1988 szeptemberében egy fiatalember nagyon későn indult haza a munkahelyéről, egy dél-carolinai étteremből. Fáradt volt és kedvetlen, hozzá még a kereket is ki kellett cserélni, egy virágos rét szélén, ami ugye éjjel 2 óra felé nem sokat mutat magából. Jim sikeresen megoldotta a kerékcserét, és már éppen indulni készült, amikor szokatlan zaj ütötte meg a fülét. Mintha egy nagy állat csörtetett volna, árkon-bokron keresztül. Jim megfordult, hogy jobban lássa az elbitangolt tehenet vagy lovat; egyéb vadállatról nem igen volt híres a környék. De most egy igazi szörnyeteg közeledett az autó felé: emberi formájú, de szokatlanul magas, és a szemei vörösen izzottak, mint két parázsgolyó. Jim úgy gondolta, inkább kihagyja ezt a rendkívüli találkozást. Beugrott a kocsijába, és magára zárta az ajtót.
Alig végzett ezzel a művelettel, már ott is volt a szörnyeteg, és bebámult az ablakon. A bőre pikkelyes volt, és a feje határozottan nem-emberi – egy kígyó, vagy még inkább egy gyík feje. Jimnek fönnakadtak a pillái, és még a kifejezetten ilyen esetekre tartogatott közhely sem jutott eszébe: Ha én ezt a haveroknak elmesélem… A szörnyeteg kapirgálni kezdett az ablakon, és Jim világosan látta, hogy a kezein csak három-három ujj van, a körme vagy inkább karma hosszú és fekete. Jeges rémület fogta el, amikor a rémség az ajtót feszegette, az üveget kaparta, és dobolt, mintha be akarna törni. Majd nagy hirtelen fölpattant az öreg Ford tetejére, és ott kaparászott.
Ennek fele se tréfa, gondolta Jim, és gyorsan elindította a járművet. Ide-oda kanyargott az úton, ahol szerencsére nem volt semmi forgalom, és azt remélte, előbb-utóbb megszabadul a potyautastól. Egy hirtelen fékezésnél tényleg elvesztette az egyensúlyát a szörnyeteg, és szépen lepottyant az aszfaltra. Ezt most cserbenhagyjuk, mondta magában Jim, és igyekezett hazafelé, ahogy csak tudott.
Az apja még ébren volt, vagy már felébredt, és a teraszról kémlelte, jobb híján, a sötétséget. Megkönnyebbülten felsóhajtott, amikor a Ford megérkezett. Jimnek már annyi ereje sem volt, hogy beállítsa a kocsit a garázsba; kint hagyta az utcán, a ház előtt. Idősebb Jim már készült, hogy alaposan megmondja a véleményét, amikor maga is megrémült a krétafehér arctól, amit a fia ezen az éjszakán viselt. What the f-, rosszul vagy? – kérdezte, amikor Jim betámolygott a szobába, és végigzuhant a díványon. Jim gyorsan – és kissé zavarosan – elmondta, mi történt. Apja kibandukolt az utcára, és szemrevételezte a járgányt. Hát igen, a szörny derekasan összekaristolta az üveget és a kocsi tetejét. Meg is hajlott a bádog a súlya alatt. Még aznap megtették a feljelentést a rendőrségen: az Epstein rétjénél egy ufó garázdálkodik.
A rendőrségen már megszokták, hogy az ufó a közbeszédben nemcsak azonosítatlan repülő tárgyat jelent, hanem úgy általában mindenféle rémséget, ismeretlen állatot, földön kívülit, földre szállott ördögöt. Szemrebbenés nélkül vették fel a jegyzőkönyvet, amelyben először szerepelt így a szörnyeteg: Gyíkember.
¤
Ha most valaki arra gondol, hogy Jim ezen az éjszakán sokat ivott, füvezett, vagy ki tudja, mit kóstolgatott, hát nem. És mindjárt a következő éjszakán újból látták a szörnyet Calhoun Falls-ban. Dr. Inzelt zoológus a helyi rádióban nyilatkozott:
Természetesen szó sincs arról, hogy 3 méteres, pikkelyes bőrű, gyíkfejű lények szaladgálnának Dél-Carolinában, vagy a világ bármely részén. Csak a mesék birodalmában léteznek gyíkemberek, pókemberek, kentaurok, szatírok és az egész görög mitológia. Tudományos tény, hogy az ember és a gyík nem keresztezhető egymással. De ha fel is tételezzük, hogy a pikkelyességet egy mutáns gén okozza, a vörösen izzó szemekre és a 3 méteres testmagasságra nem lehet ugyanez a magyarázat. Nem, laboratóriumban sem lehet létrehozni humanoid hidegvérű állatokat vagy tériomorf embereket, és eleget tudunk a naprendszerről ahhoz, hogy nyugodt lelkiismerettel kijelenthessük, egyetlen bolygón sem élnek kompozit gyíkemberek. Rosszul tudja, hölgyem, a Marson nem találtak baktériumokat, a holdon nincs víz. Amit az újságban olvasunk, az 90 %-ban átverés, 10 %-ban apróhirdetés.
De mégis, akadékoskodott a riporter, Jim Brushwood látott valamit, és az autón megtalálták a karmolások nyomait.
A nagy zoológus fölényesen válaszolt: A tudomány mai állása szerint Brushwood úr nem látott semmit. Okozó hiányában azt kell mondanunk, hogy az autón látható sérülések egyáltalán nem hozhatók kapcsolatba a feltételezett gyíkemberrel, illetve nem léteznek.
A biztosító véleménye szerint…
A tudomány mai állása szerint a kárbecslők létezése egyáltalán nem bizonyított, ezért nem mérvadó a véleményük.
Dr. Inzelt, köszönjük szépen a beszélgetést.
¤
Október elején fényes napvilágnál jelent meg a szörny, a Chattooga folyóban úszott, körülbelül olyan mozgással, mint a kígyó. Nagyon sokan nézték a partról, de sikerült megőrizniük a nyugalmukat, mivel Dr. Inzelt nyilatkozata óta tudták, hogy a Gyíkember nem létezik. Nem-létező testét szép, zöld pikkelyek borították, és a sötétben misztikusan izzó szemei most határozottan sárgák voltak.
Mit csinálhat a vízben? – töprengtek az emberek.
Hát, ha aztat gondolom, hogy én mit csinálnák, aztat mondom, halászik, jegyezte meg Joe, a legszakadtabb fickó az egész Rowthers utcában. Mer’ ha én meglátok egy nagy vizet, mingyár’ megyek is a pecabotért, oszt aztat hiszem, hogy mások is így vannak vele.
A Gyíkember azonban nem halászott; egészen más zsákmány érdekelte. Egy alkalmas pillanatban kicsapott a partra, megpróbálta berángatni a vízbe az ötéves Maryvette-t, és csak akkor engedte el, amikor a kislány éktelen sikoltozására mindenki összeszaladt. A Gyíkember lemerült a víz alá, és aznap nem látták többé; más szavakkal, kiderült róla, hogy kétéltű, kopoltyúja is van, meg tüdeje is, illetve nincsen, mert a nagy zoológus ismét nyilatkozott, és határozottan leszögezte, hogy a Gyíkember nem létezik.
Akkó’ én se létezek, mondta erre Joe, azok az emberek is nem vannak, akik itt álltak a parton, továbbá nincs Maryvette se, és ebben az esetben nincs mit tenni, elmék halászni, oszt jónapot.
Maryvette szülei viszont mindenkit feljelentettek, polgármestertől vízirendőrségig, akit csak kapcsolatba lehetett hozni azzal a száraz ténnyel, hogy gyilkos szörnyetegeket tenyésztenek a folyóban – már amennyiben egy vízi csudalényt be lehet sorolni a száraz kategóriába. Persze a nagy lehetőségek hazájában minden megvalósítható, például a prohibíció idején, a száraz Amerikában éppen olyan nagy mennyiségben folytak a halmazállapotukban vízhez hasonló anyagok, mint most vagy az ántivilágban.
¤
Ülő Bika már régen nem nyilatkozott ebben a minőségében; a rendes, polgári nevét használta akkor is, amikor megházasodott vagy elvált, és ez elég gyakran esett meg vele, mondhatni, ez volt nála a törzsi szokás. Néha merő szórakozottságból elfelejtette feleségül venni az aktuális sweetheart-ját, aztán meg felháborodott, hogy miért nem akarják törvényesen elválasztani – what the f-, igazán szólhattak volna, hogy megszűnt a jogállam. Esetleg a válásról felejtkezett meg Ülő Bika, és úgy vezette oltár elé a babáját, elválasztatlanul; de ez csak kedélyes bolondozásnak számított Aynorban. Ejnye-bejnye, mondta a serif a harmadik ilyen eset után, de következmény csak a sweetheart pocakjában jelentkezett, és különben is, mindenki szerette Ülő Bikát. Felülmúlhatatlan, mint a régi indián szokások és ceremóniák ismerője! Az utolsó mohikán, az utolsó apacs, az utolsó katavba, csikora, pidi, vakkamau… csak az a baj, hogy egyszer faképnél hagy minket, eltávozik az örök vadászmezőkre, és nincs kire hagyni a hagyományokat. Számos gyereke közül a legokosabb is többre tartott egy használt rózsaszín Cadillac-et az egész indián múltnál, nem is beszélve a legbutábbról, aki természetesen lány volt, az utolsó évfolyamot végezte a Harvard egyetemen.
Bizony, gyorsan össze kell írni a hagyományokat, amíg lehet. Ülő Bika szívesen elmondott mindent, még azt is, amiről egyáltalán nem tudott. Tőle hallottuk, hogy valaha igenis éltek Inzignaninban, vagyis a Chattooga folyó mentén gyík- és halemberek; egy idő után már annyi gonoszság volt a számlájukon, hogy a Nagy Szellem közbelépett, és az egész népséget átrakta a nagy lavór másik oldalára, oda, aminek Európa a mostani neve. Nem lehetetlen, hogy egy visszajött közülük, amióta nem veszik elég szigorúan a vízumrendelkezéseket. Nincs mit tenni, mert a Gyíkember őshonos Dél-Carolinában, és legalább annyi védelem illeti meg, mint a többi, kihalóban levő állatfajtát: a moszkitót, poloskát, kullancsot és lapostetűt.
¤
A rendőrséget és a katonaságot kivezényelték, közellenségnek nyilvánították a zoológusokat, boszorkányok és druidák rejtélyes szertartásokba bonyolódtak éjszakánként, és a Ku Klux Klan újjászerveződött; a polgárőrség harciasabb tagjai lasszóval akarták elfogni a Gyíkembert, aki rendszeresen hallatott magáról.
Az öreg homelesst egyáltalán nem érdekelte a nagy felhajtás. Amint sikerült összekéregetni egy kevés pénzt, behúzódott egy lepukkant kocsmába, ott ült és melegedett, amíg tartott a pénz vagy a rum. Igazán boldoggá csak az tette, ha akadt hallgatóság. Hosszú élet, rövid szalonna, sok esemény; két halhatatlanságra is elég lenne annak, aki lekörmöli. A csavargónak nem voltak ilyen ambíciói, még a nevét se írta alá szívesen, sőt újabban gondosan kerülte azokat a helyeket, ahol a személyazonosságot firtatták, ujjlenyomatokat vettek, nem szégyellték az efféle galádságot. Nincs jobb, mint a békés inkognitó, yo-ho-ho-ho, meg egy üveg rum, és persze a balek, aki meghallgatja a legújabb történetet.
Szeptember volt, az eleje vagy a vége, de mégis inkább az eleje, mert jó meleg volt, és kinn aludtam a réten, a csillagok alatt. Megjegyzem, kifejezetten szeretem a csillagokat, már úgy értem, a világításból kifolyólag. Egyszer csak arra ébredtem, hogy nagyon flamós vagyok. Asszem, kimaradt este a vacsora, vagy mi. Nézek körül, látom, hogy egy autó dekkol az út szélén. Azt mondtam magamnak: Ember, mi lenne, ha odamennél és megkérdeznéd, nem maradt-e nála egy szendvics vagy hambi, nincs-e pár dollárja egy derék ember számára, aki átmenetileg egy kis pénzzavarba került. Megyek szépen, kerülgetem a pocsolyákat, az ürge ott áll a kocsija mellett, és éppen lecsapja a csomagtartó fedelét. Begyorsítok, mert még elmegy nekem, mielőtt lejmolhatnék. Rám néz – fiatal kölyök volt, se szőre, se szakálla – eltátja a száját, aztán beugrik a tragacsába, és magára zárja az ajtót. Kopogtatok egy kicsit, hogy nyissa már ki, ne szórakozzon velem, ő meg elhajt a fenébe, Életemben nem láttam még ilyen betojt fickót. Hát most mondd meg őszintén, haver, el tudod képzelni, hogy tőlem ijedt meg, tőlem, aki a légynek se, aki a legyet se röptében?
És aztán mi történt? – érdeklődött a szesztestvér, hangjában az együttérzés némi nyomaival.
Mi történt volna? Elgyalogoltam a benzinkútig, és ott valaki megszánt egy McLepénnyel.
Na és?
Megettem. Éhes ember ne válogasson.
6 hozzászólás
Tetszett, a végében picit csalódtam, mert valami ütősebbet vártam – mondtam is, hogy what the f – de azért tetszett 😀
Kedves Zsolt, kösz, azt képzeltem poénnak, hogy milyen egyszerű oka van egy nagy felhajtásnak, hát úgy látszik, nem jött be. nem baj, talán majd máskor.
Én jót mulattam rajta, rettenetesek ezek a gyíkemberek, nem csak az autósokat riogatják, de rumot is isznak! Most hallottam, hogy Európában is feltúntek, Brémából jelentettek egy esetet, az durva volt, ott megevett egy villamoskalauzt. Üdv: én
szörnyűek ezek a villamoskalauzok, megetetik magukat, aztán a szegény gyíkember elrontja a gyomrát.
Kedves Müszélia!
Idegenek közöttünk? Mindenütt ott vannak? Gyíkemberek a kocsmában? A parkolóban?
Aha! Nekem mindig is gyanús volt ez a sok hidegvérű, csúszó-mászó, kétéltű, embernek látszó élőlény! 🙂
Judit
tkp sértés az ilyen embereket gyíkokhoz hasonlítani; a gyík szép és aranyos állat.