II.
Mielőtt elindult volna a kapitányságról, Nezdei felkereste a közlekedésieket. Végigsétált a hosszú, félhomályos folyosón, majd felliftezett a hatodik emeletre. A liftből kiszállva már meg is pillantotta a félig nyitott zöld színű ajtót. Az iroda ahová belépett, hasonló volt az övéhez, az előszobában egy asztalnál egyenruhások ültek, jobbra és balra egy-egy ajtó nyílt.
– Jó napot őrnagy úr! – köszöntötték. – Nektek is! Majd belépett a tőle jobbra lévő szobába.
– Üdvözöllek, gyere, rég jártál nálunk – invitálta Magos százados. A kézfogás után Magos rögtön rákérdezett: – A gázolások miatt jöttél, ugye? Foglalj helyet, kérsz egy kávét?
– Köszönöm nem, már túl vagyok a reggeli adagon.
– Attól tartok, nem tudok túl sok értékelhető információval szolgálni. Nehezen indul be a gépezet, túlterheltek az embereim, bár egy cserbenhagyásos gázolás azért mindig elsőbbséget élvez.
– Sikerült megtudnotok arról valamit, hogy vajon hogyan hagyta el a helyszínt a tettes? Az autókat mindig a helyszín közelében hagyja.
– Igen, az első esetnél van egy tanúnk, aki látott egy autót elhajtani közvetlenül az összetört jármű mellől. Épp éjszakai műszakba indult, egy pékségben dolgozik. Az tűnt fel neki, hogy megáll egy autó, a sofőr átszáll egy másikba és elhajt. Elég messze volt, így nem vette észre a sérülést. Mikor kora délután hazaért, akkor mesélte neki a felesége, hogy mi történt két utcával feljebb. Ekkor jutott eszébe, hogy mit látott. Jelentkezett a 107-en, felvettük a vallomását. Sem a típus, sem a szín nincs meg. A városban a járőrök sem állítottak meg gyanús autót.
– A semminél ez is több. – nézett kollégájára Nezdei. – Ezek szerint már többször parkoltatta az autóját a környéken, jó lenne, ha az embereid kiszúrnák ezt a hol itt, hol ott parkoló autót.
– Mindent megteszünk, hidd el – felelte Magos. Odafigyelünk, és ha bármit megtudunk, azonnal szólok.
– Köszönöm előre is – emelkedett fel Nezdei a kényelmetlen székről.
– Jó lenne, ha egyszer egy pohár finom Irsai mellett is tudnánk beszélgetni – köszönt el az őrnagytól Magos.
– Egyszer összejön az is – mosolyodott el Nezdei.
Az őrnagy egy civil Ladával hajtott ki a rendőrség udvaráról. Felvette a közlekedők ritmusát és bő negyedóra múlva már a Kertváros szélén járt. A fák itt-ott már rügyeztek, ennek ellenére hideg, erős szél fújt. A városrész szokásos hétköznap délelőtti életét élte, házmesterek tolták vissza helyükre a kiürített szemetes konténereket, a járdán pedig kismamák sétáltak, babakocsiban tolva bebugyolált csemetéjüket. – Vajon melyik lesz a következő? – nézett végig az út szélén parkoló autókon Nezdei, miközben lassan araszolt az úton. – Nem lesz következő. – válaszolt eltökélten saját magának.
Megállt a Tulipán utca közepén lévő kétszintes társasház előtt. A város ezen részén növényekről nevezték el az utcákat.– Jó ötlet, így jelezni az összetartozást – tűnődött Nezdei. Belépett a kapun, a repedezett járdán megcsikordultak a kavicsok a talpa alatt. A kaputelefonon, az oszlop tetején halványan látszott a Fekete név. Hosszan kellett nyomnia a csengőt, míg az elektromos zár kinyitotta az ajtót. Fekete Béla gyászruhában várt az ajtóban, szeméből az elkeseredés közönye áradt.
– Nezdei őrnagy vagyok a gyilkossági csoporttól. A férfi arcán meglepett érdeklődés suhant át.
– Jöjjön be. Nezdei egy széles folyosón találta magát, mindkét oldalon ajtók nyíltak. A baloldalon két kisebb szobára látott, majd továbbsétálva egy konyhába jutott. Itt kínálta hellyel Fekete. Szemben ültek egymással, köztük a viaszosvászon terítőn, kis tálca, rajta felbontott rumos üveg.
– Megkínálhatom?
– Nem kérek, köszönöm – rázta meg a fejét Nezdei. A férfi várt, Nezdei a falon lévő képeket nézte.
– Szép asszony volt a felesége, fogadja őszinte részvétem.
– Köszönöm. A dicséret jólesett a férfinak, kicsit megenyhültek a vonásai, de továbbra is kérdőn nézett az őrnagyra.
– Biztosan hallott róla, hogy mióta a feleségét elütötték, történt még 2 hasonló eset. Megpróbáljuk kideríteni milyen összefüggés lehet az esetek illetve az áldozatok között. Tud-e valakiről, akinek érdekében állhatott megölni a feleségét?
– Nem, el sem tudom képzelni hogy valakinek ilyen az eszébe juthat.
– Mesélne arról az estéről? A felesége a munkából tartott hazafelé?
– Igen, délutános volt, az utolsó buszt épphogy eléri olyankor. Már a szomszédos utcában járt, amikor az az állat elgázolta. Idegesen az üvegért nyúlt, töltött egyet és megitta. – Biztos nem kér?
Nezdei nemet intett. Magában elmélkedett: adva van egy nő, aki békésen hazafelé tart, amikor hátulról elütik. Miért pont őt és miért pont akkor?
– A felesége mindig ugyanazon az útvonalon járt?
– Azt hiszem, igen. A leggyorsabban a nyomda mellett ért el a buszmegállóhoz, hacsak nem ment vásárolni, hazafelé is arra jött. Csak két utca, nem nagy távolság.
Nezdei felsóhajtott, majd megkérdezte: – Nem akarom megbántani, de meg kell, hogy kérdezzem: – Tud-e arról, hogy volt-e a feleségének khm…valakije aki.. – Biztos nem! – vágott közbe a férfi. Zsuzsával nagyon jó házasságban élünk, illetve éltünk. Zavartan a pohárért nyúlt. – A gyerekek már kirepültek, most kezdtünk ismét eljárogatni itthonról szórakozni. Annyi szép év várt még ránk! Kérem őrnagy úr, kapja el azt az embert, aki elvette tőlem Zsuzsát – nézett fájdalommal teli arccal Nezdeire.
– Mindent megteszünk – ígérte meg Nezdei. Ma már másodszor hangzott el ez a mondat, a közlekedésieknél Magos is így fejezte ki magát. Mindenki azon van, hogy elkapja és megállítsa ezt az őrültet.
– Ha még eszébe jutna valami, kérem ezen a számon keressen – nyújtott át egy névjegyet búcsúzóul Nezdei.
– Viszontlátásra őrnagy úr!
– Viszontlátásra.
A lépcsőn lefelé ballagva elhatározta, hogy sétál egyet a környéken. Kisütött a nap, a szél is csendesedett, elindult hát, kezét bőrkabátja zsebébe süllyesztve. Feketéné útvonalát követte. Kifordult az utcából s a következő sarkon megpillantott egy piros bádogtetős csarnokot. – Biztos ez lesz a nyomda. Komótosan megindult felé. A hatalmas telket három utca határolta, s most már több kisebb épületet is észrevett. A főbejáratnál egy lehajtott sorompó állta útját, épp megkerülte, amikor a portásfülkéből kilépett egy vörös képű, bajszos férfi. Valamivel alacsonyabb volt az őrnagynál, nagy hasa kibuggyant a derékszíjjal összefogott nadrágból.
– Jó napot! A megbeszélésre jött? Már 10 perce elkezdődött, siessen!
– Jó napot! Nem a megbeszélésre érkeztem. Nezdei őrnagy vagyok, a rendőrségtől.
A férfi kíváncsian nézett rá, majd megkérdezte: – Felkísérjem a vezérigazgató úrhoz?
– Nem szükséges. Maga volt éjszaka is a portás? Nem látott erre egy szokatlanul lassan köröző autót?
– Sejtem mire gondol az őrnagy úr – felelte a férfi. – De ha nem haragszik, mielőtt válaszolnék, menjünk be a mi kis kuckónkba, mert leég az ebédem.
Beléptek a fülkébe, az ajtóval szemben egy öntöttvas kályha tetején, piros zománcos lábasban töltött káposzta melegedett. A férfi gyorsan odalépett, s alaposan megkeverte. Fenséges illat töltötte be helységet, Nezdei gyomra hangosan megkordult.
– Megkínálhatom egy szármával? Van hozzá friss kenyerem és tejföl is akad a hűtőben.
– Nagyon finom az illata, de nem akarom megfosztani az ebédjétől – felelte az őrnagy.
– Ahogy gondolja, de nekem még van tartalékom – döngette meg hasát a férfi. – Múlt éjjel nem én voltam szolgálatban. 24 órás műszak után 48 óra pihenőn vagyunk. Három pár váltogatja így egymást. Reggel a váltáskor említette Géza, hogy megint nagy felfordulás volt. Azt mesélte, hogy elment egész a kerítés végéig, onnan nézte a rendőröket.
– Ő sem látott semmit?
– Nem említette, pedig ha végigmegyünk a járőrútvonalon a kerítés mentén, szép nagy kört írunk le, szinte az egész környéket belátjuk.
– S a másik két gázolásról tud valamit?
– Azokról sem tudok semmit, mindig kimaradok ezekből a dolgokból. Csak a váltásokkor tudtam meg azokat is. Pedig nagyon unalmasak az éjszakák, hamarabb eltelik az idő, ha történik valami érdekes.
– Ilyen az élet, ami az egyik embernek tragédia, az a másiknak csak egy izgalmas dolog – töprengett el Nezdei.
– Hol van ilyenkor a társa?
– Ilyenkor a teherbejáratnál ül egy kis lukban. Ahogy véget ér a délutános műszak, akkor szokott feljönni ide. Utána pedig csak óránként kerülünk egyet, ellenőrizzük az ajtókat, raktárakat.
– Meg tudja adni Géza címét?
– Persze, felírom egy papírra. Ha gondolja, hozzáírom a többiekét is.
– Az jó lesz, köszönöm.
A férfi kitépett egy kockás lapot egy füzetből, majd lendületes, hegyes betűkkel felírta mind a hat nevet és címet.
– Akkor hát, jó étvágyat a káposztához – köszönt el Nezdei.
– Köszönöm. Biztos nem gondolta meg magát? – mutatott a lábasra.
– Nem, nem – köszönt el mosolyogva Nezdei, s kilépett az ajtón.
A nyomdát most a másik irányban kerülte meg, így sétált vissza a kocsijához. A portás nem túlzott, a kerítést követve tényleg nagy területet lehetett belátni. – Beszélni kell a többiekkel is, lehet hogy mégis láttak valami hasznosat. – gondolkodott közben. De majd csak ebéd után –jutott eszébe a finom káposztaillat, így hát elindult törzshelyére a Jaltába, hogy csillapítsa egyre növekvő éhségét.
4 hozzászólás
Szia!
Nagyok sok jó technikát használsz az írásodban. Szókincsed remek. Látszólag jelentéktelen dolgokat bújtatsz el a párbeszédekben, a leírásokban. Végig lekötöd az olvasó figyelmét. Könnyen el tud benne helyezkedni az aki olvassa, mintha körülötte történne minden. Érdekes krimi. A folytatást várja az ember. Gratulálok!
Üdv.
Szia! Köszönöm, nagyon jó érzés olvasni, hogy másnak is tetszik 🙂 Van egy problémám:
Nem szeretném meghatározni a történés idejét. Kedvelem a 70-es, 80-as éveket, de nem szeretném beleszőni a szocialista jellegeket. A mai korból pedig a médiát, a számítógépeket és a mobilokat szeretném kerülni. Szóval nem egyszerű. De végül is, mivel ez csak egy kitalált regény, ez nem okoz gondot, ugye?
Dehogy okoz gondot, éppen ellenkezőleg! Megvan az a sajátos varázsa tőle.
🙂
Nekem nem hiányzott a kormeghatározás, ez így tetszik ahogy van…