Gyilkos fényszórók – IV. fejezet

IV.

– Egy igazi tavaszi reggel – nézett elégedetten az ablakon kifelé, Csopakot várva. S hogy még örömtelibb legyen ez a pillanat, letört még egy kockát a kezében lévő csokoládéból. Élvezettel majszolta a csokit. Felesége gyakran mondogatta tréfásan:
– Olyan vagy, mint egy nagyra nőtt gyerek.
– Ennyi bűnözés jár nekem is – szokott ilyenkor visszavágni az őrnagy.
Gondolatait két rövid csengetés szakította meg; megérkezett a főhadnagy. A megmaradt csokoládét gondosan eltette a szekrénybe, magára kapta kabátját és lendületes léptekkel nekiindult.
A levegő még hideg volt, de a nap már szikrázóan sütött, olyan érzése volt, mint amikor nyaraláskor kora reggel felkel, hogy friss kiflit és tejet hozzon, mire a felesége felébred. Remélte, hogy idén is sikerül elutazniuk néhány napra kikapcsolódni. Kipróbálhatnának egy kis görög falucskát. Biztos örülne neki Erzsók.
Csopak az autó mellett várta.
– Jó reggelt!
– Neked is. Megvan Tímár címe? Vele kezdünk, majd beugrunk a kapitányságra, kíváncsi vagyok László éjszakai műszakjának eredményére.
Csopak nyugodt tempója és a kocsiban lévő kellemes meleg hatására Nezdei gondolatai szép lassan visszatértek a nyári szabadsághoz. Jó negyedóra autózás után egy szép nagy családi házhoz értek.
– Itt lakott albérletben a fiú, özvegy Keresztesiné a főbérlő, már vár ránk.
A ház borostyánnal befuttatott homlokzatával kitűnt a többi épület közül. Szebb napokat is látott kertje, most elhanyagoltságról árulkodott. Csengetésükre kutyaugatás és egy érthetetlen kiáltás volt a válasz. Pár pillanat múlva nyílt a bejárati ajtó, és egy idős, alacsony nénike indult meg feléjük a göröngyös kerti ösvényen. A kapuhoz érve hunyorogva rájuk nézett és megkérdezte:
– Maguk jöttek a rendőrségtől? Hadd lássam a jelvényüket! – jött a szigorú felszólítás.
Mindketten elővették rendőrigazolványukat, és az idős hölgy alaposan összehasonlította arcukat a bennük lévő fényképekkel.
– Most már bejöhetnek, aranyoskáim – enyhült meg a hangnem. – Tudják, manapság nem lehet elég óvatos az ember.
Egy kicsi konyhán keresztül, tágas és világos étkezőbe vezette őket Keresztesiné. A csipketerítős asztalon, teáscsészék és egy nagy csokor ibolya árasztott meghitt hangulatot. A két nyomozó körbetekintve, rutinszerűen mérte fel a lakást, próbálták a legapróbb részleteket is emlékezetükbe vésni.
– Egy pillanat és hozom a teát, addig foglaljanak helyet.
Amíg várakoztak, csendben nézelődtek a kényelmes, magas háttámlás székeken ülve. A megkopott tapétájú falakat vadásztrófeák díszítették, az egyik szobaajtó felett hatalmas szarvas agancs függött.
– Itt is van a tea – lépett az asztalhoz egy gőzölgő kannával kezében vendéglátójuk. – Szólítsanak nyugodtan Marika néninek aranyoskáim, hisz a fiaim lehetnének, főleg ez a jóképű fiatalember. Erre a „jóképű fiatalember” zavarában elkezdett a székén fészkelődni.
– Marika néni, Tímár József régóta lakott itt Önnél albérletben? – kérdezte Nezdei, miközben teáját kavargatta.
–Igen, idestova már 2 éve. Tudják, mióta szegény férjem meghalt, az egyik szobát kiadom albérletbe. Nagy ez a lakás, meg hát a pénz is jól jön. De ugye ebből nem lesz bajom, kedveseim? – kérdezett vissza riadtan az idős hölgy.
– Nem, nem. Nyugodjon meg. A fiatalember szokásairól tudna mesélni nekünk néhány szót?
– Most éppen egy autószerelőnél dolgozott, előtte egy raktárban volt rakodó, azelőtt pedig ha jól emlékszem, egy lakatosnál volt segédmunkás.
– Ilyen sűrűn váltogatta a munkahelyét? – kérdezett közbe Csopak.
– Hát az az igazság, hogy mikor híre ment egy-két dolognak, akkor gyorsan ki is tették a szűrét szerencsétlennek.
– Mire gondol pontosan?
– Az a fiú, szóval József, nem a lányoknak udvarolt. Úgy értem…
– Úgy érti, homoszexuális volt?
– Igen. De attól még nagyon rendes ember volt. Sokat segített a házimunkában, s ha ideje engedte még a kerttel is foglakozott – vette rögtön védelmébe a fiút Keresztesiné.
– És ez miatt kellett mindig odébbállnia?
– Sajnos igen. Amint kiderült ez a dolog, rögtön elkezdték cikizni, „szivatták” ahogy Józsi mondta, így inkább ő hagyta ott ezeket a helyeket. Nagy ritkán kiöntötte a lelkét nekem, hogy nem érti, miért nem tudják elfogadni ezt a helyzetet az emberek.
– Ez bizony komoly társadalmi probléma – gondolta magában Nezdei.
– Tudna nekünk mutatni egy fényképet Józsefről?
– Persze. Az idős nő felállt, majd egy sötét, lakkozott komódhoz lépett. A felső fiókból egy összekészített csomagot vett elő.
– Összeszedtem a holmiját. Tudják, nem volt senkije. A nevelőintézetből került ide hozzám. Tessék, itt egy fénykép.
A színes, kissé homályos képről egy lányos arc nézett vissza az őrnagyra. Hosszú, egyenes haj keretezte a finom, nőies vonásokat.
– A ruháit odaadnám a Vöröskeresztnek, a többi személyes dolgát pedig Önöknek. Van egy kis kulcs is közte, az nem tudom, hogy mit nyit, ebben a házban nincs ilyen fajta lakat.
– Nem lehet, hogy a munkahelyén, a szekrényét zárta vele?
– Nem, ott biztos nem volt öltöző.
– Látta nála korábban is ezt a kulcsot? – fogta meg zsebkendőjével a speciális, soktollú kulcsot Csopak.
– Nem. A baleset után a ruhákkal és iratokkal együtt adta ide egy rendőrnő.
– Rendben, elvisszük magunkkal.
– Jártak ide hozzá férfiak?
– Nem, ezt külön kértem tőle. Nem is ragaszkodott hozzá, mondom, jól nevelt fiú volt.
– Biztosan hallott a másik két esetről is. Két nőt is elgázoltak a környéken. Nem ismerhette őket Tímár?
– Nem hiszem, szinte nem is volt női ismerőse.
Nezdei felállt a székről: – Köszönjük a segítségét és a finom teát. Ha bármi eszébe jutna még, kérem, keressen meg bennünket.
Gondolataikba merülve értek az autóhoz.
– Nőnek nézte – mondták egyszerre. Felnevettek, annyira egy hullámhosszon járt az agyuk, hogy a kollégáik sokszor azt hitték, előre összebeszéltek.
– Ha igaz, hogy a kulcs nem Józsefé, akkor valószínű, hogy a tettes hagyhatta a helyszínen. Kieshetett a zsebéből vagy a kezéből.
– Kiszállt az autóból és odament az áldozathoz. Akkor pedig lehet, hogy azt is tudja, hogy nem nő volt az illető. – tette hozzá Csopak, miközben beszállt a kocsiba.
– Gyerünk vissza a kapitányságra, leadjuk a kulcsot a ujjnyomatosoknak, hátha találnak rajta használható lenyomatot. Azután iszunk egy finom kávét, majd átnézzük László jelentését. Ebéd után pedig megnézzük Horváthot.
Az iroda előszobájában Lászlóba botlottak. A fiatal hadnagy Katika íróasztalának szélén ülve, épp éjszakai kalandját ecsetelte.– Neked nem otthon kellene pihenned? – nézett rá szigorúan Nezdei.
– Épp indultam haza. Katika kávéjától pedig teljesen felfrissültem – nézett csibészes mosollyal a titkárnőre.
– Addig én elviszem a kulcsot, és megnézem a baleseti jegyzőkönyvet, hátha írnak róla valamit.
Az irodába lépve Nezdei rögtön ablakot nyitott, s élvezettel szívta be a beáramló friss levegőt.
– Végre itt a tavasz! Leült az asztalához, majd várakozón Lászlóra nézett. – Kezdheted.
– Sötétedés előtt értem a Kertvárosba. Szerencsére nem volt hideg, bár hajnalra azért eléggé lehűlt a levegő. Többször bejártam az egész területet, megnéztem a buszmegállókat is. Az este beköszöntével, egyre több férfi jött ki a buszok elé, hazakísérni a párjukat. Nem volt pánik, de elkaptam egy-két mondatot, amiben a gázolásokról meséltek. Ahogy telt az idő, úgy csökkent a forgalom, próbáltam kiszúrni a gyanús autókat. Egy fiatal srác várakozott egy öreg Nissanban, de mint kiderült, csak a barátnője késett vagy 40 percet. Aztán az utolsó buszjáratról leszállt egy csinos, fiatalasszony, aki két nagy szatyorral igyekezett hazafelé. Mivel nem akartam megijeszteni, csak messziről követtem. Kíváncsi voltam, vajon felbukkan-e a gázoló? Lassan haladtunk, többször szándékosan lemaradtam, így értünk el a nyomda keleti oldalához. Ott egy részen régi téglafalból áll a kerítés. Gondoltam, majd a rácsos résznél benézek az udvarra. Szép nyugodtan odahajoltam, és ekkor pont belebámultam egy sovány és sápadt férfiarcba. Elnézést a kifejezésért, de majd összecsináltam magam! Alig 2 centire lehetett a kerítéstől. Ő is legalább annyira megijedt, mint én, és eléggé zavarba is jött. Igazoltam magam, s megkértem, hogy magyarázza meg, mit keres itt. Ekkorra egy kicsit összeszedte magát, elmondta, hogy épp járőrszolgálatban van, biztonsági őr a nyomdában. Miközben beszélgettünk, többször kipillantott az utcára a nő után. Szerintem kukkolni szokott a kerítés mögül.
Nezdei fellapozta jegyzeteit. – Horváth volt, ugye?
– Igen, így mutatkozott be. Hőbörögni kezdett, hogy neki folytatni kell a járőrözést, így mondtam neki, hogy menjen tovább. Ezután már csak néhány taxi tűnt fel, éjszakai fuvarokkal.
– Egyre érdekesebb lesz ez az őr.
Halk kopogtatás után, Csopak dugta be a fejét a félig nyitott ajtón.
– Gyere nyugodtan, épp végeztünk.
– Odaadtam a kulcsot a fiúknak– lépett be a főhadnagy. – Megnéztem a baleseti jelentőt, a kulcs tényleg ott volt. A fiú lábánál, egy tarisznyán találták. Valószínűleg ezért nem hallotta meg a tettes, hogy leesett.
– Azért nézz utána, nehogy egy kíváncsi tanúé legyen.
Bármilyen csábító volt is a gondolat, hogy az elkövető hagyta ott a helyszínen a kulcsát, tudta, hogy meg kell vizsgálni az összes lehetőséget. Inkább most fordítsanak rá több időt és energiát, mintsem rossz nyomon haladjanak.
Egy tálcát egyensúlyozva, Katika friss kávét tett az asztalra.
– Én már robogok is, ha innék még egyet, tuti hogy reggelig nem aludnék – indult el László.
– Kávézás után mi is indulunk. Folytasd a megfigyelést, hátha ma éjjel szerencséd lesz.
– „Kitartás kell, nem szerencse” – utánozta László az őrnagy mély hangját.
– Na, tűnés! – emelte fel fenyegetően kávéskanalát Nezdei, miközben együtt nevetett a többiekkel.