Gusztáv, a kalandor – egy szövetszökevény gomb visszaemlékezései (8. rész)

Az első gombfoci meccsből, amin játszottam, jóformán semmit sem láttam, mert a gyerekek megválasztottak labdának, így szinte mindig engem figyeltek a legjobban, ez pedig ugyebár azzal járt, hogy csak egy-egy lopott pillanatra nyithattam ki a szemem. Dani ellenfele egy szeplős, vöröshajú kisfiú volt a szomszédból, akit Marcinak hívtak. Mivel neki nem voltak saját gombjai, így ő is a mi befőttesüvegünkből választott bajnokokat magának. Barnabás és Behemót maradtak Daninál, de Szurok Marcihoz került, így számítottam rá, hogy kemény küzdelem lesz, hiszen Szurok korábbi csapata egyszer már vereséget szenvedett Behemótékkal szemben, és biztos voltam benne, hogy elégtételt akar venni ezért a szégyenért rajtuk. Én ugyan elsőre nem értettem, hogy miért vette úgy magára a dolgot, mert hát a gomb arra mozog, amerre pöckölik, így a pöckölőtől függ a meccs kimenetele, de Barnabás és Behemót is váltig állították, hogy igenis sok múlik rajtunk, gombokon is, mert nem mindegy, hogyan simulunk az emberünk ujjához.

A meccset a konyhaasztalon játszottuk, Dani és Marci könyvek segítségével alakították ki a pályát, hogy biztosan ne essünk le róla. A kapuk egészen olyanok voltak, mint az igazik, a vázuk műanyagból volt, és rendes háló feszült rajtuk. Aztán egyszer csak beindult a móka, egyik gomb jött nekem a másik után, és egyszer, amikor Szurok talált el Marci egyik jól sikerült pöccintése nyomán, hallottam, hogy azt sziszegi a fülembe, hogy "Nesze neked, Harmincnyolcas!". Ezen kicsit felhúztam magam, úgyhogy amikor az ütközéstől bevágódtam Dani kapujába, akkor duplán is igaz volt rám, hogy "bepöccentem". Hogy varrnák fel egy slicc fölé az utálatost! Sok időm azonban nem volt a mérgelődésre, mert a játék folytatódott. Dani kivett a kapuból, és az ujjain egy csepp izzadtságot sem éreztem, tehát egyáltalán nem izgatta fel, hogy gólt kapott.
– Szép lövés volt! – dicsérte meg Marcit, majd visszahelyezett az asztalra, és újra támadásba lendült ő is. Magabiztosan vett célba hol Barnabással, hol Behemóttal, akik mindketten csatárok voltak, de egyszer-egyszer egy piszkosfehér gombbal is eltalált, aki állítólag már nagyapa gyermekkorában is gombfoci bajnok volt. Ő volt az egyetlen, akit nem számként tartott számon a többi gomb, bár rendes neve neki sem volt: mindenki csak úgy szólította, hogy "Öreg".

Mindössze pár percig tartott a játék, de nekem néha végtelennek tűnt. Még jó, hogy egy gombnak nem lehet izomláza, máskülönben az egész testem sajgott volna a sok ide-oda cikázástól. Guszti, a Gombvillám – ez a név ötlött fel bennem, és ezen egy pillanatra el is mosolyodtam, mert Gáspár öcsémnek biztos nagyon tetszett volna. Marci végül három gólt lőtt, Dani meg hetet, így ő lett a győztes, aminek kimondhatatlanul örültem. Labdaként ugyan sem nyerni, sem veszíteni nem volt esélyem, így számomra nem volt a meccsnek tétje, és igazából játékosnak sem nevezhettem magam, de az, hogy Szurok a vesztes oldalon állt, minden bosszúságomért kárpótolt. Bőven tanulhatott volna sportszerűséget Marcitól, aki egy percig sem duzzogott a veresége miatt, még kezet is rázott Danival, úgy gratulált neki.

Nagyapa, aki az ajtóból az egész meccset végig nézte, elismerően mosolygott gyerekekre.
– Pazar játék volt, fiúk! Lassan jobbak lesztek nálam is!

Ez mondjuk túlzás volt, már ha hihetek Behemótéknak, mert szerintük nagyapa a gombfoci koronázatlan királya, de Daninak és Marcinak fülig ért a szája a dicséret hallatán. A visszavágóhoz már nem volt kedvük, inkább lementek biciklizni a játszótérre, csak előbb elpakolták a könyveket az asztalról, és minket is visszasöpörtek onnan a befőttesüvegbe. Még csak délután volt, de a fiók mélyének sötétjében úgy tűnt, mintha már éjszaka lenne, és ezúttal mondókázás nélkül is könnyedén el tudtam aludni.