Gusztáv, a kalandor – egy szövetszökevény gomb visszaemlékezései (7. rész)

A Szűcs család, azaz Daniék otthona sokkal hangosabb volt, mint Liza kisasszonyé, ami nem meglepő, hiszen Liza kisasszony egyedül élt, Daniék pedig öten laktak egy fedél alatt. Az apukáján és az anyukáján kívül ott lakott a nagypapája, és volt egy kishúga is, akit Dorkának hívtak.

Az érkezésem napján alig tudtam megfigyelni bármit is, és nemcsak azért, mert rettenetesen fáradt voltam, hanem mert amint kivett a zsebéből, folyamatosan ott éreztem magamon Dani tekintetét, és így muszáj volt csukva tartanom a szemem.

Anyukája utasításának megfelelően amint hazaértünk, a fürdőszoba felé vette az irányt. Gyorsan kezet mosott, aztán engem is megfürdetett. Én addig még soha életemben nem pancsoltam, víz csak akkor ért, ha eleredt az eső, de akkor is csak pár pillanatig, mert Liza kisasszony ilyenkor mindig villámgyorsan kinyitotta tulipános esernyőjét. Mosógépbe nem tehette a kabátot, és tisztítóba sem vitte még el, így sosem volt alkalmam megtapasztalni, milyen csodálatos érzés csuromvizesnek lenni.
Dani elővett egy szivacsot, rányomott egy adag folyékony szappant, aztán jól átdörzsölt vele, végül pedig odatartott még egy kicsit a csap alá. Abban a pillanatban hálás voltam a sorsnak, hogy gombnak teremtettek, mert nekünk az a vékony vízsugár is olyan, mintha egy vízesés alatt állnánk. Ezután Dani bevitt a szobájába, kihúzta az íróasztal fiókját, és legnagyobb meglepetésemre egy apró, gombokkal teli befőttesüveget vett elő.

– No, nézzenek oda! – dörmögte egy nálam kétszer nagyobb, tejeskávészínű gomb, amelynek a hasán négy lyuk is volt. – Új fiú a láthatáron!
– Hát ez meg honnan jött? – kérdezte egy kisebb, sötétbarna barátságtalanul. – És hol vannak a csapattársai?

Értetlenül meredtem rá, elképzelésem sem volt, hogy miről beszél.

– Ne legyél ostoba! – hurrogta le egy harmadik, szögletes, fekete gomb. – Csapatban csak olyanok jönnek, akiket előtte tisztes küzdelemben legyőztünk. Ez játékon kívül érkezett. Fogadjunk, hogy nincs is csapata!

A gombok erre mind susmorogni kezdtek, de aztán hirtelen elhallgattak, ahogy Dani az íróasztalra öntötte, majd szétválogatta őket, hogy mindegyikük jól látsszon. Engem is közéjük helyezett, majd elégedetten végignézett a gyűjteményén.

– Dani, kész a vacsora! – hívta az édesanyja a konyhából.
– Jövök már! – kiáltott vissza ő, és kiviharzott a szobából, egyedül hagyva engem ezzel a furcsa társasággal.
– Tud ez egyáltalán beszélni? – kérdezte megint a sötétbarna.
– Talán, ha hagynátok szóhoz jutni – pirított rájuk a négylyukú óriás. – Még egy ilyen bárdolatlan bandát! Ne is törődj velük, Harmincnyolcas, Isten hozott nálunk!
-Harmincnyolcas? – háborogtam magamban. – Hát úgy nézek én ki, mint egy cipő? Az igaz, hogy Suszter bácsi műhelyéből jöttem, de egyrészt ő csak a nevében suszter, amúgy meg szabó, másrészt ezek a gombok semmit sem tudhatnak a származási helyemről. Akkor meg miért hívott így az óriás?
– Harmincnyolcas? – kérdeztem most már hangosan.
– Az bizony! Mert harmincnyolcadiknak érkeztél a csapatba.
– Miféle csapatba?
– Hát a mi csapatunkba. Mi vagyunk Dani gombfoci bajnokai!

Ez igazán remekül hangzott, csak sajnos fogalmam sem volt róla, hogy mi az a gombfoci. Az arcomat nem láthatta az óriás, mert mind hanyatt feküdtünk az íróasztalon, de a hallgatásomból rájöhetett, hogy nem tudom, miről van szó, mert magyarázni kezdett.

– Lényegében ugyanazt a focit játsszuk, mint az emberek, csak nem füves pályán, hanem asztalon, és mi értelemszerűen nem futunk a labdánk után, hanem Dani vagy a nagyapa pöckölnek hozzá minket. Legtöbbször játékosok vagyunk, de a kisebbeknek néha labdának is kell lennie. Igazán remek sport, nekem elhiheted, úgy cikázunk meccs közben, mint a villám!

Ahogy mesélt, kezdtem egészen belelkesülni. Mindig is arra vágytam, hogy mozoghassak, de erre kabátra varrt gombként nem sok esélyem volt.

– Sajnos a legtöbb kisgyerek már nem is tudja, mi az a gombfoci – folytatta szomorúan. – Ha játszik is valaki, azt többnyire nem igazi gombokkal teszi, hanem egyforma műanyag korongokkal, de Dani szerencsére a nagyapától tanulta a játékot, így mi is labdába rúghatunk.
– Olyan, mint Gáspár – állapítottam meg magamban, és kicsit összeszorult a szívem, ahogy a testvéreimre gondoltam. – A szavakkal is játszik.
– Én azelőtt egy Bence nevű srác bajnoka voltam – vette át a szót a szögletes, fekete gomb, akit magamban később Szuroknak neveztem el. A sötétbarna az egyszerűség kedvéért a Barnabás, az óriás pedig a Behemót nevet kapta tőlem, de ezt persze nem mondtam el nekik. Nem akartam felvágni azzal, hogy az én családomban természetes, hogy a gomboknak is neve van, őket pedig szemmel láthatóan nem zavarta, hogy csak az érkezésük sorrendje szerinti számukat viselik valódi név helyett.
– Csak hát neki mindig remegett a keze, ennek ellenére volt mersze gombfoci fogadást kötni Danival. Aztán persze elveszítette a meccset, és az összes gombját át kellett adnia.

Most már értettem, miért mondta, hogy csak olyan gombok érkeznek hozzájuk csapatban, akiket előtte legyőztek. Ezek szerint valamikor ő is egy legyőzött gomb volt, csak később lett Dani bajnoka. Hirtelen eszembe jutott valami, amitől nagyon hamar elillant az előbbi jókedvem.

– Akkor lényegében akár meccsenként is gazdát cserélhetünk, igaz? – kérdeztem őket remegő hangon. Világéletemben kalandvágyó gomb voltam, de azért nem akartam egyfolytában kézről kézre járni.
– Csak ha fogadást kötnek rá – felelte higgadtan Behemót. – De ne izgulj, ritkán fordul elő ilyesmi, Dani pedig még sosem veszített másik gyerekkel szemben. Őt csak Nagyapa tudja legyőzni.

A szavai nem nyugtattak meg teljesen, de azért kicsit megkönnyebbültem. Daniról már az első pillanattól fogva éreztem, hogy szeret, és Szurok meg Barnabás kivételével a gombok is egész kedvesnek tűntek, bár a többségükkel még nem beszéltem. Szívből reméltem, hogy ha jobban megismerjük egymást, sikerül összebarátkoznunk, és idővel igazi, verhetetlen csapattá kovácsolódunk. Még akkor is ezen járt az eszem, amikor Dani vacsora után a befőttesüveggel együtt visszatett minket a fiókjába, és már az összes gomb körülöttem mélyen aludt. Akkor azt találtam ki, hogy addig suttogom a sötétben Anna mondókáját, amíg én is el nem alszom, és így, a testvéreim nevével az ajkamon végül sikerült álomba szenderülnöm.