Gusztáv, a kalandor – egy szövetszökevény gomb visszaemlékezései (10. rész)

A Daniék feletti lakásban egy pufók idős hölgy lakott, Mári néni, aki az otthonát egy Snurrci nevű, ugyancsak dundi sziámi macskával osztotta meg. Snurrcival én sokáig nem is találkoztam, csak onnan tudtam a létezéséről, hogy néha lehallatszott a nyávogása, vagy az, ahogy fürge mancsaival végig szaladt Dani szobája felett. Aztán egy bágyadt napsütéses őszi napon, úgy fél évvel azután, hogy megérkeztem új otthonomba, csengettek az ajtónkon. Dani épp túl volt egy újabb sikeres fogadáson, és az elnyert gombokkal együtt kiterített minket az íróasztalára, hogy szokás szerint számba vegye a kibővült csapatát.
– Csókolom, Mári néni! – hallatszott a bejárati ajtó felől Anyuka hangja, és még valami, amit korábban mindig csak felülről hallottam.
– Szervusz, kedvesem! – köszönt vissza az idős hölgy. – Csak szerettem volna megkérdezni, hogy van-e kedve Dorkának lejönni velünk az udvarra. Leviszem a Snurrcit, hadd játsszon a száraz levelekkel!

Dorkának persze nem kellett kétszer mondani, már hallottam is, ahogy szedi a lábát. Egyszer csak megjelent a szoba ajtajában, és hízelgő hangon kérdezte:
– Adnál nekem pár gombot, bátyó?

Éreztem, hogy gombóc nő a torkomban. Dorka addig még sosem bántott minket, abban a pillanatban valahogy mégis rossz érzés fogott el.

Dani kicsit vonakodva, de bólintott, és pechemre engem is felemelt az asztalról négy másik gomb társaságában. Öreg is köztük volt.
– Tessék, Dorka – szórt minket a húga kitárt tenyerébe. – De nem akarok rajtuk fognyomokat látni, amikor visszahozod őket, rendben?

Fognyomokat? Ha nem lett volna számomra lehetetlen, remegni kezdtem volna. Szurok kárörvendően vigyorgott az asztalról.
– Sok sikert a plusz egyhez, Harmincnyolcas! Végül is eddig még csak egy gombot nyelt le a Snurrci!
– Badarság! – dörrent rá dühösen Behemót. – Ne hallgass rá, nem nyelt le az a macska senkit, csak egy kicsit megrágcsálta Tizenegyest. Pár fognyom ott maradt rajta, de egyébként kutya baja sem lett!

Egyáltalán nem nyugodtam meg, de már nem tudtam felelni, mert Dorka keze ökölbe szorult körülöttünk, és már szaladt is ki a lakásból, majd le a lépcsőn az udvarra.

Ahogy megérkeztünk, Snurrci azonnal rávetette rá magát a diófa alatt összegyűlt színes levélkupacra, de ezt csak a sebesen surranó macskamancsok hangjából és a levelek zizegéséből következtettem ki, mert amíg Dorka újból ki nem tárta a tenyerét, semmit nem láttam. Akkor a másik kezével előhúzott egy madzagot a zsebéből, és szép sorban keresztülfűzte azt a gomblyukakon. Én kerültem legalulra, így rajtam kötötte meg a csomót, hogy véletlenül se csússzunk le. Egyszerűen nem értettem, hogy annyi vidám boltos és éttermes játék után hogyan képes belőlünk megkötözött rabot csinálni, de ami ezután következett, az még ennél is rosszabb volt.
– Cicc-cicc! Cica! – lóbálta meg a madzagot Snurrci orra előtt, majd hátrálni kezdett, mire a macska a zizegő levélkupacot maga mögött hagyva egyből odakapott, és pofozgatni kezdett minket.
– Végem van! – nyüszítettem kétségbeesetten, pedig tulajdonképpen a gombfocis pöccintéseknél és ütközéseknél ez az érintés sem volt sokkal durvább. Snurrci karmai ugyan elég ijesztők voltak, de azok alig értek hozzánk, és egy gomb különben sem érez fájdalmat.
– Ne pánikolj, fiam! – morogta Öreg. – Fogd fel úgy, mint egy boksz meccset.
– Ezt most komolyan mondod? – méltatlankodtam. – Karok nélkül?
– Miért? Focizni is lábak nélkül szoktál, nem?

Erre már igazán nem tudtam mit felelni. Volt némi igazság abban, amit mondott, de azért ez a helyzet mégsem volt teljesen ugyanaz, mert a gombfociban a saját fajtánk ellen küzdöttünk, és semmi váratlan nem történhetett velünk. Mindannyiunkat ugyanazzal a céllal pöcköltek, hogy juttassuk be a labdagombot a kapuba, így egyenrangú ellenfelei voltunk egymásnak. Azon a balsorsú délutánon azonban Dorka közönséges csalinak használt minket, hogy előcsalja Snurrciból a vadászt, és bárhogy is próbálta szépíteni a dolgot Öreg, nem tudtam boksz meccsnek elfogadni ezt a kegyetlen játékot. Egy tisztességes boksz meccsen testvérek között is két bokszoló van, mi pedig legfeljebb egy madzaggá karcsúsodott bokszzsák kellékei voltunk, aminek esélye sincs visszaütni.
Snurrci nagyot ugrott, ahogy Dorka felemelte a madzagot, és mellső mancsai épp Öreg felett csaptak össze. Ahogy visszahuppant a földre, mindannyian a porban landoltunk, a madzag vége pedig kicsúszott Dorka kezéből.
– Na, tessék! – csattant fel a közvetlenül felettem lévő gomb, ha minden igaz, Hetes. – Már csak ez hiányzott. Bolond macska!

Snurrci mancsaival a földre szorította a madzagot, és már nyílt a szája, hogy ijesztően éles fogaival ráharapjon Öregre, de Dorka gyorsabb volt – Snurrci végül az ő kezét kapta be.

Dorka csak nevetett, neki ez tényleg nem volt több játéknál.
– No-no, Snurrci, kikapok Danitól, ha ezt csinálod. Mindent a mancsnak, semmit a szájnak!
Snurrci persze semmit nem értett a szavaiból, mégiscsak egy egyszerű macska volt. Ezt végül Dorka is belátta, és a madzaggal együtt a zsebébe süllyesztett minket. Sötét és szűkös volt, de biztonságos, és szívből reméltem, hogy legközelebb már csak akkor vesz elő onnan, amikor visszaad minket a bátyjának. Kicsit ugyan mindketten elárultak, Danira mégsem tudtam úgy haragudni, mert hát ő emelt fel a járdáról azt a borzalmas buszozást követően. Mindemellett hosszú idő óta először megint azt kívántam, hogy bárcsak soha ne szakadtam volna le a szövetkabátról.