Már hozzávetőlegesen a turisták szemével érzékel. Megtanulta az új utcaneveket és felfedezni vélte a háttérbe olvadt csodákat, amelyeket azelőtt évekig észre sem vett. Például, a körutak palotáit díszítő apró szobrokat, emléktáblákat. Irritálta a sérült és mállott vakolatú épületek látványa. A legszembetűnőbbek a városi hajókázások alatt észleltek. Ezek csak mostanság zavarják, amikor a Margit-híd és a Szabadsághíd között cirkálnak a városnéző hajókázások alatt. Hajóról nézve a renovált épületek látványa tűnik foghíjnak az elhanyagolt, porladozó rakparti épületek között.
„- Milyen kár ezekért a gyönyörű palotákért! „,– hallja gyakran németül.
Van ahol az általa vezetett csoport tagjai, világháborús, vagy ötvenhatos lövedéknyomot vélnek felfedezni. Bölcs, sokatmondó némasággal rájuk hagyja. A túristák szorgalmasan fényképeznek.
Menekült tábor. A ki – és belépést biztonságiak vezénylik. Szoba két vasággyal. Falai fehérre meszeltek. A fertőtlenítő szag meghatározó, de meg lehet szokni. Már több mint két hete, egyedül él itt. Az ablak melletti ágyat foglalta el. A másik ágy érintetlen. Kopottra mosott, lebélyegzett lepedők, párnahuzat és akár katonai a pokróc. Várható hogy előbb-utóbb valaki ráköltözik.
Bekövetkezett. Éppen délutáni sziesztára vonult volna vissza. A mellette levő szobában ifjú házas pár, ebédutáni pásztorórára készül. Bosnyákok. Ilyenkor a Vesna nevű négyéves forma kislányukat, úgymond szélnek eresztik az épületben. Csatangoljon.
Egy középkorú, zömök férfi feküdt az eddig üres ágyon. Amolyan állandóan-izzadó típus. Érkezésére, barátságos mosoly kíséretében feltápászkodott.
– Zsombor vagyok Temerinből – több-diopriás szemüvege alól hunyorogva mutatkozik be.
Nem örült az új szobatársnak. Már megszokta a magányt. No meg abban reménykedett, hogy idővel, az itt megismert – főleg kelet-európai – facér nők közül majd valakit becsalogathat.
Zsombornak nem sok cucca volt. Poggyásza nagy részben könyvekből és más kacatokból állt.
Egyáltalán nem örült, hogy újból alakalma adódik magyarul beszélni. Már észrevehetően tökéletesedett a német nyelvtudása.
Nem kellene barátságtalannak lennie. Elvégre ez a jugoszlávosodott magyar, egész barátságosnak tűnik. Leereszkedően, elsorolta neki a tábor írott – és íratlan szabályait. A napi étkezések időpontjain túl, a keddenkénti jelentkezések a Grenzpolizei megbízottnál. Kedden kapod azt a néhány márka zsebpénzt is, aminek elégnek kell lennie cigire, fogkrémre stb. Sokáig beszélgetnek. Lassan már itt a vacsoraidő. Ezt onnan is tudni, hogy a bosnyák fiatalasszony Vesna nevét kiabálja szerte a folyosókon. Ez így estefelé mindennapi szertartássá fajult. Mint a müezzin imára hívó éneke. A két férfi együtt megy le vacsorázni.
Az egyhangú mindennapokat nem lehet elmesélni. Mindennap jönnek emberek és mennek. Egyeseket el is visznek zöld-fehér mikrobusszal. Ezek rendszerint nagyon szomorúak. Sőt gyakran a női tagokkal a férfiak is sírnak. Azok főleg kínaiak. A Tiananmen téri események utóhatása…
Az egész azzal a nyavalyás könyvbemutatóval kezdődött. No meg avval a fényképpel, amelyet azon az ominózus ankéton toltak az orra elé. Azon a könyvbemutatónak álcázott, spontán tüntetésen készíthette valaki. Ott, olyan személyek is felszólaltak, akiket a hatalom olykor begyűjtött és egy időre kivont a forgalomból. Mellőzött, "megnemértett" entellektüelek. Eddig lubickolt a hétköznapok langyosságában. Mivel ezekkel mutatkozott egy légtérben, a monoton élettér napról-napra kezd beszűkülni. Egy napon arra eszmél, hogy mindent betegesen gyűlöl. Mindent, ami nap, mint nap körülveszi. Ekkor következik be: a „langyvíz” kihűl és a talaj egyszerre kezd a talpa alatt forrósodni.” – Gyűlölöm ezt a várost! Gyűlölöm ezt az országot!” – hajtogatja.
Ennek már csak egy következménye lehet….
-Á, Budapest, Ungarn – motyogja szórakozottan a Grenzpolizei civil alkalmazottja.
Elhízott kopaszodó funkicionárus. Alkatát meghazudtolva tüsténkedik. Teszi a dolgát. Megkéri: üljön le a fényképezéshez. Először szemből, majd profilból. Mint a filmekben. Csakhogy azok a forgatókönyv szerint, vagy raboltak, vagy gyilkoltak. Ő csak szelíd turistaként bejelentkezett: ki szeretne szállni egy mókuskerékből.
– Kette-Brücke…Lánc-brüke, Parlament – áradozik tovább a közeg.
„ Ha a Citadellával, vagy a Halászbástyával folytatja, biztosan lerúgom”-gondolta.
Végül ujjlenyomatokat is vesz. Most döbben rá, az emberke milyen mesterien tud faggatózni. Csak utóbb vette észre: egy vele egy korú, görnyedt hátú fiatalember szorgalmasan legépel minden elhangzott párbeszédet.
A nap folyamán többször is elvezetik és cellába zárják. Kérdésére;” Az ő saját biztonsága érdekében”. Szíve mélyén, mindez bántja. Megpróbálja elviselni. Elvégre ő maga jelentkezett e hatóságoknál, hogy nem akar többé hazamenni..
Nem bilincselték meg. De nyilvánvaló hogy nem szabad. Legalább otthon, ennek megvolt a perverz illúziója. Valahonnan még előkerül néhány személy. Férfiak, nők, három kiskorú gyerek. A felnőttek némák és elrévedezők.. Csak saccolja nemzetiségeiket. Zöld-fehér mikrobusz a törvényben előírt haladósebességgel gurul a menekült tábor felé.
A lekáderező módszer ott is folytatódik. Fénykép, ujjlenyomat, rutinkérdések tolmáccsal. Jobb körülmény, mert nincs bezárva. Kap egy névre szóló mágneskártyát. Ki-be járkálhat.
A tábor ebédlője egész napos gyülekezőhely. A kávé-és tea tégelyt állandóan újratöltik. Itt zajlanak a magánbeszélgetések, hevenyészett kulturális programok. A muszlimok napközben itt élik túl a ramadánt.
Standard reggelik, ízetlen, steril ebédek, olykor ehető vacsorák. Arctalan kiszolgáló „bennszülött” személyzet, szűkszavú őrség. Csak akkor lépnek fel, ha történik valami. Ha netán indokolatlanul hangoskodnak, vagy valamely muszlim csoportosulás alkoholhoz jutva megfeledkezik Allahról.
Zsombor már nem fog leszakadni róla. Amint megtudta honnan jött csak Budapestről áradozik.
– Miért nem maradtál ott, ha úgy odavagy? – kérdezte flegmán.
– Mert visszatoloncoltak volna Jugoszláviába – felelte szerényen.
Ezt nem egészen értette. A jóember többet tudott városáról, mint ő maga. Nap-mint nap együtt élték át a programokat. A nyelvóráktól kezdve a közeli városka felfedezéséig.
Délután sziesztáztak. Estefelé, Vesna bosnyák édesanyja végigkiabálta az épületet, az aktus előtt kihajtott kislánya után. Majd mindenki vacsorázni ment.
Zsombor Temerinben tanárként dolgozott. Érdeklődik, az ő otthoni élete felöl.
– Budafokon dolgoztam egy borászatban.- mesélte.
Zsombort módfelett érdekelte.
– Törley óta, ott palackozzák a pezsgőt, etyeki korán szüretelt savas borból.
Mesélt az ősi sváb szőlősgazdák államosított borászatairól, a nemes penész- bevonta pincékről, faragott patinás boroshordókról.
Zsombor Temerinben történelmet tanított. Természetesen nem taníthatta azt, amit szeretett volna.
-A boldog titói időkben – mesélte – mindig volt rá lehetőség hogy valahová ellátogassunk. Egyik nyáron, egy Davor nevű szlavista barátommal Kafka, Hasek és Hrabal nyomait követve Prágában csavarogtunk. A következő években Pestet fedeztük fel. Valahogy az volt az érzésem, hogy Budapest, valamiféle " Bécs és Prága-komplexusban "szenved. Reggelente felváltva kerestük fel a különböző fürdőket. Tulajdonképpen „átfürödtük” a történelmet, a török időktől napjainkig. Míg Davort a Rácfürdő múltja villanyozta, nekem a Tabán mesélt. Krúdy emléke ragadott meg, majd általa Óbuda és a Margitsziget. Ő később felfedezte Szentendre szerb emlékeit, én meg az „Üllői úti fák”-at kerestem, hiába.
A menekült tábor közben élte életét. Zsombor csak Pestről regélt. Hatására egy napon honvágyra eszmél. Különböző etnikai csoportok érkezése jelezte a forradalmak hollétét és hangulatát. E késő nyári napokon keletnémeteket kádereztek. Kerülve, Magyarországon keresztül jutottak el ide. Hangosak voltak, mert azt hitték: hazaérkeztek.
Egy Karácsony közeli délutáni sziesztát követően, Vesnát a mamája a szokásosnál hevesebben szólította. Az étkezőben, vacsora után mindenkit maradásra szólítottak fel. Az Amnesty International aktivistái, több nyelven ismertetették a kelet-európai helyzetet. Romániában kitört a forradalom, tudatták. Ekkor tudta meg azt is, hogy otthon megszűnt a népköztársaság.
A hétköznapok továbbra is hasonlók voltak. Legfeljebb sokkal többen érkeztek Romániából, mint eddig. A magyarok létszáma látványosan megcsappant. Zsombor eredetileg kanadai vízumot kért, és úgy tűnt, hogy megkapja. Hát igen Jugoszláviában élesedik a helyzet. Zsombor gondterhelten járt-kelt. Már alig kommunikáltak. Egy napon úgy döntött: hazamegy. Elmondta Zsombornak is.
– Szerintem te csigáztad fel a honvágyamat.
Zsombor értetlenül nézett.
– Minden nap elmentem azok mellett a dolgok mellett, amelyekről beszéltél – mondta.
– Nem vettem észre, de most úgy érzem az emlékeim valahogy utólag lefényképezték.
– Mihez kezdesz otthon?- kérdezte Zsombor
– Talán elmegyek idegenvezetőnek- felelte elmerengve. Még az is lehet, hogy egy csomó dolgot megmutathatok hazalátogató disszidenseknek is…
4 hozzászólás
Kedves Jenő!
Ez újfent egy nagyon szép, és tanulságos novella. Azt modják mi magyarok érezzük legerősebben az a fura dolgot, amit honvágynak hívunk, sőt vannak nációk akik egyáltalán nem is ismerik ezt a kínzó fájdalmat.
Nagyon tetszett az írásod, gratulálok: Zagyvapart.
Kedves Feri!
Soraid hízelgőek számomra és nagyon örvendek h tetszett.
Üdv:Z
Kedves Zarzwieczky!
Guideként vezetsz egy általam ismeretlen világba, a menekült tárborok világába. Érdeklődéssel olvastam az alkotásodat, mert néhány évtizeddel ezelőtt engem is megkísértett a gondolat, hogy disszidáljak. Aztán másképpen alakultak a dolgok, de manapság sokszor eszembe jut, hogy ha akkor…
Jó a történet is, és a végén a fanyar fintor is tetszett.
Judit
Kedves Judit!
Köszi hogy itt jártál. Majd lehet hogy erről a világról majd többet is írok. Egyenlőre még "élesek" bennem a képek.
Üdv.Jenő