Azután a férfi a saját dühe mögül lassacskán meglátta a nő rémületét is, s végül megsajnálta. Egyszeriben nagyon szégyellni kezdte magát, s minden eddiginél zavartabban makogta:
− Kérem… kérem, ne haragudjon. Csak tudja… a nagyszüleim.
Azzal leült nagyszülei sírjának szélére, s mint megrótt kisdiák, csak azokat a fűszálakat húzogatta ki frusztrált mozdulatokkal, amelyeket így elérhetett. Néhány perc telt el így, mire halk koppanásokat hallott, amik jelezték, hogy egy pár tűsarok s a hozzá tartozó nőszemély közeledik. A nő óvatosan, szemét le nem véve a férfi alakjáról, visszasétált, s vissza is ült előbbi helyére. Újabb néhány perc múlva meg is szólalt.
− Nagyon szerette őket?
A férfi nem nézett föl. Rettenetesen szégyellte magát, és bosszús is volt. Ám a nő békejobbot nyújtott felé, s ő ezt nagyra értékelte.
− Mindenki szereti a nagyszüleit – mormogta.
− Nem mindenki – felelt a nő. – Én például sohasem ismertem az enyémeket.
− Nos, én nagyon szerettem őket.
− Biztosan hiányoznak.
− Igen, de… mégis azt hiszem, jobb nekik odalenn.
− Hogyan? – csodálkozott el a nő.
A férfi a sírfeliratra pillantott.
− Sokat változott a világ. Túl sokat. Ők ezt nem értenék. Vannak, akikről elmondható: boldogok, hogy mindezt nem érték meg.
A nő bólintott egyet, ami nála a megértés jele volt. Ez itt talán mégsem egy vadember. S voltaképpen valóban túl erős volt az a kéretlen tréfa a szeretteivel. Kedves tőle, hogy egyáltalán még szóba áll vele.
− Önnek is a nagyszülei? – hallotta a férfi hangját.
Habozott egy keveset, mielőtt szinte kisóhajtotta magából.
− A szüleim.
A férfi merőn nézte, mire ezúttal ő hajtotta le a fejét.
− Sajnálom – mondta a férfi. – Tudom, hogy az sokkal nehezebb.
− Tudja?
− Félárva vagyok. Félig már tudom.
− Hát… jobb, ha egészen sohasem tudja meg.
− A természet törvényei fölött nem győzhetünk. Egyszer majd egészen is megtudom.
A nő nem tudta, mit feleljen erre. Inkább elrejtette arcát dús hajzuhatagának sötét fátyla mögé, s meg sem moccant. A férfi tekintete a nő szüleinek sírfeliratára tévedt. Születéseik éve három év differenciával különbözött, ám haláluk dátuma megegyezett. Lesújtva pislogott a nő felé.
− Mi történt? Baleset?
Kisvártatva rezdült csak meg a nő sörénye, amint némán bólogatott.
− Sajnálom. Szörnyű lehetett – mondta a férfi.
A nő fölemelte a fejét, mi több, arcát egészen az ég felé fordította.
− Az volt. Tudja… én is ott voltam. Ott voltam velük… akkor.
− Hála az égnek, hogy ön túlélte. – nyögte a férfi, s bár úgy kellett keresnie a szavakat, de minden lehelete őszinte volt. A nő megérezte ezt az őszinteséget, s engedett kibukni magából néhány soha ki nem mondott érzést, gondolatot.
− Hála az égnek? Nekem még egyszer sem jutott eszembe, hogy hálát adjak mindezért. Viszont azt milliószor kívántam már, bárcsak én feküdnék ott lenn, s ők ülnének helyettem itt fenn.
− Ha ez igaz lenne, a szülei bizonyára hatalmas fájdalmat élnének át. Ezt kívánná nekik?
A nő némán megrázta a fejét, s látszott, a könnyeivel küszködik. A férfi előkapott egy csomag papírzsebkendőt a kabátja zsebéből, s felé nyújtotta. A nő ezt úgy értelmezte, akár ki is sírhatja magát, de egyelőre csak néhány könnycsepp tudott erősebb lenni vasakaratánál. A férfi hangja vigasztalóan csendült.
− Jobb, ha a gyermek temeti el a szülőt. Fordítva sokkal rosszabb. – Mivel nem érkezett válasz, most kérdezett: – Vannak testvérei?
A nő szótlanul rázta meg a fejét. „Te jó ég! – hasított bele a férfiba – A szülei a szeme láttára haltak meg egyszerre, a nagyszüleit sohasem ismerte, s még testvérei sincsenek. Ez valóban megrázó; szörnyű tragédia.”
A nő mintha hallotta volna minden gondolatát.
− Azért ne aggódjon annyira miattam, már nagy lány vagyok.
Szipogott egyet, majd felállt. Odalépett szülei sírjához, s két ujja közé fogott egy apró fűszálat. Kitépte. Arca elé emelte, s pödörgette, nézegette. Elgondolkodott. Kisvártatva – mivel érezte, hogy a férfi figyeli őt – újra megszólalt.
− Kitépték a gyökereimet. Egymagam maradtam, mint ez a kis fűszál. Ha jön egy szellő, máris messze röpíti. Így röpültem messze én is. Gazdátlanul, hazátlanul.
2 hozzászólás
Kerekedik, kerekedik! Jók a párbeszédek! Várom a folytatást, illetve a végkifejletet!!! Tetszik, ahogy írsz! Üdv: én
Kedves Bödön!
Örülök és köszönöm! Szeretettel vérlak a folytatásokhoz.
Üdvözlettel: Laca 🙂