Másnap már a kabáton csüngve vártuk a kirakatban, hogy értünk jöjjön a fiatal hölgy, és nézelődtünk. Sokan abban a tévedésben élnek, hogy az a két kis lyuk a testünk közepe táján a szemünk, de ez egyáltalán nem igaz. Azok a lyukak csak arra kellenek, hogy átszaladhasson rajtuk a tű a cérnával, amikor rávarrnak minket az ingekre, blúzokra, vagy mint a mi esetünkben, kabátokra. Vannak gombok, amiken négy lyuk is van, csak nem gondolja komolyan senki, hogy azok a gombok négyszeműek? És akkor még nem is szóltam azokról a „kollégákról”, akiken egyetlen lyuk sincs, akkor azok talán szemtelenek lennének? Badarság! Nekünk is két szemünk van, mint az embereknek, általában a lyukak felett, de csak akkor látszanak, ha kinyitjuk őket, erre pedig csak olyankor kerülhet sor, ha épp senki nem néz ránk. Mindig megérezzük, ha valaki ránk emeli a tekintetét, és akkor azonnal becsukjuk a szemünket. Így aztán sosem fordulhat elő olyan, hogy egy ember farkasszemet nézzen egy gombbal, de azért tudjuk jól, hogy mi folyik körülöttünk.
Az emberek aznap reggel ügyet sem vetettek ránk, mindenki ment a maga dolgára, így nyugodtan szemlélhettük az utcát. Az előző esti viharból egyetlen tócsa sem maradt, száz ágra sütött a nap. A kirakat előtt a macskaköveken cinkék és verebek ugrándoztak, majd időről időre ijedten rebbentek szét, ahogy arra tekert biciklijével egy-egy kisgyerek.
– Gomba! – suttogta Gáspár, és jót kuncogott, hogy megint sikerült egy olyan szót találnia, amiben ott bujkált a fajtánk. Talán Anna mondókája miatt történt, hogy egyszeriben beleszeretett a szavakba, és mindenféle szójátékokon törte a fejét. Azt mondjuk nem értettem, hogy miért suttog, hiszen az emberek hallása nem elég éles ahhoz, hogy meghalljanak minket, de ráhagytam.
– Gombolyag – vágta rá Gerzson, mire Gellért bosszúsan felnyögött kettejük között.
– Hagyjátok már abba! Annyira azért nem vicces…
– Dehogynem! – nézett le rá Gáspár. – Ne morgolódj, meglátod, gombtalan életünk lesz!
Ennek a felettébb komoly vitának egy csilingelő hang vetett véget, ami azt jelezte, hogy valaki kinyitotta a műhely ajtaját. Magas sarkú cipő kopogását hallottuk, majd Suszter bácsi csoszogó lépteit.
– Jó napot, Liza kisasszony! A kabátja kint van a kirakatban, mindjárt idehozom.
Tudtuk, hogy mustra következik, így gyorsan lehunytuk a szemünket. Nagyon izgatott voltam, és bevallom, kicsit meg is szeppentem, mert csak akkor tudatosult bennem igazán, hogy eljött az a nap, amikor el kell hagynunk Suszter bácsi műhelyét. Amíg a dobozban éltünk a fiók mélyén, mindenféle tőlünk különböző gombok között, mindig azt vártuk, hogy végre elővegyenek, és tartozzunk valahova, mindegy, hogy milyen ruhához. Abban a pillanatban azonban felgyorsultak az események, és már egyáltalán nem is voltam biztos benne, hogy arra vágyom, hogy viseljenek.
Liza kisasszony magára öltötte a kabátot, és egyesével átbujtatott minket a gomblyukakon, majd az övet is bekötötte. Az érintése sem Annáéhoz, sem Suszter bácsiéhoz nem hasonlított, a kezei hidegek voltak, ujjain a körmök pedig szokatlanul hosszúak. Megnézte magát a tükörben elölről és hátulról is, majd bólintott a tükörképének.
– Remekül áll – nyugtázta elégedetten Suszter bácsi – Kényelmes?
– Igen, az – felelte a kisasszony. – Most már nyugodtan jöhet az ősz.
Egyelőre azonban még tartott a nyár, így egyből le is vette a kabátot, és visszaadta Suszter bácsi kezébe, aki gondosan összehajtogatta és betette egy zacskóba, így hirtelen megint olyan sötét lett nekünk, mintha újra a fiókban lennénk.
Cipzár hangját hallottuk, majd bankjegyek zizzenését – a kisasszony fizetett, és pár perc múlva már kinn is voltunk az utcán.
– Hogy pont most csomagolnak el, amikor először láthatnánk a kinti világot közelről! – búsongott Gedeon.
– Nem számít! – nyugtatta Géza. – Lesz még időnk bőven mindent megnézni, ha eljön az ősz. Olyankor állítólag kiszínesednek a fákon a levelek, még érdekesebb is lesz a világ, mint most!
Erre azonban még heteket kellett várnunk egy szekrény mélyén. Liza kisasszony hazaérve vállfára akasztotta a kabátot, és betette a gardróbba. Tágasabb volt, mint a fiók, de ugyanolyan sötét.
– Hej, de otthonos… – próbált viccelődni Gáspár, de éreztem a hangján, hogy nem őszinte a vidámsága. Én meg közben arra gondoltam, hogy ha ilyen a „gombtalan” élet, akkor az enyém inkább ne legyen az. Többre vágytam, csak még azt nem tudtam, hogy pontosan mire. Arról pedig még csak álmodni sem mertem, hogy egyszer majd meg is kapom.
2 hozzászólás
Kedves Kalina!
Úgy tűnik, egy gomb "gombtalan" élete sem mindig felhőtlen, nem csoda, hogyha – hasonlóan az emberekhez – olykor egy kis gomb is többre vágyik. Gyermeki kíváncsisággal olvasom Gusztáv történetét, s várom a folytatásokat. Ötletes, üdítő.
Laca 🙂
Kedves Kalina!
Tetszik a gombocskák szójátéka. Ötletes, megragadó az egész történet. Várom a folytatást! 🙂
Szeretettel,
Anna