Gusztáv, a kalandor – egy szövetszökevény gomb visszaemlékezései (5. rész)

A piknik véget ért, Liza kisasszony és a barátai pakolni kezdtek.

– Örülök, hogy láttalak, Liza! – nyomott puszit az arcára Máté anyukája, karján a babával. – Olyan jó lenne gyakrabban találkozni!
– Hidd el, én is ezt szeretném! – mentegetőzött Liza kisasszony. – Bárcsak ne kellene mindig annyit dolgoznom!

Miután mindannyian elbúcsúztak egymástól, táskáját a vállára, kabátját pedig a karjára vetve elindult a buszmegálló felé. Éreztem, hogy szomorú, pedig esküdni mertem volna rá, hogy jól érezte magát a pikniken.

– Jól vagy, Guszti? – kérdezte aggodalmasan Gerzson, miközben a buszra várakoztunk. – Elég szánalmasan festesz…
– Kellett neked ellazuló cérnákról ábrándozni – korholt Géza. – Most aztán megnézheted magad, úgy fityegsz itt, mint egy leeresztett lufi a csilláron! Remélem, ez jó lecke volt, és ha Suszter bácsi visszavarr, ezután megbecsülöd magad!

Még mielőtt bármit is válaszolhattam volna, a busz befordult a megállóba. Az ajtajai sziszegve nyíltak szét, és Liza kisasszony felszállt.

– Hát itt aztán egy gombostűt sem lehetne leejteni! – nyögte bosszúsan Gáspár, ahogy kigurultunk a megállóból. Teljesen igaza volt, a busz annyira megtelt emberekkel, hogy többen talán már nem is fértek volna fel rá. Szegény Liza kisasszonynak sem jutott már ülőhely. A szabad kezével erősen szorította az egyik kapaszkodót, míg a másikkal a kabátot tartotta, és éreztem, ahogy hozzánk nyomódnak a mellette álló utasok.

Ami ezután történt, abba még mindig beleborzongok, valahányszor eszembe jut. Az egyik kanyarnál Liza kisasszony hiába kapaszkodott, majdnem elesett, és ahogy próbált a másik kezével is valami fogódzó után kapni, leejtette a kabátot. A testvéreimet a varrásuk biztosan tartotta a szöveten, én viszont már a busz padlóját éreztem magam alatt. Ekkor még nem engedett el a cérna, azonban ahogy mindenki ide-oda tette a lábát, hogy talpon maradjon, valaki rám lépett a cipője orrával. Kis híja volt csupán, hogy nem taposott rá a kabátra is.

– Szentséges tűpárna! – szörnyülködött Gellért, mert bár tudta, hogy ezzel nekünk nem lehet ártani, azért mégsem lehetett szívderítő közvetlen közelről végig nézni, ahogy a bátyja eltűnik egy koszos cipő alatt. – Guszti, el ne engedd a cérnát!
– Mintha rajtam múlna! – csattantam fel. – A cérna tart engem, nem fordítva!

Esélytelen volt, hogy valaki rendesen lehajoljon a kabátért, annyira nem volt hely, így az egyik úr, aki Liza kisasszony mellett kapaszkodott, csak kicsit megrogyasztotta a térdét, mintha le akarna guggolni, és úgy nyúlt le érte. Ahogy felemelte a földről, a cérna végleg megadta magát, én pedig ott maradtam a padlón.

– Köszönöm! – mosolygott hálásan az úrra Liza kisasszony, és sem neki, sem másnak nem tűnt fel, hogy mi történt velem.

A testvéreim bezzeg pánikba estek, és bevallom, nekem is inamba szállt a bátorságom. A vágyam, hogy ne legyek a kabát foglya, teljesült, de egyáltalán nem ilyennek képzeltem a szabadságot.

– Guszti, most mi lesz? – kérdezte remegő hangon Gáspár.
– A következő már a mi megállónk lesz – tette hozzá borúsan Gedeon.
– Ne hagyjatok itt! – nyüszítettem, miközben pontosan tudtam, hogy butaság, amit kérek. Ők még mindig kabáthoz kötött állapotban voltak, de ha nem lettek volna felvarrva, az sem változtatott volna semmin: ők ugyanúgy nem tudtak maguktól mozogni, mint én. Abban, hogy leszakadtam, semmi részem nem volt, leszámítva a meggondolatlan kívánságomat, de hát kivel nem fordult még elő, hogy olyat kívánt, ami végül csak bajt hozott rá?

A busz fékezett, majd egy kisebb zökkenéssel megállt. Az utasok közül jó páran – köztük Liza kisasszony is – megkönnyebbült sóhajjal szálltak le. Rólam is leléptek, de hiába, már nem láttam a testvéreimet, csak a hangjukat hallottam egyre messzebbről, míg el nem nyomta azt is emberek zsivaja.

Gézának igaza volt, kellett nekem ellazuló cérnákról ábrándozni. Most aztán tényleg megnézhettem magam!