tudom élni ezt az alkotásod.
Bizony fájdalmas, amikor szembesül vele az ember, hogy eltűnnek azok a helyszínek, amik meghatározóak voltak az életében!
Vigasztaljon a tudat, hogy Neked szép gyermekkorod volt, sokaknak az sem adatik meg.
Idős szüleid mit is tudtak volna kezdeni már akkor a tanyával, vagy Te magad?
Szép az alkotásod, igazán megható!
Judit
Kedves Judit!
Felnőtt fejjel már láttam én, hogy szüleimnek igen küzdelmes volt az életük. Nagy teher és felelősség hárult rájuk. Egy gyereknek viszont, maga a Paradicsom. Legalább az emlékeim szépek, nem lehet egyszerre minden, nem igaz?
Örülök, hogy itt találtalak, egy kicsit szellemtanyára hasonlít mostanában a Napvilág. Sehol egy lélek… Köszönöm, hogy ide látogattál.
Ida
Szívből gratulálok,ehhez a csodalatos alkotásodhoz,nagyon tetszett minden mozzanata,de legfőképpen,ahogy a tájat és érzéseidről írtál…Kívánok,egy kellemes;SZENT ISTVÁN NAPI ÜNNEPI CSODÁT&MINDEN SZÉP MEGLEPŐVEL&JÓ ÉLETERŐT&VÉGTELEN SZERETET,HOGY MEG SOK ILYEN SZÉP ALKOTÁSOD SZÜLETHESSEN"Szeretettel&tisztelettel:SANKASZKA[SUNLOVERDJ&ALEJANDRO&MASAJISTAS]a csodás messzi deli tájból…
Örülök, hogy tetszett ez az írás, Sankaszka, és azt meg is írtad. Köszönöm kedves elismerő soraidat, és jókívánságaidat is egyben.
Szép napokat Neked, ott a messzi távolban…
Üdvözlettel
Ida
Kedves Ida!
Nagyon szépen emlékezel meg a régmúltról. Átéreztem írásodból azt a keserédes emléket. Ami régen hatalmas volt mára eltörpül.Tetszik ahogy a keresztről írsz, hogy az a régi. A mélyen benned élő istenhit is átszűrődik a mondataidon.Aztán ahogy indul a " mese", a párbeszéd édesanyáddal, no az kissé felkavart. Én már csak képzeletben tudok így beszélgetni,- sajnos.Szép élményt adtál írásoddal, köszönöm, gratulálok.
Szeretettel üdv:Vali
Én köszönöm, drága Vali, hogy olvastad az írásom.
Sajnos, ez a párbeszéd édesanyámmal olyan 6 – 7 évvel ezelőtti. Azóta már ő sincs velünk.
Az élmény, viszont olyan erővel hatott rám akkor, hogy évekig nem voltam képes hozzányúlni, megírni. Mára már kicsit megnyugodott a lelkem. Örülök, hogyha Neked is tetszett. Köszönöm.
Szeretettel
Ida
Kedves Ida!
Meghatóan szép emlékezés a gyermekkorodról. Igen, bármilyen nehéz sorsot nyújtott valamikor egy tanyai vagy kistelepülési élet, de aki ott élhette gyermekkorát, igen, az gyönyörű volt, bármilyen küzdelmekkel is járt az ott élőknek. De a gyerekeknek a romlatlan természet, a fák- és bokrok, a sok vadvirág az állatok és lepkék-bogarak, azt városokban nem élvezhették a gyerekek, s mi mindez milyen előnyt jelent számukra élettapasztalatra, azt nem lehet feledni. Én is azért hoztam magamhoz az unokáimat, amikor nyugdíjas koromban kertészkedni kezdtem, hogy közvetlenül lássák, élvezzék a természet szépségét, hogy lássanak élő állatot, s ne higgyék azt, hogy a csirkék meztelenül születnek, mint a húsboltokban látható.
Én is valahogy hasonlóan jártam, amikor már felnőtt koromban nagy fiammal ellátogattam a kis szülőfalumba.
Amikor a hegytetőn megláttam a tájat, könnyek gyűltek a szemembe, mert ott is minden megváltozott. Korábban a földek mindenütt gondosan meg voltak munkálva.
Nyári időben csíkos parcellákban ahány, annyi színben pompázott, tele a határ vadvirággal, a lejtőn igaz, ugyanúgy folydogált a kis patak, de a mező… szomorúan egyhangú, nincs megmunkálva…
Bent a faluban a fakereszt igaz, rendben volt tartva, de a is faluban semmi életjelt nem találtunk, csak a másik végén, egy idős asszony, tiszta feketében egy kecskét legeltetett. Vele kezdtem beszélgetni, érdeklődni ismerősök között. Jóval később kaptam észbe, s rákérdeztem: csak nem te vagy L. Erzsi? S akkor ő is elnevette magát, de igen, én vagyok. Az iskola szomszédjában laktak, mellettünk és sülve-főve együtt voltunk, csak két évvel volt idősebb nálam…
Fiatal alig volt már a faluban, mind városba vándorolnak, csak idős emberek lakják a falut. Amikor az iskolát kerestem, már az se volt sehol, csak álltam és álltam a helyén meghatottam. Az épületet lebontották. Nekem is ilyen emlékeim maradtak.
Megértem, amit írtál, nagy élvezettel olvastam, szeretettel: Kata
Köszönöm szépen, drága Kata.
Úgy látom mindannyian hordozzuk az emlékeinket, ami olykor fájó, máskor jókedvre derít.
Igen fájó szembesülni azzal, hogy eltűnnek a helyszínek, amik meghatározóak, szépek, élménnyel gazdagok voltak…s eltűntek az életünkből végérvényesen. Úgy látom Neked is volt hasonlóban részed. Sok mindent megéltél már Te is drága Kata, Te ne tudnád? Köszönöm, hogy itt jártál és olvastál.
sok szeretettel
Ida
Aha! Hát ez a nyárfa!
Drága Ida! Ugyanezt a szomorúságot éltem át a régi tanyánk hűlt helyével. Én is alig akartam ráismerni a helyre, ami egykor hatalmas volt, és álmaimban még felnőttként is visszatért.
Megható történet. Szeretettel olvastalak:
Ylen
Drága Ylen!
Érzem én a kezdetektől, hogy valami lelki tesók vagyunk. Úgy látszik, egy tőről fakadtunk. Ezek szerint Te is tanyasi gyerek voltál, és most újra tanyasi lettél. Bátor vagy, minden elismerésem! Látod, én sokkal nyámnyilább vagyok, nekem nincs bátorságom újra tanyasinak lenni, nem érzek magamban hozzá elég erőt. Így hát marad a nosztalgiázás. Egyébként is, az egyszeri volt, és megismételhetetlen. Egy gyereknek maga a Paradicsom. Felnézek rád, hogy volt erőd újra kezdeni. Remélem megtaláltad, amit kerestél, visszatükröződik úgy a rajzaidon, mint az írásaidon. Kívánok is hozzá sok szerencsét, boldogságot. Megérdemled!
Nekem az az egy szál nyárfa maradt a múltból útmutatóul, semmi más, a világon semmi, csupán az emlékek. Köszönöm Neked, hogy ezt is olvastad.
Ölellek szeretettel
Ida