Nagyapám mindig azt mondta, ha valamire nincs szükség húsz évig, akkor fel kell vinni a padlásra. Mert jó lesz az még valamire. Egyszer csak úgy esett, megfogadtam a tanácsát. Jobb későn, mint soha. Nekiláttam összeszedni mindazt, ami már régóta csak porfogó volt.
Két nagy doboz is megtelt, egymáson egyensúlyozva küszködtem fel magam a meredek grádicson. Alighogy felértem, s pakolgatni kezdtem, valaki megszólított.
– Rég nem láttalak.
Körbenéztem, keresve, ki szólt. Bár a hang ismerősnek tűnt. A hátsó, félhomályos sarokból, a három oldalról leszaladó tető alkotta zugból jött. Ahová még a kisablakon belopakodó fény is csak küszködve tudott eljutni.
– Itt vagyok, a sílécek és a törött állópolc közötti gerendán – segített a hang.
Valóban onnan figyelt. Zöldes hátán megült a por, karmai is mintha kókadtabbak lettek volna picit. Kezembe vettem, letisztogattam.
– Így mindjárt jobb! Állandóan tüsszögnöm kell ettől a portól és viszket is – rázta meg magát hálásan.
Befészkelte magát a tenyerembe, kis híján elfért benne. Csak a hosszú farka lógott ki. Régebben akkora volt, mint az alkarom. Dehogy, az alkarom volt akkora mint ő, döbbentem rá hirtelen. Mennyi is? Talán már húsz éve, mióta nem láttuk egymást. Közben iskolák, költözés, apa lettem, ő pedig eltűnt egy padlás mélyén. De a szeme ugyanolyan okosan csillogott, mint kisfiú koromban.
– Grant Tábornok – simogattam meg – sokat unatkoztál itt, ugye? – kérdeztem és hirtelen pár pillanatra visszavágytam egy másik korba.
– Semmiség, rengeteget aludtam. A többikkel is sokat társalogtunk, ki sem fogytunk a történetekből – intett körbe a padláson, ahol a sok kacat között rég elfelejtett, öreg és hiányos játékok tengették nyugdíjas éveiket.
– Inkább arról mesélj, mit hoztál most! – kíváncsiskodott, belekukkantva a dobozokba.
– Semmi komoly. Ez itt például egy falilámpa, már nem használom. Kicsit el is repedt a foglalat benne.
– A matrica, amit az iskolai sportversenyen nyertél, első osztályban. Még itt van rajta, le sem kopott, látod? – mutatta – Nem sokkal ezután kezdtél el vívni.
Valóban, simítottam végig a kis képet a régi lámpán. Egy célba érkező győztest ábrázolt. Akkoriban tanultam meg, sok mindenre képes vagyok, ha igazán küzdök érte.
– Mi van még itt? – kotorászott – egy kincsesláda! Mi van benne?
– Már semmi különös. Apróságok.
– Csupa apróság? – hümmögött
– Egy oklevél a nyelvtani versenyről, amit megnyertem. Higannyal bevont kétforintos, kémiai kísérleteim egyik bűvésztrükkje. Gimnazista koromból a mozijegy, amivel nem mertem elhívni azt a lányt moziba. A tiszthelyettesi váll-lapok a katonaidőmből. Magasra csavarodó kagyló, életem első tengerparti nyaralásáról.
– Ekkor már nem voltam veled. Ugye vannak hozzájuk történetek? – nézett rám kérlelve.
– Igen, vannak – merengtem el, leülve durván gyalult deszkákra – mindhez van.
És meséltünk egymásnak. Az elmúlt húsz évről, el nem mondott meséket. Emlékeket, amikből választott utak lettek. Vidámak és szomorúak, élénken élők és az emlékezés mélyére süllyedtek, sikerek és kudarcok. Grant Tábornok ült az ölemben és mintha megnőtt volna, olyanra, amilyennek régen láttam.
Elérkeztünk a jelenbe, a most zajló életbe. A nap már lejjebb hanyatlott odakint, sugarai csak a felső gerendákat cirógatták. Tábornok szemébe lassan szomorúság költözött. Tudta, mennem kell, vissza abba a világba, ami már nélküle alkot új történeteket. Készült visszamászni a helyére, a gerendára, a sílécek és a törött polc mellé. De visszahúztam.
– Hová mész, Tábornok?
– Neked már másutt van dolgod, kis barátom – felelte.
– Ami azt illeti, neked is. Most egy percet bírj ki a zsebemben – azzal gyorsan elrendeztem a felvitt dobozokat és megindultam a lejárat felé.
Leérkezvén, besétáltam a fiam szobájába. Az ötévesek utánozhatatlan összpontosításával, picit kidugott nyelvvel építkezett valamit a szőnyegen. Mikor láttam, nem fog már ledőlni a toronyféle, óvatosan letettem eléje Grant Tábornokot.
– Nézd csak, kit hoztam neked! – biztattam, mert gyanakodva nézte. Talán a fogai miatt.
– Ő kicsoda? – kérdezte azzal a természetességgel, amivel a gyerekek személyesítik meg a tárgyakat.
– Grant Tábornok a neve. Mikor kicsi voltam, mint te, sokszor vigyázott rám. Mindig ott ült az éjjeliszekrényemen. Időnként meg akart rágcsálni ezt-azt. Ahogy azt a barátok teszik egymás holmijával.
Tábornok kissé szemrehányó pillantást vetett rám.
– Mit játszottatok?
– Néha felolvastam neki, vagy meséltünk egymásnak. Máskor tanácsokat adott, mikor én építettem ilyen csoda dolgokat, mint te. Ha rajzoltam, mindig elmondta véleményét. Emiatt egyszer a szekrényben aludt.
Tábornok erre a szemét forgatta, talán máshogy emlékezett a történtekre.
– Esténként pedig nagyon szigorúan tudott nézni, ha nem csináltam rendet, elfelejtettem vizet és enni adni a papagájnak vagy össze-vissza hajigálva hagytam a ruháimat. Tudod mit? Ide tesszük, erre a kis sámlira, a mozdony mellé. Innen látjátok egymást, tudtok beszélgetni. Nekem is könnyebb lesz a dolgom, mert ő majd rád szól, ha esténként nem mosol fogat. Nézd, bólogat!
– De apa! Nem is tud szigorú lenni! Ő csak egy plüsskrokodil!
Grant Tábornok rám kacsintott, én vissza. Mi már tudtuk, semmi sem "csak" valami.
– Figyelj rá, ahogy rám! – súgtam Tábornoknak. Bólintott, menjek nyugodtan, rendben lesznek. Kis ideig még figyeltem az ajtóból, ahogy beszélgetni kezdtek. Majd csendben kisétáltam, hagytam őket ismerkedni. Mert mindenkiben meg kell születnie a saját meséinek.
3 hozzászólás
Kedves Rangifer!
Szép történet. Kell lenni mágikus erővel bíró tárgyaknak, melyek már nem is tárgyak, és ezeket tovább kell adni. Magam is tapasztalom, hogy érzések, gondolatok, emlékek képesek kitörölhetetlenül, múlhatatlanul hozzá tapadni dolgokhoz. Így van jól.
Kicsit gyerek lettem újból, míg olvastam az írásod.
Szeretettel:
Ylen
Érdekes, hogy fényképem sokkal kevesebb van életem különböző korszakairól. Az én emlékeimet sokkal inkább katalizálják helyszínek, szituációk, apró tárgyak. Néha csak egy eső áztatta utca vagy eldugott falfelületen harminc éve kinn felejtett színházi plakát. Felújított, átépített ház mellett, szűk behajtóval megközelíthető kis udvar, töredezett kővel, ahol tizenhárom éves vagyok újra és kissé vonakodva lépek vissza a jelenbe.
Bölcs ember volt a nagyapád. Jó, hogy megfogadtad a tanácsát.
Neki köszönve olvashattuk szép történetedet.
Üdv. Ida